Simon Judit: Vesztegzár-napló 47.

2020. 05. 02. 22:01

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárta után úgy döntöttem, további háromszor két hétig nem lépek ki lakásom ajtaján. Barátaim biztatására folytattam feljegyzéseimet. A román államfő bejelentése nyomán immár megkezdődött a visszaszámlálás a rendkívüli állapot május 15-i feloldásáig. A naplóírás és a napok számlálása folytatódik.

 

Negyvenhetedik nap (május 2., szombat)

Fejfájással ébredtem, ami egész nap vissza-visszatért hozzám. Nem tudom, mitől van, de szerintem valami hidegfront vagy ilyesmi közeleg, mert olyankor szokott jelentkezni.

Amitől nagyon megijedtem, hogy nyilallt egyet a fogamba, persze a korona alatt. Már csak ez hiányzik – gondoltam, mert ha két hét múlva valóban ki is nyithatnak a fogorvosi rendelők, fogfájás szempontjából az még nagyon hosszú idő.

Mielőtt még kétségbeestem volna, csengett a telefon, ami általában jót jelent, mint most is. Móni hívott, hogy megkérdezze, mi újság velem. A mindig csinos, kissé excentrikus képzőművészt közel harminc éve ismerem. Gabi, a nővére kolléganőm volt az egyik lapnál, ahol dolgoztam, de ő úgy döntött, nem a sajtóban folytatja. Áttelepült Magyarországra, férjhez ment, boldog. Móni egyedül él, barátja gyakran látogatja. Meséli, hogy nincs munkahelye, mert a munkaadója, amint megneszelte, hogy kénytelen felfüggeszteni a tevékenységét, elbocsátotta az alkalmazottakat, talán négy állást hagyott betöltve.

A barátném nincs elkeseredve, várja vissza a tanítványait, akiket rajzra, festészetre oktat és egy kiadott apró üzlethelyiség is jövedelmez valamit. Amúgy nem kétségbeeső típus, hiszi, hogy mindig kialakul valami, és ki is alakul.

Most éppen az örökbefogadott kiskutyájának örül, mondja, kistestű állatkát választott, hogy beférjen a biciklikosarába. Az úgy történik, hogy kicsit sétáltatja Fruzsit, aztán felpattan a drótszamárra és indul bevásárolni. Jókat főz, néha a szomszéd házaspárral a belső udvaron sütögetnek, beszélgetnek. Szép bizsukat és ruhakölteményeket készít, nagyon kreatív, ezért sosem unatkozik. Mutatós belvárosi lakása ablakából a színházra lát, annak idején megkönnyezte a kivágott tiszafákat. Nagyfia külön költözött, az élettársával lakik, gyakran látogatják Mónit, ő pedig az idős anyukáját. Ő is szereti az otthonát, de persze neki is hiányoznak a kávézások a kerthelyiségekben, a találkozások a barátokkal, jó ismerősökkel.

Ibi szintén képzőművész, évtizedekig a város egyik elitiskolájában tanított rajzot. Ő Móni anyukája, akit rég fel akartam hívni, de száma valahogy kiugrott a telefonomból. A lánya megadta. Ibi örült a hívásomnak, régről ismerjük és tiszteljük egymást. Tavaly új lakásba költözött, kisebbe, mint a ház, amiben addig lakott. Az új otthonának nagyon örül, élvezi a szép, virágokkal teli udvart. A szomszédokkal is hamar összebarátkozott, mindenben segítenek neki. Autoimmun betegségben szenved, ezért kétszeresen kell vigyáznia magára. Az otthonlétet sokban megkönnyíti számára az udvar. Neki is van kiskutyája, őt viszi naponta sétálni a közelbe, és igyekszik közben senkivel sem találkozni.

Ibivel is mindig jó beszélgetni, művelt, okos asszony, imádja a lányait, de igyekszik nem beleavatkozni az életükbe.

Várja, hogy megnyissák a határt, meglátogathassa Gabi a párjával, hogy összejöhessen nála a család. Menne ő is persze, nemrégiben még autóval furikázott a két ország között. Telefonon intézi az ügyeit, Ibi mindig ügyes, talpraesett nő volt, most sem hazudtolja ezt meg. A budapesti doktornővel is telefonon tartja a kapcsolatot, a háziorvosával szintén. Utóbbit is akkor váltott, amikor elköltözött, s nagyon meg van elégedve az új orvossal. Nagy szó ez, mert Ibi, amilyen nagyvonalú, olyan igényes. Elmondta, hogyan rendezte be a lakását, milyen színűek a falak és örül a beépített gardróbszekrénynek is.

Mind halasztottuk, hogy elmenjek megnézni, most megígértem, ahogy lehet megyek. Biztosan szépet fogok látni, mert Ibi a jóízléséről is híres.

Zsuzsát, az üzletasszonyt, azért hívtam fel, mert tegnap este keserű bejegyzést írt a közösségi hálóra. Valóban rossz hangulatban volt, unja már a bezártságot, fájlalja, hogy nem jöhet be a lány és a veje a lakásába, de legjobban az unokák hiányoznak neki. Azt mondja, attól is rosszul érzi magát, hogy nincs rendben a haja, nem találkozhat a barátaival. Fölöslegesnek érzi magát, holott ő közösségi ember, oroszlánrészt vállal különböző kulturális rendezvények szervezésében, oszlopos tagja a borbarátnők társaságának. Megértem, hogy az örökmozgó asszonynak hiányzik a napi tevékenység. Zsuzsa is imád utazni, két külföldi utat kellett lemondania. Aztán átterelődik a beszélgetés az identitásra, a gyökerekre és gyökértelenségre, értékrendre és a szülőkre. Mesélünk egymásnak, nevetünk nosztalgiázunk a közös kávézásokról és persze pletykálunk is kicsit. Akit szeretünk, azt megdicsérjük, akit nem szeretünk annyira, azt nem dicsérjük, de nagyon csúfakat sem mondunk róluk.

Remélem, kicsit javítottam a hangulatán.

Bíró Péter is többször hívott, a Svájcban élő orvosprofesszorral a készülő könyvéről beszélgettünk.

Megnéztem egy nagyszerű dokumentumfilmet: a Ballada egy szolgafiú emlékére Moharos Attila alkotása a székelyföldi valóság megrázó szelete.

Hát úgy eltelt ez a mai nap, hogy elfelejtettem enni. Most megyek és bepótolom.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!