Simon Judit: Vesztegzár-napló 39.

2020. 04. 24. 21:32

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárta után úgy döntöttem, további háromszor két hétig nem lépek ki lakásom ajtaján. Barátaim biztatására folytattam feljegyzéseimet. A román államfő bejelentése nyomán immár megkezdődött a visszaszámlálás a rendkívüli állapot május 15-i feloldásáig. A naplóírás és a napok számlálása folytatódik.

 

Harminckilencedik nap (április 24., péntek)

 

Egész nap olyan álmos voltam, hogy aludtam magamra. Letettem a fenekem, a fejem már szundított. Pedig jól aludtam, igaz, nem sokat. Az este megnéztem a szombathelyiek Volponéját (rendezte Alföldi Róbert) és a miskolciak La Mancha lovagját (rendezte Keszég László). Hajnali négy körül járt, amikor befordultam aludni. Reggel nyolckor Piroskám csengetett, jött segíteni. Vicces lehettem, ahogy kitámolyogtam vele a konyhába, mert elfordult nevetni. Ő nagyon kedves, nem akart szemberöhögni. Megtettem én pár perccel később, amikor megláttam magam a fürdőszoba tükrében.

Kávéztunk, elmondtam neki, hogy nem mertem megbirkózni a spenóttal, erre mindketten nagyon kacagtunk. Pillanatok alatt főtt a spenót és a karfiol, külön fazékba persze. Segítettem kicsit takarítani, de megúsztam a vasalást, Piros átvállalta.

Leültem a konyhában, lecsukódott a szemem. „Alszol?” – kérdezte. „Á neeem, csak pihentetem a szemem” – válaszoltam kicsit szégyenkezve.

Eszembe jutott anyukám, aki ha elaludt a tévé előtt, azt mondta, nem alszik, csak behunyt szemmel nézi.

Ebéd után felpattantam, na jó, ne essek túlzásba, felléptem a taposóra, hátha felébredek, de nem, csak a lábam fájdult meg.

Gondolkodtam, kit hívjak fel beszélgetni, de elbóbiskoltam.

A telefon ébresztett fel, az unokatestvérem hívott. Gayle New Yorkban szültetett, most Tel Avivban él második férjével. Négy gyereke van, két fiú, két lány és három kislány unokája. A nagyobb fiának egy, a nagyobbik lányának kettő. A kisebbik fia katona. Úgy tesz, mintha nem aggódna, de a szíve is összeszorul, ha misszióba küldik. A kisebbik lány szociális munkás, a szüleivel lakik. A lánya és a veje home office rendszerben dolgoznak, a nagyobbik egy élelmiszerboltot vezet, az reggeltől estig dolgozik. Gayle néha ellóg egyik vagy másik gyerekéhez unokát pesztrálni, meg szeretgetni őket. Egyszerűen nem bírja ki, hogy hetekig ne lássa a kicsiket. Amúgy ő is otthon dolgozik, az ékszerbolt, amelyet vezet, áttért online kereskedésre. A férje Bulgáriában ragadt az unokatestvérénél, Szófiából repült volna Floridába, ahol van néhány bérbeadott ingatlanuk. Ehelyett Várnában dekkol, állítólag hétfőn hazamehet, de nem biztos – meséli Gayle nevetve. Izrael hazaszállította az állampolgárait, de csak onnan, ahol többen összegyűltek. A balkáni országban minösszesen ketten voltak, értük nem indítottak repülőt.

Még februárban győzködött, nyár elején menjek, nézzem meg az új lakást, ahová januárban költöztek. Hajlottam is volna, meg nem is, hogy menjek, mondtam, majd márciusban eldöntöm. Hát, eldöntötték helyettem a hatóságok. Lezárták a határokat, bezártak az országba. Ezt utálom a legjobban az egészben. Ezt elmondom az uncsimnak is, az mondja, ő is megőrül a gondolattól, hogy nem utazhat a szülővárosába, ahol a testvére és a legjobb barátnője él.

Amúgy ő is ritkán mozdul ki, a kisebbik lánya vásárol, amikor hazafelé megy az munkahelyéről. A vírus érkeztéig irodában dolgozott, de most a szociális munkásokat kivezényelték kórházakba, gyermek- és öregotthonokba. Sharon utóbbiban teljesít szolgálatot. „Még mindig jobb, mintha kórházba menne naponta – véli Gayle. A lánnyal az a baj, hogy teljesen vega, nem is hajlandó húst vásárolni, azt a nagyobbik lány hozza, a kisebbik nagy bosszúságára. Az uncsim imád főzni, készíti is a kaját maguknak és a máshol lakó gyerekeinek is. Azok meg kétnaponta jönnek boldogan a dobozokért.

Izraelben, de még Tel Avivban is fegyelmezettek az emberek, betartják a hatóságok utasításait, nem csak a borsos büntetés miatt, hanem mert megszokták. Ha veszély fenyegeti az országot, melynek határán állandó háborúskodás folyik, mindenki levonul az óvóhelyre. A régi épületekben minden lakásnak van bunkerszobája, hűtőszekrénnyel, tartós élelmiszerekkel, vízzel, szellőztetővel, ágyakkal. Az újabbakban az alagsorban tartozik egy-egy ilyen szoba minden lakáshoz.

A tűzrőlpattant Gayle-t rettenetesen idegesíti a sok fertőtlenítés, ő is panaszkodik a kicserepesedett kezére, lenőtt hajára. Jót kacagtunk azon, hogy ha most találkoznánk, lehet, nem ismernénk egymásra.

Végül csak megkérdezte, hogy vagyok, mert olyan furcsa a hangom. Mondtam, semmi bajom, csak álmos vagyok.

Elküldöm a naplót, és besuvasztom magam az ágyba. Remélem, holnap egész nap ébren leszek.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!