Simon Judit: Vesztegzár-napló 35.

2020. 04. 20. 20:40

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. Élelmiszert vásárolni, sürgősségi orvosi ellátásra, időseket vagy gyerekeket gondozni, valamint munkahelyre lehet csak kimenni. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárt, eljött az ideje az újnak. Úgy döntöttem, az elkövetkező háromszor két hétig nem lépek ki a bejárati ajtón. Barátaim biztatására folytatom feljegyzéseimet. Nem lesznek vírusjelentések, sem statisztikák. Lesznek az egyedüllétben megfogalmazódott csacskaságok, velem vagy mással megesett történetek. A napok számlálása folytatódik.

 

Harmincötödik nap (április 20.,hétfő)

Sikerült összekaparnom magam, a tegnapi mélységesen szomorú nap után. Igaz, kellettek hozzá a beszélgetések Lacival, a fotó életem pasijáról, Péter telefonhívása, Zsolt Boleró felvétele és mindenekelőtt a számos kedves, okos komment, messenger üzenet, amit barátaimtól, kedves személyes és facebookos ismerőseimtől kaptam.

Ahogy telik az idő a vesztegzárban, úgy lesznek egyre fontosabbak a kapcsolatok, a beszélgetések. Felértékelődnek a szavak. Kezd újra súlyuk lenni. Rég tudjuk, hogy a szó veszélyes fegyver, és most, amikor minden csatornán beszédben vagy írásban zúdulnak ránk, komoly munka kiszűrni a hamis, kártékony szavakat.

Elismerem vagy sem, az elszigeteltség, a személyes találkozások hiánya, a színház, az irodalmi rendezvények, a bevásárlóközpontok, a kocsmák hiánya megvisel, érzékenyebben érintenek eddig észre sem vett, vagy magasról lehessentett mondatok, cselekedetek.

Talán szerencsém van azzal, hogy aktiválódik az agyam fordítva bekötött része, és megtalálom a dolgok nevetséges részét, hogy humorral közelítek a hiányérzethez is. Talán így a közeli vagy távolabbi jövőben, amikor majd emberek közé kerülök, megúszom a sok pénzbe kerülő pszichológust, és barátaimat sem őrjítem meg.

Erről a kérdésről, valamint a szó erejéről Szűcs Laci írt okosan, a jegyzetet itt olvashatják. Ilyeneken gondolkodtam ma délelőtt én is, egyebek mellett mosogatás közben. Rájöttem ugyanis, hogy ha valami értelmes, érdekes, vagy vicces kérdésen gondolkodom, akkor hipp-hopp kész a mosogatás, sőt, az edények maguktól be is másznak a szekrénybe.

A közösségi hálón láttam, hogy Borót atrocitás érte, és mivel nem csak ő, de az édesapja és a férje is barátom, felhívtam megkérdezni, mi történt. Elég elszomorító, sőt felháborító, amit elmesélt, de nem pletykálhatom ki, nem szólhatok a részletekről, mert megkért, ne tegyem szóvá, ameddig folyik a rendőrségi nyomozás. A bántalmazást ugyanis bejelentette az illetékes hatóságoknál, és csatolta a hivatalos látleletet.

Megint eltörtem egy poharat. Kiugrott a helyéről, amikor kinyitottam a szekrényajtót. Néztem, mint a Rozi a moziban. Kiugrott, pattant egyet a pulton, kikerülte a kezem, lehuppant a kőre és eltört. Nem értem. Spórolni kellene a törékeny tárgyakkal, a pohárvásárlást nem lehet beírni a passzusba, no meg az örökbefogadóim sem engednek ki ilyen semmiségért.

A tegnapi szomorúságomban felzabáltam az összes csokit. Olyan lehettem, mint Labis költeményében a kissrác, sírtam és ettem. Ő őzhúst, én csokit. Kinek mi jut ugyebár. A lényeg: slussz, nincs csokim. Se keserű, se más. (Majd viszek holnap… – szerk. megj,)

Ebéd után nem volt desszert, ennivaló is csak maradék. Holnap főzni kell.

Beszéltem Emeskével, a marosvásárhelyiből budapestivé lett újságíró barátnőmmel. Péter, a férje otthon szedi a gyógyszereket és jól van. Dórika, a lányuk, az én imádott barátném online jár iskolába és előkapta a biciklijét. A család a főváros melletti településen lakik, úgyhogy bicajozhatnak a barátnőjével biztonságban. Politizáltunk csöppet, a munkáról is szó esett, na meg kajákról. Emeske nemcsak istenien főz, de mesés sütiket is tud készíteni. Emlékeztetett, hogy megígértem, elmegyek hozzájuk, és ígérte, finomságokat is kapok.

Az egyik szomszédom ma vélhetően utánozni akarja a külföldi erkélyen zenélést, ezért kirakta a teraszára a hangfalakat, amiből üvölt a lakodalmas rock. Mit mondjak, nem a kedvenc muzsikám, de úgy tűnik, sokaknak tetszik. Ma szinte mindenki az erkélyen töltötte az időt, akik délután behúzódtak, most ismét kint ülnek. Pedig már hűvös van, a szél is fújdogál. Az öltözékek skálája a fürdőköpenytől a bődzsekiig terjed, néhány mackónadrággal és rózsás pulóverrel színesítve.

Becsuktam az ajtót, ablakot, így már nem annyira zavaró a kinti manele muzsika. Fogalmam nincs, mit csinálok majd, miután elküldtem a naplót. Csak annyi biztos, hogy vacsorázok. Még nem tudom mit, kérdőre vonom a hűtőszekrényt.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!