Simon Judit: Vesztegzár-napló 50.

2020. 05. 05. 21:38

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárta után úgy döntöttem, további háromszor két hétig nem lépek ki lakásom ajtaján. Barátaim biztatására folytattam feljegyzéseimet. A román államfő bejelentése nyomán immár megkezdődött a visszaszámlálás a rendkívüli állapot május 15-i feloldásáig. A naplóírás és a napok számlálása folytatódik.

 

Ötvenedik nap (május 5., kedd)

Amint kinyitottam a szemem, eszembe jutott, hogy ma elkezdhetem a visszaszámlálást. Tíz nap múlva lejár a teljeskörű vesztegzáram. Elkezdem az ezutáni életemet. Biztos nem lesz ugyanolyan, mint az ezelőtti. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz. Valami furcsa izgalom vett rajtam erőt, még a kávémat sem a szokott nyugalommal ittam.

Felhívtam Csillát, a manikűröst, akit akár barátomnak is nevezhetek, olyan rég ismerjük egymást, annyi mindent tudunk az életünkről. Csilla esztétika–biológia tanár egy szakiskolában, online tartja az óráit, és elképzelni sem tudja, hogy tanítványai hogyan abszolválják az szakvizsgát. Az utóbbi években inkább hobbiból manikűröz, mert nagyon szereti ezt a szakmát. Megbeszéltük, hogy 16-án fogad. Azt csak remélhetem, hogy nem ijed meg, amikor meglátja a kezemet.

Etával, a fodrász barátnőmmel is egyeztettem időpontot, ő is 16-án varázsol hajat a pár szál szürke szalmából, ami most a fejemen éktelenkedik.

Magdit, a pedikűröst is sok évtizede ismerem, vele is baráti a viszonyom. Amikor hívtam, éppen a másik telefonján beszélt. Szó szerint ostromolják a vendégei. Tőle csak 19-re kaptam időpontot. Pedig a pedikűr hiánya nem csak csúnya, de fájdalmas is. Konkrétan.

Délben megjött Laci, hozott valami aláírnivalókat. Megvitattuk az aktuális politikai kérdéseket, és egyetértettünk abban, hogy valami készül a háttérben, hogy mi, az talán ősszel kiderül, de lehet, csak közvetlenül a választások előtt. Vagy után.

Köllő Kata színikritikus, a kolozsvári Szabadság napilap kulturális rovatának vezetője nem hiszi el, de tényleg szerethető ember. Bemutatókon, fesztiválokon szoktunk találkozni, néha bosszankodunk, máskor nevetünk előadástól, hangulattól függően. Felhívtam, hogy megkérdezzem, hogy viseli a részleges kijárási tilalmat és főleg a színház hiányát. Otthonról dolgozik, és nem csekély kihívás, hogy naponta megszerkesszen egy kultúra oldalt, amikor gyakorlatilag nincsenek kulturális események. Az okos, művelt nő munkájában maximalista, összegyűjti és figyelmesen megszerkeszti a beérkezett anyagokat. Azt mondja, több időt tölt a munkával, mint a szerkesztőségben, többet dolgozik az anyagokon, semmi nem tereli el a figyelmét. Csak akkor jár be, amikor szolgálatos. Egyedül él, fiatalon veszítette el férjét, a felejthetetlen Köllő Béla színművészt. Szeret otthon lenni, de jár vásárolni és néha ellóg a fiához és két unokájához. Csongor is színit végzett, de kilépett a kolozsvári színház kötelékéből és megalapította a Shoshin színházat. Nemzetközi projekteket szervez, igazgat színésznő feleségével. Enikő gyermeknevelési szabadságon van a kisebbik fiúcskával. Különleges workshopokat, fesztiválokat szerveznek, kísérleti és részvételi színházi előadásokat hoznak és alkotnak. Kata meséli, végre sikerült bérelniük egy helyiséget, kemény munkával rendbetették, s amint már használhatták volna, derült égből lecsapott a vírus-mizéria. Most ott áll üresen, ők meg fizetik a lakbért. Szívesen megírnám, kik a tulajdonosok, akik ellentétben másokkal, még a bér csökkentésére sem voltak hajlandók, nemhogy elengedték volna néhány hónapra, de Kata megkért, hogy ne tegyem. Hát, nem  teszem, de a tulajdonosok sem tennék ki az ablakba a véleményemet.

A fia is eljön Katához a családjával, néha nála marad a nagyobb unoka.

Nevetve mondtuk, hogy soha ennyit még nem lógtunk a közösségi hálón, amit most ellepnek az álhírek, az összeesküvés- és katasztrófa-elméletek.

Kata is online „jár” színházba, azt mondja, újranézett néhány előadást, amit korábban „élőben” is látott és persze megnézte azokat, amelyekről valamilyen oknál fogva lemaradt. Kiderült, mindketten sokat ülünk a laptop előtt és keveset mozgunk. Megnyugtattam, hogy a taposógéppel inkább a lelkiismeretemet nyugtatgatom meg, mintsem a tagjaimat mozgatnám.

Latolgattuk, mikor nyithatnak a színházak, a Shoshin megtarthatja-e az idei utcaszínház fesztivált, egyáltalán lesznek-e még színházfesztiválok, ha az idén nem is, de legalább jövőre.

Kata is tart attól, hogy miután kirajzanak az emberek az utcára, megnyílnak a boltok, nagyon felszökik a fertőzések száma és visszakergetnek mindenkit a lakásba. Végül úgy döntöttünk, optimisták leszünk, mert az élet szép, ezt Heltai is megmondta.

Megettem, amit megfőztem, közben néztem a híreket. Most már tényleg mérges vagyok, mert továbbra is minden esetleges. Talán lesz, talán nem lesz. Az biztos, hogy május 15. után nem kell papírt, az is biztos, hogy nem utazhatunk, de hogy meddig, arról szó sincs. Azt sem tudjuk, milyen rendelkezések vonatkoznak az idősekre.

Még mindig nem közölték a hatóságok, hogy bevezetik-e a készenléti állapotot az országban, sem azt, hogy ha bevezetik, azt milyen rendelkezések követik. A államfő, a kormány elfelejtették elmondani, hogy a szükségállapot megszűntével érvényüket vesztik vagy sem a katonai rendeletek. Márpedig minden restrikciót katonai rendeletbe foglaltak. Akkor hogy is van például a bezárt éttermekkel, bevásárlóközpontokkal? Ami 15-én nyit, azt át kell alakítani, hogy megfeleljenek az előírt egyészségügyi rendelkezéseknek. Mi lesz június elejétől? Azt mondják, az a járványtól függ. Ha minden jól alakul – tartok tőle, hogy nem fog –, akkor talán, esetleg, elképzelhető és ezzel vége a mondatnak.

Ellenben fenyegetnek: ha nem tartjuk be, ha nem viselkedünk rendesen, vissza az egész, díszlépésben masírozhatunk vissza a lakásunkba, írhatjuk kilószám a kilépő cédulákat. Na ne, tényleg? Újra bezárnak mindent, leállítják a termelést? Komolyan? És ezt el is higgyük? Az egészségügyi intézkedésekbe egyre inkább beszivárog a politika.

Utálom, ha hülyének néznek.

Mérgemben lereszeltem két almát, pergeltem kevés diót, megkentem egy hatalmas szelet kenyeret vajjal és ezzel kész a vacsora. Állítom, hogy a legjobb terápia politika ellen. Próbálják ki, de előbb kapcsolják ki a tévét és a számítógépet.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!