Simon Judit: Vesztegzár-napló 30.

2020. 04. 15. 21:28

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. Élelmiszert vásárolni, sürgősségi orvosi ellátásra, időseket vagy gyerekeket gondozni, valamint munkahelyre lehet csak kimenni. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárt, eljött az ideje az újnak. Úgy döntöttem, az elkövetkező háromszor két hétig nem lépek ki a bejárati ajtón. Barátaim biztatására folytatom feljegyzéseimet. Nem lesznek vírusjelentések, sem statisztikák. Lesznek az egyedüllétben megfogalmazódott csacskaságok, velem vagy mással megesett történetek. A napok számlálása folytatódik.

 

Harmincadik nap (április 15., szerda)

Tegnap napsütést ígértek, és lőn. Kávézhattam a teraszon, amitől jól indult a nap.

Ma kerek egy hónapja nem léptem ki a lakótelepről, a lakásból is csak a kukáig mentem, meg kétszer, amikor Noémi jött, a tömbház előtti kis zöld foltra, ami a kukánál is közelebb van a bejárathoz. Ezelőtti életemben sokat utaztam, csavarogtam más városokban és országokban, mentem repülővel, vonattal, autóval. Természetes volt kimenni, bezárni az ajtót és indulni világgá, vagy csak ide a központba, a szerkesztőségbe, a színházba. A mostani életemben kalandnak érzem kilépni az ajtón, lemenni a lépcsőn, kilépni a szabad ég alá, pár lépést menni, találkozni valakivel, köszönni. Tényleg, már egy hónapja nem köszöntem úgy, hogy jó napot, sem úgy, hogy viszontlátásra magyarul. Románul is csak kétszer, a futárnak, aki elhozott valamit az online áruházból.

Zsuzsával beszélgettem, tudják, az üzletasszony, aki nem vesz el a bérlőktől pénzt a boltért, és leszállította a lakbéreket is. Megtárgyaltuk a közös barátainkat, akiket szeretünk, na jó, azokat is, akiket nem. Meséli, kénytelen volt elmenni egy orvosi vizsgálatra, azt hitte, örülni fog, hogy kimehet, de alig várta, hogy újra otthon legyen. Nem találkozott senkivel.

Elpanaszoltuk egymásnak, hogy a lenőtt hajunkat nem tudjuk házilag megfesteni, és nevetve állapítottuk meg, több pénzünk marad, mert se vásárlás, se fodrász, se manikűr, se étterem, se semmi. Csak a számlák, azok viszont jönnek, mese nincs.

Valahogy az emberi kapcsolatokra terelődött a szó.

Mintha a bezártságban felértékelődének az emberek közötti kapcsolatok. Nem csak a kommunikáció – utálom ezt a szót –, a beszélgetés, hanem az együttlét. Fontosak kezdünk lenni egymásnak barátok, ismerősök, a naponta megpillantott ismeretlenül is ismerős arcok. Hiányoznak. Az újságárus, a kedves ruhabolt-tulajdonosok, a mindig mosolygó lány a cipőüzletből, a hangosan köszönő eladó a kis élelmiszerboltból, a pincérek, akik azonnal kerítenek asztalt. Hiányoznak a barátok, az együtt töltött esték, a szerkesztőség, a színház, a rendezvények.

Talán megtanulunk újra találkozni, egymást nézni, nem a telefont lesni percenként. Megtanulunk figyelni egymásra. Talán lemondunk a számítógépes játékról, hogy elmenjünk az egyedül élő ismerősünkhöz, a tévésorozatról, hogy elmenjünk színházba, a facebookról, hogy ott lehessünk egy könyvbemutatón. Megszokjuk, hogy gyakrabban beszéljünk élő szóban, mint írásban a cseten. Talán.

Fogalmam sincs, hogy mi következik a mostani bezárt élet után, mi és hogyan változik, ha változik egyáltalán. Ezt az egymásra figyelést, az egymás iránti igényt meg kellene őrizni azután is, hogy „kiszabadultunk”. Hátha sikerül az emberi kapcsolatokat megújítani. Mindenesetre érdemes megpróbálni.

Mivel néhányszor „elmentem” online shopingolni, sőt még vásároltam is ezt-azt, elözönlöttek a reklámok. Néha a taposógépről figyeltem a tévében a reklámokat. Szakértő nem lettem – pedig most a szakértőké a világ –, de megfigyeltem, mennyire anakronisztikusak lettek a bezártságban. Néhány világcég – főleg a telefonosok, és egy bútort forgalmazó – gyorsan átállt a maradj otthonra, a többség viszont vidám fiatalok csoportjával reklámozza az különböző üdítőket, nagy bulival a rágcsálnivalókat. Tömeges érdeklődéssel az élelmiszeráruházakat.

A vesztegzárban nekem az is furcsa, sőt vicces, hogy ruhát, cipőt akarnak nekem eladni az online boltok, és még parfümöt sem kívánok most venni, bármennyire is olcsón kínálják. 

Végignézek a ruháimon, melyeket tavaszra szántam, a cipőimen, és elmosolyodok. Az illatszerek, a sminkek is ott sorakoznak a polcon. Egy hónapja csak a port töröltem le róluk. Ékszerek, smukkok ott lapulnak a dobozban. Hátha a nyáriakat már nem csak itthonra veszem fel.

Ellenben sok mindent tanultam. Zsuzsától azt, hogy főzés után nem fulladok a mosatlanba, ha azonnal elmosom az edényt, amire nincs már akkor szükségem. Emesétől megtanultam, hogy csipetnyi só az olajba és sütéskor nem spriccel, nem köp szembe. Erikától, hogy ne olvassak főzés közben, hanem tegyek-vegyek a konyhában, fél szemmel mindig az ételt figyeljem. Saci megnyugtatott, nem csak nálam fogyóeszköz a kiskanál. Kedves olvasó javasolta, teregetéskor párosítsam a zoknikat, és szintén kedves olvasótól tanultam kisebb lángon főzni, hogy ne fusson ki a leves. Köszönöm.

Péter elhozta ma a heti bevásárlást. Nagy elővigyázatosággal bejött pár percre, a teraszon beszélhettünk. Jó érzés volt.

Eltelt egy hónap a vállalásomból. Gratuláltam magamnak és vacsora után – sajtos omlett – megittam egy pohár sört.

Hátravan még kétszer két hét. Amikor lejár, pezsgőt bontok, remélem nem egyedül. Addig pedig folytatódik a napló.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!