Simon Judit: Vesztegzár-napló 3.

2020. 03. 19. 21:54

Barátaim biztatására, úgy döntöttem, megpróbálok két hétig, egy karantén idejéig egyedül a lakásban maradni. Azaz nem kilépni a bejárati ajtón. S ha már itthon vagyok, gondoltam, legyek divatos: naponta írjak valami jegyzetfélét. Valami jókedvűt, ha sikerül, vicceset. Semmi vírusjelentés, semmi ilyen-olyan statisztika. Mondhatnánk, lejegyzem és megosztom a csacskaságokat, amik eszembe jutnak az önkéntes elvonulás egyedüllétében.

 

Harmadik nap (március 19., csütörtök)

 

A mai nap jól kezdődött: virtuális szerkesztőségi ülést tartottunk a Váradnál. Megbeszéltük, amit kell, kicsit nevetgéltünk, szóval a szokásos. Nagyon jó társaság ez, mindig együtt vagyunk, ha nem is fizikailag. Összetartunk. És ez jó. Nemcsak most. Mindig.

Nem sokkal ezután hívott Laci, aki főnököm és barátom, hogy nem kell befejezni a fordítást, majd csak a májusi számba megy be. Ez jó hír, mert semmi kedvem nem volt hozzá. Pedig jó írás, a váradi Ady-szobrot elemzi benne a remek művészettörténész. Lehet, a napsütés az oka, folyton a teraszon ülnék. Ott meg nem szeretek dolgozni. Csak ülni szeretek, kávézni, cigizni, élvezni a nap melegét.

Ma sokat beszéltem telefonon. Felhívtak kedves barátaim, váradiak és más városokból is. És felhívott a komán, hogy kell-e valamit vásárolni. Mindegyikükkel hosszan beszélgettünk, sokat nevettünk.

Ígéretemhez híven felmostam fertőtlenítővel az ötödik emeleti folyosót. Egyik szomszéd – fiatal nő – kinézett, mi történik. Majdnem megörült, hogy a takarítónő végzi a munkáját, de csak én voltam. Kis csalódottságot láttam az arcán. Egyedül, pontosabban az anyukájával neveli a kisgyerekét, amúgy kedves. Kérdezte, mit csinálok? A tevékenységem nem volt túl elvont, szabad szemmel is láthatóan mostam fel. Udvarias ember vagyok, válaszoltam: felmosok fertőtlenítővel. És mosolyogva hozzáfűztem: „Nem ártana, ha mindenki, legalább egyszer napjában megtenné ugyanezt.” Nem örült az ötletnek. Mondta, ő közgazdász. Ja, az más – jegyeztem meg. Én dolgoztam tovább, ő határozottan becsukta az ajtaját.

A felvonót két okból nem mostam fel: 1. fiatal barátaim eltiltottak a lifttől, azt mondták benne sokáig elvan a vírus, direkt szeret fel-le, le-fel utazgatni. 2. folyton becsukódik az ajtó és kinn marad a vödör. Lift passz.

Hívtam az idős ismerőseimet, de a négyből csak egy volt telefonközelben. Örült a hívásomnak, mondta éppen hazaért a vásárlásból. Á, csak ide ment a közeli boltba – szabadkozott rosszallásomra – és leült kicsit a padra a blokk elé a szomszédasszonnyal. Újra ejnyebejnyéztem, nem vette jó néven. Közölte, nem tud naphosszat a lakásban ülni. Aztán finoman lehülyézett az önként vállalt vesztegzárért. Majd elmesélte, mi mindent gyűjtött össze azokra az időkre, amikor már kilépni sem lesz szabad a házból, bezárnak az üzletek, nem lehet majd semmit kapni, ami meg lesz, azt úgysem tudjuk kifizetni a nyugdíjból, ha még lesz egyáltalán nyugdíj. Kérdezte, nekem mi mindenem van. Mondtam, semmivel sincs több, mint máskor. Hát, nem dicsért meg. Elnevettem magam, kérdeztem, hogy van a lánya, miért nem ő vásárol be neki is. Kiderült, nem akarja zavarni, a férje bejár a munkahelyére, az asszony otthon dolgozik, és próbálja kordában tartani kamaszfiait. Hamar elköszönt, kezdődik az egyik sorozat.

A közösségi hálón többek között arról folyik a szó, hogy miközben mindenki értük aggódik, az öregek vígan sétálnak, bevásárolnak, üldögélnek a parkokban, rosszabb esetben az unokákkal. Csúnya megjegyzések vannak, egyesek pedig úgy vélik, ez a társadalmi válasz a tiltásokra. Mit mondjak, most nem ez a legjobb válasz. De lehet, csak irigy vagyok.

Valamelyik ismerősöm osztotta meg, hogy ha mindenki hat hétig otthon maradna, elmúlna a vírus. Ja, merthogy senkivel nem találkozna, megunná és hazamenne – gondolom, de nem írom be kommentbe.

Beszéltem a fodrásznőmmel, a szalon bezárt. Etához több mint negyven éve járok, igazából a barátnőm. Korombeli, egyedül él, a lánya Franciaországban, az unokái már ott születtek. Csak a sarki boltig megy, ahol az ismerős eladók kihozzák neki, amit kér. Nincs, akit megkérjen, hogy bevásároljon. Nem szeret otthon lenni egyedül naphosszat, de ez van. Mondja, nekifogott a tavaszi nagytakarításnak.

Én a szekrényben próbáltam némi rendet rakni, majdnem sikerült, de kimaradt néhány ruha. Besuvasztottam a helyükre. Hát, nem így gondoltam a rendet. Na, majd még egyszer nekiugrok.

A szokásosnál többet lógtam a közösségi hálón.

Semmi értelmeset nem csináltam egész nap. A mait kinevezem szöszmösz napnak. A kifejezést Konrád Györgytől tanultam, és azt is, hogy néha meg kell állni, szöszmötölni. Semmit se tenni, csak lenni, örülni az életnek, jó gondolatokat dédelgetni.

Nem főztem, volt még egy kis köménymaglevesem – végre elfogyott –, és krumplipürém. Sütöttem hozzá két tükörtojást és megettem az egyik csokit. Figyelem! Már csak egy van.

Vacsorára sonkás szendvics volt mézes zöld teával. Holnap jön a mézutánpótlás.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!