Simon Judit: Vesztegzár-napló 4.

2020. 03. 20. 22:41

Barátaim biztatására, úgy döntöttem, megpróbálok két hétig, egy karantén idejéig egyedül a lakásban maradni. Azaz nem kilépni a bejárati ajtón. S ha már itthon vagyok, gondoltam, legyek divatos: naponta írjak valami jegyzetfélét. Valami jókedvűt, ha sikerül, vicceset. Semmi vírusjelentés, semmi ilyen-olyan statisztika. Mondhatnánk, lejegyzem és megosztom a csacskaságokat, amik eszembe jutnak az önkéntes elvonulás egyedüllétében.

 

Negyedik nap (március 20., péntek)

 

Úgy eltelt ez a nap, hogy huss. Észre se vettem, és már este van. Ezt onnan tudom, hogy meg kell gyújtani minden villanyt.

Reggel arra ébredtem, tavasz van. Napéjegyenlőség. Melegen süt a nap, kint kávézok a teraszon. A telep sétányán, a kis parkban sok ember, zömmel idősek. Eddig azt hittem, hogy az új lakótelepen, ahová négy éve költöztem, én vagyok a legöregebb. Most látom, hogy tévedtem. Sokan vagyunk és még nálam korosabbak is sétálgattak, vagy hatalmas szatyrokat cipeltek. Mostanáig nem láttam őket.

Zuhanyozás közben eszembe jutott, hogy nagyon hiányzik a kozmetikus. Na, ne tessék mindenféle faksznis arckezelésekre, masszázsokra, vagy egyéb úri huncutságra gondolni, nem. Csupán huszáros bajuszomtól szeretnék megszabadulni. Gondoltam, leugrom a drogériába epiláló készüléket venni. Már húztam a cipőmet, amikor eszembe jutott az önkéntes vesztegzár. Hó, vissza az egész, ragadd meg a szemöldökcsipeszt, szorítsad össze a fogadat és húzzad. Nagyon fájt, de sikerült. És már megint magamban beszéltem. Hajjaj!

Azért kétszer is megszegtem ma a vesztegzár szigorú szabályait, amiért bocsánatot kérek. Mentségemre legyen szólva, sem magamat, sem mást nem sodortam veszélybe.

Első megszegés: Szűcs Laci elhozta a Várad márciusi számát, az akácmézet, és három hatalmas tábla csokival is meglepett. Nagyon örültem neki. A vesztegzár alatt a legjobban az hiányzik, hogy senki se jöhet hozzám. Nagyon szeretem, amikor a nekem kedves emberek eljönnek, eszünk, iszogatunk, jókat beszélgetünk és hatalmasakat nevetünk. Szóval nagyon örültem Lacinak.

Viccesen nézett ki maszkban, a szokásostól eltérően lehúzta a cipőjét és vonult a fürdőszobába kezet mosni. (Nálam ugyanis normáslis körülmények között, nem kell cipő nélkül caplatni.) Jót beszélgettünk, még pletykáltunk is egy kicsit.

Idukával is nagyon jó volt beszélgetni. A nyugalmazott színművész minden színházi bemutatóra, irodalmi eseményre elmegy, pontosabban ment, ameddig tartottak ilyeneket. Most sokat van otthon, amitől nem különösen boldog. Szeret járni, emberekkel találkozni, beszélgetni. Születésemtől fogva ismer, örült, hogy felhívtam. Van segítsége, hát hogyne lenne, Idukát mindenki szereti. Nem csak úgy, hanem nagyon. Azért ki-kilóg néha a lakásból, de csak rövid utakra, és nem áll lebeszélgetni. Ez meghaladja a fantáziámat, de neki elhiszem.

Végre Ibit is elértem, ő sem mai csirke, valamivel régebbi, mint én. Gyönyörű ügyvéd lánya bevásárol neki. Azt mondja, az unokája hiányzik a legjobban, mutatja is fényképét. Ő csak videocseten hajlandó beszélgetni, látnia kell, kivel cseveg. Hát ezen ne múljon, bekapcsolom a kamerát. Én nem vagyok éppen szép látvány igy smink és fodrász hiányában, annál jobban néz ki Ibi. Rég nem találkoztunk, sok éve, de alig látszik a szép asszonyon az idő múlása. Beszélünk egy kicsit múltról is, meg a jelenről, jól eltelt az idő. Ez a beszélgetés is jólesett.

Zsuzsával is beszéltem ma, vele a Fő utcán szoktunk találkozni. Van, amikor egy kávéra is betérünk, ha egyikünk sem rohan. Most ráérünk csevegni az örökmozgó üzletasszonnyal. Lánya, veje és unokái talán az utosó repülőjárattal jöttek vissza Németországból, értesítették a hatóságokat és önként elzárkóztak a világtól. Zsuzsa is ott tölti a napjait, nem örül neki, de – amint mondja – legalább kipiheni magát. Kérdem, mennyire viseli meg gazdaságilag a járvány. A válasz megérint és büszke vagyok, hogy jóismerősömnek, remélem, barátomnak mondhatom. Mintegy mellékesen jegyzi meg, hogy újratárgyalja a bérlőivel a lakások bérleti díját, mert a lakói ettől a hónaptól kevesebbet keresnek. Természetes hangon mondja, hogy leviszi a bérleti díjat, hátha ezzel segít a családoknak, akik az ő ingatlanaiban laknak. Elmondom neki, hogy emberségből jelesre vizsgázik, amire zavarba jön, merthogy – hebegi – nem tesz ő mást, mint amit a szüleitől tanult. Annyira jó érzés tölt el, hogy vigyorgok, mint a vadalma.

Második megszegés: este az engem örökbe fogadó fiatal házaspár női fele lepett meg nemcsak egy félméteres csokival, hanem saját magával is. Mondta, menjek le a tömbház előtti kis zöld része, hogy ugyan jó messzire egymástól, de legalább együtt szívjunk el a cigit. És most tessék figyelni: én, aki a lustaságomról vagyok híres, gyalog másztam le és fel öt emeletet, ami hétnek felel meg. Az egy cigiből kettő lett.

Rendesen lihegve értem fel a lakásba. A lábaim is remegtek, mert nem fogódzkodtam se lefelé, se felfelé, merthogy nem volt rajtam kesztyű, és anélkül nem szabad semmit megfogni házon kívül – utasított a maga kedves módján budapesti egészségügyis barátnőm. Erika az örökbefogadómék férfi tagjának az anyukája, akivel sosem fogyunk ki a témából.

Kézmosás, átöltözés, leülés naplót írni.

Gondolom, kiderült, nem maradt időm megírni a színikritikát a Várad áprilisi számába – pedig el vagyok késve –, a főzés meg eszembe sem jutott.

Sütöttem egy kis húst, megettem mustárral. Vacsorára mézes-vajas kenyér hecsedli teával.

Tartozom egy vallomással: nagyon jól érzem magam itthon, csak lennének kicsit hosszabbak a nappalok.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!