Simon Judit: Vesztegzár-napló 40.

2020. 04. 25. 21:13

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárta után úgy döntöttem, további háromszor két hétig nem lépek ki lakásom ajtaján. Barátaim biztatására folytattam feljegyzéseimet. A román államfő bejelentése nyomán immár megkezdődött a visszaszámlálás a rendkívüli állapot május 15-i feloldásáig. A naplóírás és a napok számlálása folytatódik.

 

Negyvenedik nap (április 25., szombat)

Gyakorlatilag tizenkét órát aludtam. Ez nem történt velem hosszú ideje. Negyven napja dekkolok a lakásban, és egyre többet beszélek magamban. Nem a tárgyakat szólítom meg, így nem is válaszolnak. Magamnak mondom, de én sem mindig válaszolok. A marhaságokat minek cáfolni, okosakat nemigen mondogatok.

Túl sokat bagózok és túl sokat eszem. Sikertelenül próbálom fékezni magam. Folyton a hűtőszekrény körül sündörgök. Ha nem eszem, cigizek. Ha eszem, akkor is. Illetve utána gyújtok rá. Ki kell találjak valamit, mert már nem férek bele két nyári nadrágomba, és többet költök dohányra, mint kajára.

A baj az, hogy sosem haragszom magamra igazán. Néha úgy teszek, mintha, de aztán mindig megbocsátok. Túl elnéző vagyok. Szigorúbb kellene lenni. Hiába, ilyen az, amikor az ember szeret valakit.

Időközönként felbukkan a közösségi hálón, hogy az ezt követő életben az országon belül utazzunk, hazai szállodákban aludjunk, hazai termékeket vásároljunk, így segítsük a vírus miatt megroggyant vállalkozásokat. Van ebben némi igazság, mert ha a gazdaság gerincét alkotó kis- és középvállalkozások megroppannak, akkor mindannyian nézhetjük magunkat.

Ennek a felhívásnak, tartok tőle, nem tudok eleget tenni. Azért nem, mert bezártak az országba. Többször említettem, hogy ez milyen nagyon zavar. Sokkal jobban, mint az, hogy itthon kell ülni. Megértettem volna, hogy nem utazhatok, de amiért rámzárták az ajtót, alig várom, hogy kinyissák.

Az év elején a pénztárcám azt mondta, idén ne utazzak külföldre. Egyetértettem vele, nem terveztem külföldi utat. Most viszont csúnyán rámordultam. Dehogynem! Amint lehet, repülök. Mindegy, hogy hová, de tengerpartra és megfizethető szállásra. Ja, hogy a vírus. Na, azt amint lehet el…hessentem.

Eldöntöttem, soha többé nem odázom el a személyes találkozásokat, mindig kerítek időt meghívni a kedves embereimet.

Fábián Enikővel jó ideig mind mondtuk, hogy találkozzunk, még az új lakásomat sem látta. S erre tessék, most idő van, csak lehetőség nincs. A váradi színház jeles művésze Brassóban született, nőtt fel, de közel fél évszázada a Sebes-Körös partján él, dolgozik, aratja a sikereit. Ellenben férjhez Brassóba ment, és ingázott a két város között, ami nagy út, de a szerelem még nagyobb úr. Ingázik az anyukája is, sokat van Váradon egyszem lányánál, meg a kiskutyára is vigyázni kell, ha Enikő a színházban tölti a napjait, vagy éppen turnézik. Mióta a művésznő megözvegyült, anyukája többet van nála. Ameddig nem tisztázódott, hogyan folytatódik a színház működése, hárman – a két hölgy és a kiskutya – Enikő tömbházlakásába vonultak el. Amint kiderült, hogy a munka online folytatódik, fogták magukat és két héttel húsvét előtt elautóztak Brassóba. Meséli, nem volt jó érzés átszelni a fél országot az üres utakon, hogy csak áruszállító járművekkel találkoztak, azt is, hogy alig láttak embereket.

Online színházi feladatait a Cenk tövében látta el, aztán felkerekedtek és elmentek a Kovászna megyei falusi házukba. Enikő, az anyukája, a nagynénje és annak férje, valamint három kutya. „Ennyien vagyunk itt” – mondja nevetve. Jobb a kertes házban, és meglepődtem, a színésznő komolyan kertészkedik. Elújságolta, hogy a kertből kikerülő zöldségekből még télire is jut.

Persze, hiányoznak neki a kollégái, a színház, a játék. És hiányzik Várad is, mert, ahogy fogalmazott, már ide tartozik helyileg és lelkileg.

Többet nem halasztjuk a találkozást, mert fontosak a személyes kapcsolatok. Amikor megérkezett a falusi házba a nagynénje a férjével, tanakodtak, megölelhetik-e egymás a családtagok. Ez rémes – vontuk le a következtetést. Abban maradtunk, hogy mihelyt lehet, találkozunk.

Azt hittem, csak a mémekben vannak sokat sétáltatott, fárad kiskutyák, de most már tudom, hogy nemcsak. A teraszról láttam a kicsi, fehér, göndörszőrű állatkát: fáradt volt, lefeküdt a fűbe és nem akart mozdulni. A kamaszlány gazdi szinte könyörgött neki, hogy induljanak haza, azaz a blokkba, ahol én is lakom, de semmi foganatja nem volt a kérlelésnek. Amikor ölbe vette, boldogan csóválta a farkát, nyalogatta a kislány arcát.

Kipucoltam a téli cipőket, eltettem jövőre. A tavasziakat is. A szandálokat még nem készítettem elő. Elég egy napra ennyi munka. Megmostam a kezemet, leültem volna vacsorázni. Gondoltam, sütök magamnak tojást a spenóthoz. Semmi különös, de az olajos serpenyő kiugrott a kezemből.

Elküldöm a naplót, utána megyek, felnyalom a konyhakövet. Azért is bundáskenyér lesz.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!