Simon Judit: Vesztegzár-napló 48.

2020. 05. 03. 21:33

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárta után úgy döntöttem, további háromszor két hétig nem lépek ki lakásom ajtaján. Barátaim biztatására folytattam feljegyzéseimet. A román államfő bejelentése nyomán immár megkezdődött a visszaszámlálás a rendkívüli állapot május 15-i feloldásáig. A naplóírás és a napok számlálása folytatódik.

 

Negyvennyolcadik nap (május 3., vasárnap)

 

Na, megérkezett a front, szerintem hideg, mert elmúlt a tegnapi fejfájásom. Reggel már nélküle ébredtem, egyáltalán nem bántam, hogy búcsú nélkül hagyott el.

A borongós, hűvös idő ellenére a teraszon kávéztam, és úgy döntöttem, ma szöszmösznap lesz. Hosszasan nézegettem magam a tükörben, és megint rájöttem, hogy a vesztegzár alatt egy percet sem fiatalodtam, de vélhetően néhány kilót felszedtem. Arra jutottam, hogy kevesebbet kell enni és többet mozogni. A taposógép nem mutatkozik a legjobb megoldásnak, mert keveset használom, részint unom, másrészt megfájdulnak a lábaim. Eszembe jutott, hogy a tánc is mozgás, megkerestem Goran Bregovicot a youtube-on és elkezdem táncolni. Imádom a zenéjüket, roptam rá egy ideig, de nagyon elfáradtam. Nem megy ez már úgy, mint régen.

Lehuppantam a laptop elé, lássam, mi újság a közösségi hálón. Hát, persze, ma anyák napja, ezzel volt tele a facebook. Valódi felüdülés a számtalan vírus- és álhír után. Még a politikát is kiszorította. Mosolyogtam, noha összeszorult a szívem, hogy az én anyukám már tizenhárom éve nincs velem.

Gáspárik Attila színművész Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai című versének egy részletével köszöntötte az édesanyákat. Csodásan mondta el, őszintén és okosan. Kosztolányi, a szép versmondás, a borongós idő, anya és apa emléke tevődött egymásra. Zokogtam, mint a záporeső.

Egyes okos emberek azt mondják, a szomorúságot elűzi az evés, úgyhogy odatettem melegedni a levest.

Felhívtam a fodrásznőmet. Etát legalább negyven éve ismerem, azóta foglalkozik a pár szál hajammal, igazából a barátnőm is. Mindent tudunk egymásról, a családunkról. Anyukámnak is gondozta a haját, nem egyszer eljött hozzánk, amikor anyukám nem tudott elmenni a szalonba. Arról beszélgettünk, vajon mikor kezdhetnek dolgozni, mikor nyithatnak és milyen feltételekkel. Az biztos, hogy folyamatosan kell majd fertőtleníteni, de ez Etának nem lesz nagy kihívás, hiszen eddig is kínosan ügyelt a higiéniára. A maszkkal viszont gondjai lesznek, mert párásodik a szemüvege és nem tud dolgozni. Az is kérdés, hogy lehet távolságot tartani a vendégektől, amikor a hajukat festi, vágja, fésüli. Abban egyeztünk meg, hogy amint tudni valami közelebbit, hívjuk egymást telefonon és megbeszéljük, mikor adja vissza a rendes kinézetemet.

Miközben beszélgettünk, majdnem odaégett a leves. Amikor eszembe jutott, hogy feltettem melegedni, más késő volt. Anyukámtól tudom, hogy a víz mindent megold, úgyhogy töltöttem a fazékba egy kis vizet, és hagytam felfőni. S láss csodát, a leveském tökéletes maradt.

Elmosogattam, közben gondolkodtam. Az jutott az eszembe, hogy ideje lenne ismét felnőttként kezelni a lakosságot. A kormány, az egészségügyi hatóság, bizottság, törzs, vagy ahogy hívják őket, továbbra sem tud mit kezdeni a járvánnyal. Azt látja, hogy ha továbbra is bezárva maradnak az ipari létesítmények, nem mozdul a kereskedelem, bénult a turizmus, valamit kezdeni kell. A fertőzöttek számát gyakorlatilag képtelenség belőni, a számok aligha reálisak, a pánik viszont egyre nő. Egyik bejelentés ellentmond a másiknak, kabaréba illenek a helyzetek. 

Mondok példákat: bejelentették, hogy május 15. után megnyitják a szállodákat, persze csak a fertőzésveszély elkerülése érdekében betartandó előírásoknak megfelelően fogadhatnak vendégeket. Ugyanazon nap azt mondták az illetékesek, hogy a lakosság május 15. után sem utazhat az ország egyik településéről a másikra. Kimehet a lakásból, de nem mehet ki a városból, községből, faluból, utóbbi két esetben esetleg a közeli városba, mert ott dolgozik. Jó. Akkor ki a zoknim lakik majd a szállodákban? Honnan lesznek vendégek? – kérdem már nevetve.

Bejelentették, a hatóságok gondolkodnak azon, hogy megnyithassanak a kerthelyiségek, azzal a feltétellel, hogy maximum nyolcan üljenek egy asztalnál, melyek legalább két méteres távolságban legyenek egymástól. Négy vagy hat személyes asztaloknál nyolcan? Jó, összetolják az asztalokat. Mekkora kellene legyen egy terasz területe? Továbbá, a pincérek maszkban, kesztyűben szolgáljanak fel, és a vendégek is hordjanak maszkot.

Elképzelem, hogy beülünk maszkban a kocsmakertbe, és akkor mi lesz? Vacsora kizárva, a sört, bort, pálinkát a maszk alatt bedugott szívószállal isszuk. Eredmény: egykettőre berugunk, ami nekünk sem jó, de a tulajnak és személyzetnek még rosszabb, mert a csekély bevétel még a fenntartásra sem elég.  

Most már röhögök.

Mondom én, tíz perc politika és máris vidámság van. Ezt aligha lehet komolyan kezelni.

Laci hívott, neki sem volt jó napja. Jegyzetet írt, de nem fejezte be, bement a szerkesztőségbe, hogy sétálhasson, a város üres. Hiányoznak neki a találkozások, a napi ritmus, unja az ingerszegénységet. Ami maradt a régi, a hivatal nem kevésbé kekec, mint az ezelőtti időszakban, holnap ismét adminisztrációs munka várja. Kiderül, korántsem lehet mindent online megoldani, egyes intézményel ragaszkodnak a papírtologatáshoz. Például az államkincstárnál az ígéretek, a bejelentett dátunok ellenére nem lett napi gyakorlat az online banking. Végül is érthető, sokan ebből élnek, a személyes jelenlétből, a papírmunkából.

Jót nevetünk azon is, hogy fogunk majd maszkban ebédelni a vendéglőben és elképzeltük néhány sörivó barátunkat, ahogy a szívószállal a szájukban szentségelnek.

Végül nem is volt olyan rossz nap a mai. Elküldöm a naplót és figyelek, nehogy kár érje a vacsorát.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!