Vesztegzár-napló 19.

2020. 04. 04. 22:14

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. Élelmiszert vásárolni, sürgősségi orvosi ellátásra, időseket vagy gyerekeket gondozni, valamint munkahelyre lehet csak kimenni. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárt, eljött az ideje az újnak. Úgy döntöttem, az elkövetkező háromszor két hétig nem lépek ki a bejárati ajtón. Barátaim biztatására folytatom feljegyzéseimet. Nem lesznek vírusjelentések, sem statisztikák. Lesznek az egyedüllétben megfogalmazódott csacskaságok, velem vagy mással megesett történetek. A napok számlálása folytatódik.

 

Tizenkilencedik nap (április 4., szombat)

 

Olyan izomlázzal ébredtem, hogy alig tudtam lemászni az ágyból. Elképzelni nem tudtam, mi okozhatta, arról nem is szólva, úgy fájt a hátam, hogy alig tudok kiegyenesedni. Beléptem a dolgozószobába, ahol megláttam minden nyomorúságom okozóját: a steppert. A sétáltató masinát. Ott röhögött a sarokban, az álomporos kanapé mellett.

Többet nem néztem rá, sértetten kivonultam a konyhába, majd a teraszra kávézni. A kávék után elláttam háziasszonyi teendőimet. Megfőztem az ebédet (karfiolleves nokedlivel, rántott csirkemell jól felhabosított krumplipürével), majd kitakarítottam a konyhát. Igazából nem értem, de főzés után olyan kupleráj keletkezik, hogy muszáj mindent letisztítani. A legjobban a tűzhelyt utálom sikálni, de most csillog, mint Salamon töke.

Felhívott a nekem kedves Katika, örökbefogadóim női tagjának, Noéminek az anyukája. Váradhoz közeli kisvárosban lakik a férjével, gyönyörű kertes házban. Pedagógus család, Zoli volt iskolaigazgató, matek szakos tanár, párja és egyik sógornője tanítónők, a Budapesten élő másik lányuk, Emese szintén matektanár. Katika már nyugdíjba vonult, Zoli még dolgozik, otthon is korrepetál. Imádják a diákok. Mindkettőjüknek nagyon hiányoznak a tanítványok. Katika a kertben tesz-vesz, imádja a virágokat, alig várja, hogy melegebb legyen, kezdhessék a férjével elvetni a zöldségeket. Jártam náluk, láttam a szépséges kertet, úgy tűnt, több benne a virág, mint a zöldség. Meséli Katika, hogy rendszeresen elvonul a garázsba szobabiciklizni. Muszáj egy kicsit mozogni – mondja, még a fájós bokájának is jót tesz. Ki sem mozdul a házból, pedig nem messze lakik tőle két húga és unokaöccse. Zoli megy el egyszer-kétszer egy héten a közeli boltba. Amúgy a tanár úr olvas, keresztrejtvényt fejt. Persze hiányoznak nekik az unokák, a család, de bölcsen tudomásul veszik, hogy így óvhatják magukat és szeretteiket a bajtól. Azon töprengenek, hogy mi lesz az iskolával, a gyerekek hogyan folytatják, hogyan szervezik meg a nyolcadikosoknak a felmérőt és a végzősöknek az érettségit. Szívvel-lélekkel pedagógusok, fontos nekik, mi történik a tanulókkal. Sok évtized után is meghatódnak, ha volt tanítványaik beszámolnak az életútjukról.

A budapesti bírónők is megcsengettek. A szomszédos országban nem annyira szigorú a kijárási tilalom, mint nálunk – ők még fodrászhoz is járhatnak –, úgyhogy Judit ellógott Erikához. Nevetve mondták, hogy tiszteletben tartják a rendeletet, jó két méterre ülnek egymástól a teraszon. Jól esett, hogy gondoltak rám. Bíznak benne, hogy júliusban elutazhatnak a spanyol tengerpartra, én nem vagyok ennyire derűlátó. Megegyezünk abban, hogy amint mozdulni lehet kifele az országokból, valahol, egy szép teraszon együtt vacsorázunk és kibontunk egy üveg finom pezsgőt.

Süti barátnőmmel két és fél órát trécseltünk. Ő is, a férje, Csaba is dolgoznak. Megvitattuk a világ dolgait. Mesélte, hogy végre idős keresztszüleit meggyőzte: ne csámborogjanak, üljenek otthon. Érdekes, hogy az idős embereknek, akik korábban alig jártak ki, az itt fáj – ott fáj okán a lakásukban töltötték idejüket, most egyfolytában mehetnékük van. Alig, vagy egyáltalán nem lehet meggyőzni őket, hogy maguknak ártanak, ha kimennek.

Neki is hiányzik az ÖTYE és az is, hogy nem fogadhatnak vendégeket. Pletykáltunk is. Meséli, van egy kollégája, aki képtelen volt megérteni, hogy ő bizony magyar. A lángeszű férfiú szerint, aki román állampolgár, az bizony román nemzetiségű. Mintegy fél órát magyarázta neki a többi román kolléga, hogy nincs igaza. Egyikük példát is mondott: ha egy csibe az esztenán kel ki a tojásból, akkor csirke lesz belőle vagy juh? – Hát, ha tojásból kel ki, akkor nem lehet juh – jött a bölcs válasz. – Akkor mi? – folytatta a kolléga. – Hát csirke – válaszolta a lángész. Majd folytatta: – Akkor Mónika közöttünk a csirke. Legalább úgy röhögtünk Sütivel, mint a munkatársai, de biztos, kicsit hangosabban, mert nem volt főnök a közelben.

Még mindig nézzük egymást a stepperrel, továbbra is ott áll délcegen és mozdulatlanul a kanapé mellett. Azt hiszem, ma este a kanapét választom.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!