Simon Judit: Vesztegzár-napló 18.

2020. 04. 03. 21:17

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. Élelmiszert vásárolni, sürgősségi orvosi ellátásra, időseket vagy gyerekeket gondozni, valamint munkahelyre lehet csak kimenni. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárt, eljött az ideje az újnak. Úgy döntöttem, az elkövetkező háromszor két hétig nem lépek ki a bejárati ajtón. Barátaim biztatására folytatom feljegyzéseimet. Nem lesznek vírusjelentések, sem statisztikák. Lesznek az egyedüllétben megfogalmazódott csacskaságok, velem vagy mással megesett történetek. A napok számlálása folytatódik.

 

Tizennyolcadik nap (április 3., péntek)

 

Az éjjel az álmodtam, hogy fodrásznál vagyok. Nem nagyon értettem, hogy miért nem törődik senki sem a vírussal. Még lelkiismeretfurdalásom is volt, amiért odamentem. Arra ébredtem, hogy szól a telefon, egy hang valami csodaszert ajánlott öregedés ellen. – Én szeretek banya lenni – válaszoltam, mire csend lett, innen tudtam, hogy nem robottal beszélek. Kértem viszont lustaság elleni gyógyszert. A hölgyemény nagyon nem erre volt felkészülve, tovább magyarázta, hogy ha magamra kenem a krémet és lenyelem a szérumot, senki meg nem mondja a koromat. Elég udvariatlan módon beleröhögtem a telefonba, de szép napot és sok sikert kívántam neki.

Péter barátom, örökbefogadóim férfi tagja elhozta az e heti vásárolnivalót és összeszerelte az új  taposógépet. Álltam és bámultam, hogy író, szerkesztő létére pontosan tudja, mit hová és mivel kell rakni. Közben tisztes távolságot tartva beszélgettünk. Ő a teraszon szerelt, én az ebédlőben kávéztam. Mindig öröm, amikor jön.

Később nagyjából korombéli kedves ismerősömmel cseteltem, azaz írásban beszélgettem. A kertes házban egyedül élő özvegyasszony nagy állatbarát, ha rajta állna, minden cicát és kutyát megmentene. Van vagy hat macskája, és két ebe. Imádja őket. Túl a 65-ön nem jár ki, néha elmegy a közeli boltba bevásárolni magának és az állatainak. Panaszkodik, hogy nagyon magányos, egyedül érzi magát. Egyfolytában a múltba tekint, sorolja, hogy mi mindent kellett volna másképpen tenni húsz, harminc évvel ezelőtt. A kijárási tilalom előtt eljárt az egyik történelmi egyház közösségébe, noha őt más vallásban keresztelték, nevelték. Azt mondja, ő itt találja meg a nyugalmát, lelki békéjét. Nagyon hiányzik neki, hogy nem mehet a társai közé. Ruhákat, tartós élelmiszereket gyűjt a rászorulóknak, azt mondja, ott állnak a zsákok, nincs, aki elvigye. Semmilyen segélyszervezetnek nem akarja adni, ő szokta elvinni a nélkülöző családoknak.

Rossz érzés, hogy nem hívhatom el magamhoz beszélgetni. Tudom, képes vagyok belé lelket önteni, de csak személyesen. Próbáltam írásban felvidítani, úgy éreztem, nem sikerült.

Hiányzik, hogy nem jöhetnek hozzám a barátaim, és hiányoznak a kocsmateraszok. Hiányik az ÖTYE (Öreg Tyúkok Egylete), a barátnőim, akikkel időről időre megyünk étterembe, kerthelyiségbe trécselni, vacsorázni, sörözni. Igaz, közülük csak én vagyok öreg, de jól hangzik a csapatunk elnevezése. Hiányzik a szerkesztőség, a kollégák, a hangulat, a közös tilosban dohányzás, az ebédek Lacival. Minden.

A vesztegzár megtanított megbecsülni az apró örömöket, a kis boldogságokat, a kis szomorúságokat. Megélni a jelent, a pillanatot. Az ingerszegényebb, nap mint nap egyforma környezet felerősíti a legbanálisabb történést is. Az éppen meghozott élelmiszer, egy új tárgy, a könyv illata, a fövő étel duruzsolása, az öngyújtó kattanása, az első korty kávé íze, a tusfürdő simogató érzése, a tükrön megtört napfény, a távoli zajok és fények mind örömforrások, melyeket korábbi életemben észre sem vettem. Más dolgom volt. Arra figyeltem, hogy mi következik. Színházi bemutató, fesztivál, könyvbemutató, HolnapFeszt, Könyvmaraton, utazás, szervezés, leadási határidők, találkozások. Lassabban, időbeosztás nélkül élek, de megélem a nap perceit. Kíváncsi vagyok, az ezutáni életemben tudom-e tartani ezt a ritmust, képes leszek-e továbbra is mindezeket észrevenni?

Szóval itt áll a dolgozószobám sarkában, az álomporos kanapé és az erkélyajtó között, szemben a tévével a sétáló masinám. Nézem, nézegetem, hogy lám, van nekem ilyenem, amiről sosem gondoltam, hogy lesz. Most járni is kell(ene) rajta. Nincs sok kedvem egy helyben sétálni. Nagyon vonz az a kanapé, ami álomporos. De nem. Semmi kanapé!

Amint elküldöm a naplót, elindulok a sarokba egy kis sétára. Legalább egy kicsit sajnáljon valaki. Csak feleannyira, amennyire most én sajnálom magamat.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!