Simon Judit: Vesztegzár-napló 31.

2020. 04. 16. 21:08

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. Élelmiszert vásárolni, sürgősségi orvosi ellátásra, időseket vagy gyerekeket gondozni, valamint munkahelyre lehet csak kimenni. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárt, eljött az ideje az újnak. Úgy döntöttem, az elkövetkező háromszor két hétig nem lépek ki a bejárati ajtón. Barátaim biztatására folytatom feljegyzéseimet. Nem lesznek vírusjelentések, sem statisztikák. Lesznek az egyedüllétben megfogalmazódott csacskaságok, velem vagy mással megesett történetek. A napok számlálása folytatódik.

 

Harmincegyedik nap (április 16., csütörtök)

 

Kezdem elveszteni a napokat. Ébredés után sokáig gondolkodtam, hogy ma csütörtök van, vagy péntek. A naptár csütörtököt ír, elhiszem neki. A naptár nem hazudik a politikusokkal ellentétben. Erről délután Szűcs Laci írt egy nagyon jót itt. 

Ma többször beszéltem Lacival, politizáltunk is egy kicsit. Elmondtam neki, hogy Klaus Iohannis legutóbbi megszólalásában volt egy nagyon nem szeretem mondat. A vírus-válság utáni időszakokról beszélt, hogy működőképessé kell tenni az országot, kiküszöbölni a most megmutatkozott hiányosságokat. Ez rendben van. Ám számomra nincs rendben az, hogy szerinte „meg kell erősíteni az államot”. Nem, elnök úr, nem kell megerősíteni. Már így is túl erős, túlközpontosított. Az államnak semmi más dolga nincs, mint hogy adminisztrálja az országot. Működjön. A kormány, az államfői intézmény, az igazságszolgáltatás, a rendfenntartó erők, a titkosszolgálatok, a törvényhozás, minden hivatal arra van kitalálva, pontosabban azért tartják el az állampolgárok, hogy elvégezzék a feladataikat, hogy az általuk elvárt szolgáltatásokat nyújtsák. Így képzelem én a működőképes országot.

Miközben dúlt bennem a tudatos állampolgár, belenéztem a tükörbe, és majdnem bemutatkoztam annak a lenőtt hajú, smink nélküli, sápadt, kövér, csúnya nőnek, aki visszanézett rám. Aztán rájöttem, én vagyok az. Két választásom volt, sírok vagy röhögök. Úgy döntöttem, röhögök, de gyorsan felhívtam Etukát, a fodrásznőt, aki amúgy régi barátom is. Közöltem vele, hogy már jó ideje nézzük egymást a hajfestékkel, de nem merünk közeledni. Erre ő nevetett egy jót. Ellátott szakmai tanácsokkal, de magamat ismerve, félek, nem sokra megyek velük. Abban maradtunk, hogy a jövő héten felhívom, hátha sikerül elcsalni magamhoz.

Rég készülök rá, ma végre felhívtam Annamarit. A Péterffy Lajos – Gáll Annamária színész házaspárral mindig kedveltük egymást, de valahogy sosem értünk rá Váradon találkozni, vagy telefonon cseverészni. Most sem sikerült bepótolni, de folytatjuk. Nagyon érdekes és kellemes beszélgetés volt. Szóba kerültek nagyszerű és kisszerű színházi emberek. Szerencsére előbbiek vannak többen. Vezető színészek voltak Temesváron, majd Kolozsvárra szerződtek, később Váradra, közben Magyarországon játszottak. Aztán, amikor még egyáltalán nem volt divat, gondoltak egyet és szabadúszóként folytatták. Két iskolás, majd egyetemista gyermekkel felültek Thalia szekerére és „vándor” színészek lettek. Vándorlásukban meg sem álltak Amerikáig. Tizenháromszor turnézták körbe Kanadát és az Egyesült Államokat. Amerikai színészek lettek – jegyzem meg. Annamari javít: magyar színészek. Mert persze, a megélhetésre kellett pénzt, de boldogság a magyar nyelv, a kultúra megismertetése, és ahogy a művésznő fogalmaz, a magyarságtudat megerősítése volt az igazi cél a tengeren túl élőkben. Nincs annál nagyobb boldogság – meséli –, mint amikor az unoka az ő lemezüket hallgatva kezdett magyarul tanulni. Amikor az ott szültetett fiatalok magyar verseket tanultak, vagy az idősebbek kicsit otthon érezték magukat az előadásaikon. Abból, amit mond, kiderül, a kontinensnyi két ország magyarjait közösségé kovácsolták az előadásaik. Professzorok és nyugdíjasok, üzletasszonyok és háztartásbeliek, milliomosok és szerény jövedelműek gyülekeztek a közösségi házba vagy a híres előadóterembe, ahol felléptek. Amerikai sztár színészek mellett az ő nevük szerepelt a fényreklámokon.

Annamari imádja a szépművészetet, körbejárta a múzeumokat és kiállításokat. Mindig jeles kísérete akadt az ünnepelt művészházaspárnak. Több száz verset tudnak fejenként, bárhová szívesen mentek fellépni, itthon néha ingyen is. Mert, hangsúlyozza, kultúra nélkül se nyelv, se identitás.

Most otthon ülnek ők is, Annamari néha kimegy vásárolni. Fiuk, lányuk Magyarországon él, két unokájuk van, akiket nagyon szeretnének már végre megölelni. Későn fekszenek, és nem kelnek korán. Olvasnak, filmeket néznek és színházat, de inkább előbbit. Nevetve jegyzi meg, nem ők tehetnek róla, hogy későn kezdődnek a filmek. Lajos nem ül a számítógép elé, Annamari viszont innen tájékozódik. Minden érdekli: a politika, a tudomány, de főleg a színház és az irodalom. Naponta mondanak verset, gyakorolnak, csiszolgatják az előadásmódot. Mert minden korban és korszakban más a jelentése a verseknek. Annamari azt mondja, már nem utaznának annyit, mint eddig. A legkedvesebb helyekre, a barátokhoz viszont elmennének.

Annamari finoman jelzi, ne írjam meg azt, hogy beszélgettünk. – Ne haragudj, de megírom – válaszoltam udvariasan, magamban pedig: azt írok, amit akarok. Szabad újságíró vagyok. Itt egy mosolyjel van félretéve Annamarinak.

Hívott Süti barátném, röviden beszéltünk. Elmondta, végre a gyárban, ahol az exportra induló árut vámolja, van védőfelszerelés, sőt, szűrés is a kapunál, meg fertőtlenítő, meg minden. És rengeteg munka, a belga cég nem állította le a elektronikai kütyük gyártását.

Én viszont leállítottam magam házimunkailag, megettem a tegnapi maradékot, az edények a kagylóban csendben és türelmesen várják, hogy elmúljon a lustaság hulláma rajtam. Hallottam, amint a fazék átkiabált a taposógépnek, hogy ne izguljon, ma ő is pihenni fog. Igazat beszélt.

Most elküldöm a naplót a szerkesztőnek, megtöltöm a kádat és elmerülök a habokban. Ilyen volt ez a nap, lusta.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!