Simon Judit: Vesztegzár-napló 51.

2020. 05. 06. 21:41

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárta után úgy döntöttem, további háromszor két hétig nem lépek ki lakásom ajtaján. Barátaim biztatására folytattam feljegyzéseimet. A román államfő bejelentése nyomán immár megkezdődött a visszaszámlálás a rendkívüli állapot május 15-i feloldásáig. A naplóírás és a napok számlálása folytatódik.

 

Ötvenegyedik nap (május 5., szerda)

Ma a Temesvári Rádió magyar adásával kávéztam, pontosabban Lehőcz Lászlóval. A hallgatókkal csak azért nem, mert ha nem tévedek, a beszélgetésünk szombaton megy adásba. A kedves kollégának a jelen napló keltette fel érdeklődését, ami nagyon jól esett az én lelkemnek. Beszélgettünk a vesztegzáramról és a lustaságomról, no meg arról, hogyan változott az életem a bezárkózás heteiben. Sehogy, csak az időbeosztásom, pontosabban még lustább vagyok, mint az ezelőtti életemben. Azt is kérdezte, mi lesz május 15. után. Mondtam, elmegyek barátokhoz és barátokat hívok magamhoz. Hiányoznak az emberek.

Tényleg, mi lesz május 15. után? Szerintem május 16. lesz. Nem sokat változnak majd a dolgok.

Észrevettem, hogy kezdek türelmetlen lenni. Olyasmik idegesítenek, amiket eddig, meg se hess…

Úgy érzem, ha még sokszor hallom a maszk és kesztyű szavakat magyar vagy román nyelven, kirohanok a világból, de minimum ordítok. Ki kellene találni valami más nevet ezeknek a tárgyaknak. Valahogy úgy, ahogy Karinthy kitalálta a mozit a mozgóképszínház helyett. Más találta ki? Na, mindegy.

Mindig voltak szavak vagy szóösszetételek, amiket utáltam, és sosem használtam, se szóban, se írásban. Példák: a nemzet napszámosa, sajtómunkás. Könyörgöm, ezek mögött foglalkozások rejlenek. Miért gondolja bárki is, hogy nagyobb megbecsülés jele az ilyen fennköltnek szánt álszerénység, mint a hivatás megnevezése: tanító, újságíró. Vagy lehet, rejtett lenézés rejlik a bikkfakifejezések mögött. Azért remélem, mégsem.

Kimondottan jót tesznek nekem az online versmondások, felolvasások. Tegnap Firtos Edit mondta Radnóti Béke című versét. Érzékenyen, finoman, értelmesen. Persze megríkatott, de még a könnyek is jól estek. Felhívtam, gratuláltam neki. Éppen útban volt az anyukájához. Elmesélte, mekkora öröm érte őket anyák napján: Máté és Eszter, Edit gyermekei futárszolgálattal küldtek anyujuknak és nagyijuknak egy-egy hatalmas csokor virágot.

Ma Mátyás Zsolt mondta el nagyon izgalmasan, sok érzékenységgel Shakespeare 66. szonettjét, amelyből a temesvári színház rendkívüli – Váradra is elhozott  – előadása készült Kokan Mladenovic rendezésében.

Délután a nagyváradi színészek olvasták Örkény Hírek és álhírek című írását. Az előadás nemcsak jó, hanem annyira aktuális, hogy nevettem, mint a vásári fakutya.

Türelmetlenségem okán, ma nem telefonáltam. Csak nekem kedves embereket szoktam hívni, tartottam tőle, hogy az idegességem ragadós.

Megnéztem viszont két beszélgetést. Fullajtár Andrea Mácsai Pállal, míg Bodnár Erika Lázár Katival beszélgetett. A felvételek a Katona József Színház sufnijában készültek az ezelőtti életben. A forgatókönyv: egy katonás tag meghív egy maga választotta partnert egy szabad beszélgetésre. A művészek közönség és kamera előtt társalognak szabadon, azaz arról, ami éppen eszükbe jut. Érdekes volt mindkettő. Amúgy Lázár Kati Váradról származott el Budapestre.

Végül két pasi megszépítette a napomat. Noémi, tudják, az örökbefogadóim színésznő tagja, Misiről küldött képeket. Jó, az egyiken Péter is rajta volt, de a kicsi jobban tetszik. Emese, Noémi testvére pedig Matyiról küldött képet. A most nyolchónapos kis pasit január elején láttam, az anyukája írja, hogy már magától feláll, csak visszaülni nem tud. A matektanár Emese, élettársával, az üzletember Bálinttal és Matyival élnek boldogságban. Talán soha többé nem lesz ennyi idejük együtt lenni, örülni egymásnak. S ha már pletykálok, akkor nem állok itt meg. Bálintot Váradon ismertem meg, ugyanis ő Péter (az örökbefogadó újságíró, dramaturg, író) gyerekkori barátja. Nagyjából tanúja voltam, ahogy egymásra találtak a párjával. Még aludtak is nálam Emesével, igaz, én éppen nem voltam itthon. Szóval ők négyen szép, vidám és nem utolsó sorban okos, művelt fiatalok, és büszke vagyok a barátságukra.

Jut eszembe, valaki megkérdezte, hogy Péter és Noémi igaziból is örökbe fogadtak? Mármint hivatalosan? – kérdeztem vissza, mert nem pontosan értettem a kérdést. A kérdező meglepődött, hogy nagyon nevettem, merthogy ilyesmi eszembe sem jutott, amikor poénból kitaláltam, hogy örökbe fogadtak. Most is kacagok, amikor eszembe jut az aggódó hangon feltett kérdés.

Már éppen készültem befejezni a napot és leülni naplót írni, amikor megcsörrent a telefon és egy búgó férfihang azt kérdezte: otthon vagy kicsim? Kipukkant belőlem a nevetés, de biztosítottam róla, hogy itthon vagyok. Egyedül? – búgott tovább a hang. Igen mondom, de már nagyon röhögtem. A hang búgás helyett idegesen csattant fel: mi olyan vicces? Hát az, hogy biztos nem engem hívott. Katt. Kikapcsolt. (Az egyik telefonomon már több ilyen hívás érkezett különböző tenor, bariton, basszus hangokon. Soha nem fogom megtudni, miért, de nem is igazán érdekel.)

Elképzeltem, hogy nem mondom meg a hívónak, hogy nem nekem akar búgni, ő boldogan megérkezik, de a célszemély nincs egyedül.

A mai nap finomvegyesre sikerült. Holnap jobb lesz.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!