Simon Judit: Vesztegzár-napló 37.

2020. 04. 22. 22:03

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárta után úgy döntöttem, további háromszor két hétig nem lépek ki lakásom ajtaján. Barátaim biztatására folytattam feljegyzéseimet. A román államfő bejelentése nyomán immár megkezdődött a visszaszámlálás a rendkívüli állapot május 15-i feloldásáig. A naplóírás és a napok számlálása addig folytatódik.

 

Harminchetedik nap (április 22., szerda)

Olyan szél volt reggel a teraszon, hogy elrepült a terítő a kisasztalról. Szállt, szállt a teraszon, át a korláton, végül egy autón landolt. Szomorúan néztem utána, egy fiatal a szemközti tömbházból látta, mosolygott, aztán behúzott a lakásba. Mit volt mit tenni, szépen feltettem a maszkot – ha már van, használjam alapon – lementem az öt emeletet, amiről tudjuk, hogy hét, lekapartam a kocsiról a csavargót és indultam visszafele a lépcsőn. Lihegtem, mint a tömött liba, alig kaptam levegőt. A harmadikon rájöttem, hogy a maszk a hibás. Nem engedi, hogy rendesen szuszogjak. Vírus ide vagy oda, levettem, és repültem a lakásomig.

Márpedig az új divat miatt hozzá kell szokni ehhez a kiegészítőhöz. Azt mondta ma az állam első számú közméltósága, hogy május közepétől lehet majd flangálni, de zárt helyen kötelező lesz a maszk. A lépcsőház zárt hely. A boltok is azok. Az utcán meg minek levenni, macerás folyton le-fel kapkodni. Ki kell találjam, hogy lehet díszíteni, mert ez a bugyikék nagyon rusnya.

Azt hallani, hogy az eddig zárva tartott kisebb üzletek is kinyithatnak, nagyon szurkolok, hogy a fodrászatokat is ide sorolják.

Kérdezte valaki, depressziós vagyok-e az ápolatlan hajam miatt. Határozott nem volt a válasz. Sőt, kitaláltam, hogy nagyon divatos vagyok: alul fehér, felül barna. Mások fizetnek ezért. Nekem ingyen van. Szóval meggyőztem magam, hogy nem nagy gáz.

Bartha Rékával beszélgettem arról, ami van és arról, ami várható, valamint nagyon személyes dolgokról is, amiket nem írok le. Megígérte, hogy amint lehet, eljön hozzám a kislányával. Leát nem is ismerem. Jó lesz.

Gajai azt írta, hogy hiányzom neki. Hát felhívtam, hogy ne szenvedjen. (Itt egy kis mosoly van.) Ági a váradi színház művésze, férje, Robi a kollégája is. A színész házaspár és három gyermekük kertes házban laknak, nem zavarják esténként a szomszédokat, amikor, ahogy Ági fogalmaz, buliznak. Csepei Robi ugyanis remekül énekel, és játszik billentyűkön, úgyhogy a család énekel, zenét hallgat. Jól érzik magukat együtt. Ági és Robi gyakran mennek a városba vásárolni, sokan vannak, kell az ennivaló. A gyerekek, kiskamasz, nagykamasz és egy közel a nagykorúsághoz online járnak iskolába, nagyon szeretnek így tanulni. Azt mondják a szülőknek, többet és értelmesebben tanulnak, mint amikor hajnalban, álmosan suliba mennek. Kimondottan jól érzik magukat otthon, noha hiányoznak nekik a pajtásaik. Áginak persze nem csak én hiányzom, hanem elsősorban a kollégái, de mindenek előtt a színház, a játék. Meséli, egyik nap beautózott a központba, körbejárta a színházat. S mivel lehangolónak tűnt a Fő utca teraszok nélkül és bezárt boltokkal, elképzelte a sétáló embereket és a zsúfolt vendéglőteraszokat. Azt mondja, jó oldala is van a karanténnak. Végre sokat vannak együtt, van ideje hosszasan beszélgetni a gyerekeivel. Általában mindketten nagyon elfoglaltak, próbák, előadások kiszállások, turnék, alig maradt idejük egymásra. Nagyszerű érzés neki, hogy a gyermekei beavatják a titkaikba, továbbá újra felfedezni, hogy milyen remek ember a férje. Beszélünk arról is, hogy a családoknak nagy próbatétel a karantén. Megerősítést nyerhet, ahogy az ő családjukban, mennyire szeretik egymást, de kiderülhet az is, hogy nem tudnak hosszabb ideig összezárva élni.

„Én nagyon szerencsés vagyok” – mondja Ági nevetve. Felidézzük a jó hangulatú beszélgetéseket a stúdiószínház udvarán, az összehasonlíthatatlan premier utáni hangulatot. Megígérjük egymásnak, amint lehet, megejtünk nálam egy jó dumapartit.

Tamás Pállal is kellemesen elbeszélgettünk. Őt és képzőművész feleségét Alát is nagyon szeretem. A félelmetesen művelt és nagyon szellemes szociológus, kutató több mint egy hónapja nem lépett ki budapesti belvárosi lakásukból. Tanulmányokat ír, olvas és minden este „operába megy”. Csak attól tart, ha majd lejár a járvány, s megnyitják a színházakat, már nem nézheti ingyen a Metropolitan, a Scala, a párizsi opera előadásait. Nem vágyik elmenni otthonról, nem hiányik neki az Akadémia. A felesége szinte naponta megy vásárolni valamit, neki szüksége van a városra, az utcákra.

Persze politizálunk is, de inkább a társadalmi vetületekről beszélünk. Arról, hogyan élik meg az emberek a bezártságot, ami feszültségeket is okozhat. Kérdés az is, mi következik gazdaságilag és társadalmilag is. Elképzelhető, hogy változik az életvitel, másként alakulnak a társadalmi szerepek.

Péter elhozta az ellátmányomat, de nem jött be a lakásba. Pedig előre örültem, hogy kávézunk egyet a teraszon, de nem tudtam becsalni. Mondta, kicsit megfázott, tegnap a szélben ásta a kertet. Nem akar kockáztatni. Tudom, hogy nekem akar jót, mégis csalódott voltam. Noémi kompenzálta kicsit, mert videót küldött életem pasijáról, a kissrác rendesen horkolt.

Nem volt mit tenni, főzni is kellett valamit, mert az élet nem egy habostorta. Tényleg, milyen rég nem ettem csokitortát. Disznótarját sütöttem tepsiben zöldséggel és krumplival. Nagyon finom lett, a hús ropogós, de mégis puha, a krumpli szintén. Isteni volt piros retekkel.

Holnap spenótot készítek. Szurkoljanak nekem. Nem mostantól, majd reggel.

Addig jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!