Simon Judit: Vesztegzár-napló 34.

2020. 04. 19. 21:09

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. Élelmiszert vásárolni, sürgősségi orvosi ellátásra, időseket vagy gyerekeket gondozni, valamint munkahelyre lehet csak kimenni. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárt, eljött az ideje az újnak. Úgy döntöttem, az elkövetkező háromszor két hétig nem lépek ki a bejárati ajtón. Barátaim biztatására folytatom feljegyzéseimet. Nem lesznek vírusjelentések, sem statisztikák. Lesznek az egyedüllétben megfogalmazódott csacskaságok, velem vagy mással megesett történetek. A napok számlálása folytatódik.

 

Harmincnegyedik nap (április 19., vasárnap)

 

Rossz éjszaka után, rossz nap következett. Időrendben a második legrosszabb, amióta vesztegzárban vagyok. Egy hónappal ezelőtt Szilágyi Ali ment el, tegnap este Péter Zoli. Búcsú nélkül, hirtelen. A halk szavú, kedves, évődő, nagytudású újságíró, helytörténész, író. Mielőtt elvonultam, bejött a szerkesztőségbe, viccelődött a ruhámon, aztán kérdeztem, mit kezd el most írni, hogy befejezte a háromkötetes Ady életrajzot. Mondta, már nem kezd ilyen nagy munkába, a főművét befejezte, talán kisebb írásokat közöl, esetleg átdolgozza egyik már megjelent könyvét, ha élni fog. Rámordultam, ne mondjon ilyeneket, még sok dolga van a világban. Most meg Szűcs Laci búcsúzik tőle a Váradban, ahol mindig örömmel vártuk az okos, érdekes tanulmányait.

És búcsúznak tőle sokan ismerősök és ismeretlen tisztelői, az olvasók, akik sokan vannak. A könyvei népszerűek, elfogytak mind egy szálig. És Zoli boldog volt, de sosem szaladt el vele a ló. Szerény maradt és kedves.

Ramona Novicov művészettörténész, egyetemi tanár sírva hívott délelőtt. Zolit siratta, a helytörténészt és a nagyszerű embert, aki első szóra segített neki egy témában, melyről csak neki volt tudása. Olyan kedves volt, olyan odaadóan, önzetlenül segített – szipogja a telefonba Ramona. Annyi mindent tudott, amit más nem, úgy írt a városról, ahogy senki más – folytatta, és feltette a kérdést: miért nem fordítják le román nyelvre is a műveit, hogy a román ajkúak ismerjék meg jobban a városukat. Nem tudom, válaszlom. Miért is nem? – kérdem magamtól, miután elköszöntem.

Miért arra nincs soha pénz, ami fontos lenne, – kérdezősködöm tovább magamtól.

Zsuzsa, az üzletasszony is hívott, Zoli hűséges olvasója, távoli ismerőse. Ismét elvesztettünk egy értékes embert – mondja szomorúan. Van, aki a helyébe álljon, van, aki folytassa ezeknek a kiváló embereknek a munkáját, van, aki tovább vigye az általuk képviselt értékrendet? – kérdezi, és érzem a hangjában a kételkedést. Büszkén válaszolom, hogy igen, van. Tehetséges, lelkes, értékes, művelt fiatalok veszik át a stafétát, teremtenek újabb és újabb értékeket. Másképpen, más megközelítéssel, de értéket teremtenek. Az üzletasszony kultúrafogyasztó, mi több, kulturális rendezvények szervezésében is oroszlánrészt vállal. A klasszikusok közelebb állnak hozzá, mint a kortárs irodalom, Alika és Zoli kivételek, ők imádott Váradunk szeretett emberei.

Képtelen vagyok múlt időben beszélni róluk, még nem fogtam fel sem az eszemmel, sem a szívemmel, hogy Zoli is elment. S mégis. Jó utat barátom, üdvözöld a nevünkben Alikát, Annamarit, Abigélt és a többieket mind, abban a szerkesztőségben, ahová egyre többen szegődtök.

Képtelen voltam bármit is csinálni ma. Ültem egyik helyről a másikra, bámultam ki a fejemből és az ablakon. Borongós idő, délután sok ember, aztán csend, néma csend.

Ma este az Ady-életrajzot forgatnám, de nincs nekem itthon. Gondoltam, amikor újra bemegyek a szerkbe, dedikáltatom Zolival. Nem lesz aláírt példányom, és ki tudja, egyáltalán mikor mehetek újra a szerkbe.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!