Simon Judit: Vesztegzár-napló 36.

2020. 04. 21. 21:50

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. Élelmiszert vásárolni, sürgősségi orvosi ellátásra, időseket vagy gyerekeket gondozni, valamint munkahelyre lehet csak kimenni. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárt, eljött az ideje az újnak. Úgy döntöttem, az elkövetkező háromszor két hétig nem lépek ki a bejárati ajtón. Barátaim biztatására folytatom feljegyzéseimet. Nem lesznek vírusjelentések, sem statisztikák. Lesznek az egyedüllétben megfogalmazódott csacskaságok, velem vagy mással megesett történetek. A napok számlálása folytatódik.

 

Harminchatodik nap (április 21., kedd)

 

Elvileg két hetem, 14 nap van hátra a vesztegzárból, hogy gyakorlatilag mennyi, az majd kiderül. Egyáltalán nem biztos, hogy akkor felcsaphatom – nem a kalapon, mert már koranyár lesz – a maszkom, s indulhatok a nagyvilágba. Szerintem még a kisvilágba sem. Talán a négy szentséghez – fodrász, manikűr, pedikűr, kozmetikus –, de ez sem biztos. Kocsmakertbe biztos nem. Igazából fejben a további itthon maradásra készülök. Meglátjuk, mit mondanak a hatóságok, és mit mond a vírus. Sokszor az a benyomásom, ezek nem egyeztetnek egymással.

Bocsánat, nem kellett volna, de nagyon röhögtem azon, mire vezethet a rengetek civil „járványkutatás”, valamint az, hogy számosan hajlamosabbak elhinni a különböző katasztrófa-, gyíkember- (ide minden és mindenki belefér, Bill Gates is) elméleteket. Persze, nehéz elhinni, hogy világjárvány van, hogy szinte megállt az élet, van valami, amiről alig tudnak valamit a tudósok, hogy várni kell, de nem tudni, meddig. Mennyivel izgalmasabb a neten szörfözés közben megtalálni ezt-azt és gyorsan rámutatni: itt van a kutya elásva, tudják ők hol, és mint, minket bezárnak, hogy közben ők megtehessék azt, amit. Lehet ettől pánikolni, haragudni, mutogatni, bezzegezni.

Kérem szépen, én inkább várok. Megvárom, amíg kiderül a vírus eredete, a pandémia okai, elkészül az oltóanyag, a gyógyszer. Megvárom, amíg az erre hivatott szakemberek a hatóságok hangján azt mondják: mehetsz színházba, moziba, szervezhetsz irodalmi rendezvényeket, elmehetsz a fodrászhoz, a cipőboltba, a bevásárlóközpontba.

Különben is úgy el vagyok kényeztetve, hogy nincs is nagyon mehetnékem. Laci ma elhozta a csoki utánpótlást. Bejött a lakásba, beszélgettünk, kicsit pletykáltunk, de semmi gonoszkodásra ne tessék gondolni. Elmondta, hogy a húsvéti kihaltság után ma sokan jártak az utcákon, a főutak elég forgalmasok voltak, rendőrt viszont nem látott még mutatóba sem.

Megbeszéltük, nem érdemes élelmiszert halmozni, a boltok tele vannak, áruval is, nem csak vásárlókkal, sőt, helyenként már élesztőt is kapni. Egy életre rejtély marad számomra, miért vásárolták az emberek kilószámra az élesztőt és szászszámra a budipapírt. Ezt nem tudtuk megfejteni.

Szinte egész délután a komámmal beszélgettem telefonon. Mátyás Zsolt színész, rendező, megjelent novelláskötete, most kiállításra készíti Az ember tragédiája ihlette grafika-sorozatát. Azt mondja, neki olyan a rajzolás, mint nekem a napló. Napi jó érzés. Timi, a felesége a váradi magyar bábszínház irodalmi titkára. Hadd dicsekedjek, én mutattam be őket egymásnak. Bence fiuk is haverom, nagyon jó fej, licibe jár, jelenleg online. Édua pedig a keresztlányom, ne kérdezzék, hogy s mint, az és kész. Minkettőjüket nagyon szeretem. Okos, ügyes, szép gyerekek. Hiányoznak.

Zsolttal órákon át vagyunk képesek beszélgetni színházról, irodalomról, filozófiáról, a világról és annak dolgairól. Most a karanténról dumáltunk, a kérdésben egyikünk sem illetékes, mert jól érezzük magunkat. Mondja, ritkán jár ki, akkor is csak a piacig, bevásárol és irány haza. A temesvári színházhoz köti a szerződése, az utóbbi időben rengeteget dolgozott, örül, hogy otthon van a családjával. Senki nem unatkozik, sok minden csinálnak együtt. Bence filmezi az apja online szerepléseit, Édua elemista ugyan, de ruhákat tervez, Timi home office rendszerben dolgozik, csak akkor megy be a színházba, amikor szolgálatos. Az egész család kertészkedik, sütögetnek a kertben. Zsolt esti programja a séta a kertbe, a „csillagos ég alatt”. Meséli, hogy egyik kollégája és barátja kitalálta az online büfét. Délelőtt vagy előadás után – amit online közvetítenek –, a színészek benéznek a büfébe. Konyakkal, borral, sörrel koccintanak virtuálisan és örülnek egymásnak. Hiányzik nekik a próba, az előadás, a közönség, hiányoznak egymásnak.

A valóságos temesvári színházi büfé fogalom. Jókat lehet beszélgetni, rengeteget nevetni, a fesztiválon, bemutatók után még táncolni is. Élet van ott. És lesz is.

Elmarad a TESZT, a nemzetközi színházi fesztivál, a szívünket fájdították, amikor elküldték, mi lett volna a program. Majd jövőre töltjük május utolsó hetét Temesváron a színházban, a büfében.

Elköszön, mondja, megnézi a Koldusopera előadást, amiben játszott, sosem látta kívülről. Utána „lemegy” a büfébe a kollégákkal.

Kiegyeztünk abban, hogy flangálni, shoppingolni, színháza menni nem lehet a közeljövőben, de hátha megengedik nekünk a hatóságok, nekem az örökbefogadóim is, hogy elmenjek hozzájuk sütögetni a kertbe.

Ma főztem, közben felfedeztem valami szenzációsat. Van nekem egy hosszú, csipeszszerű valamim, műanyag fejjel. Azzal szoktam finoman elkapni a méhecskéket a lakásban, és kivinni a szabadba. Sokáig nézem, milyen boldogan repülnek. Nos, felfedeztem, hogy ezzel lehet húst forgatni a serpenyőben. Sokkal kényelmesebb, mint a villa, és nem égetem meg a kezem. Nagy öröm volt a lelkemnek, de főleg az amúgy is meggyötört kezemnek. Olyan ugyanis a kézfejem, mint a smirgli. Pedig kenem, soha nem látott még ennyi kenőcsöt.

Tegnap este megnéztem Radu Afrim rendezésében a Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan című előadását. Ma is Marosvásárhelyre megyek színházba. Kiss Csaba Hazatérés Dániába című produkciójára.

Indulok is, nehogy elkéssek.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!