Simon Judit: Vesztegzár-napló 52.

2020. 05. 07. 21:55

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárta után úgy döntöttem, további háromszor két hétig nem lépek ki lakásom ajtaján. Barátaim biztatására folytattam feljegyzéseimet. A román államfő bejelentése nyomán immár megkezdődött a visszaszámlálás a rendkívüli állapot május 15-i feloldásáig. A naplóírás és a napok számlálása folytatódik.

 

Ötvenkettedik nap (május 7., csütörtök)

Teljesen szokványosan indult a nap. Megittam a kávémat a teraszon, indultam, megnézni, mi újság az országban és a világban, de a hallban megtorpantam. Valami csöpög, nem is, inkább csordogál. Gondoltam, nyitva hagytam a csapot az előbb, amikor erre jártam, még száraz volt a padló, és a konyhakő is. Nahát, hülye vagyok vagy helikopter, de mégis, hol a forrás. Na, egyből megtaláltam, a mosogatókagyló lefolyója – gondolom így hívjak azt a könyökös műanyag csövet, ami a kagyló alatt van a szekrényben – csorgott, sőt zubogott, mint a Niagara. Míg megtelt a szemetesveder, addig a konyha száraz maradt, de hát az megtelt és víz kijött körülnézni a lakásban.

Kivettem a szemetest, betettem helyette a felmosóvedret, feltöröltem a konyhát és a hallt, és nagyon ideges lettem. Mindig ideges vagyok, amikor szerelőt kell hívni, mert vagy nem akkor jön, amikor a legnagyobb szükség van rá, vagy nem jön egyáltalán.

A telefonomban három számon írja, hogy víz. Ez szerelőt jelent, legalábbis úgy tudtam. Felhívtam az elsőt, erre megszólalt a vízművek robotja. Passz. A következőn nem vették fel, a harmadikon felvette egy hölgy és közölte, hogy a férje külföldön dolgozik. Most? A járványban? – kérdeztem, lehet, a kelleténél ingerültebben. A hölgy még elnézést is kért, és elmondta, nem jött haza a párja, stabil munkahelye van. Kértem a lófot és adtam magamnak még egy esélyt. Ha ez sem sikerül, akkor hívom a mindenkori megmentőmet, Elit. Őt nem akartam zavarni, nagyon elfoglalt, vezetőként egyik építkezésről megy a másikra. Drága barátom, mindig segít, de minek bonyolítsam én is az életét, hátha van más megoldás. Volt!

Felhívtam a lakótársulás műszaki felelősét, és szépen kértem – de tényleg szépen –, hogy segítsen, mert ömlik a víz a szekrénybe. Kicsit meglepődött, hogy a szekrénybe, de máris mondta a telepen lakó szerelő számát.

Kedves férfihang jelentkezett, mondtam, jöjjön, mentsen meg! És láss csodát, nem egészen tíz perc múlva csengetett az ajtón, a mosolygós negyven körüli pasas, köszönt szépen és kérdezte, hol a beteg.

Bemasíroztam vele a konyhába, s akkor láttam, nincs nála szerszámosláda. Mindössze a mackónadrág és a poló tartozott hozzá, és valamilyen furcsa papucs. Mondja, szerszáma nincs, de gondolta, megnézi, mi a baj. Elnevettem magam, ő is kacagni kezdett, letérdelt, bebújt a szekrénybe, mondott valamit, s a víz megállt.

Kibújt, mondta, a menet elmozdult, szokott ilyet csinálni a forró víztől. Próbáljam ki. Megengedtem a csapot, forró vizet eresztettem, a cső szorgalmasan nyelte, egy csepp sem folyt ki.

Örültem, mint majom a farkának, kérdeztem, mennyivel tartozom. A válasz: ugyan már, semmivel. „Amúgy én ügyvéd vagyok, de gondoltam, segítek.” Ezen nagyon nevettünk, és egyikünk sem értette, miért az ő számát adta meg az adminisztrátor. Most már mindegy – vonta le a következtetést. Megkínáltam kávéval, valami erőssel, elfogadta. Mondta, a felesége lement a kislánnyal a játszótérre. Koccintottunk, bemutatkoztunk egymásnak, szépen megköszöntem a segítséget. Az ügyvéd úr hazament a közeli tömbházba és meg boldogan levittem a vizes szemetet. Mikor visszaértem, akkor jutott eszembe, hogy lifttel mentem le és jöttem fel. Annyi baj legyen.

Kezet mostam, nekiálltam megsütni a fasírtot és elkészíteni a zöldpaszulyfőzeléket. Találtam ugyanis egy csomag fagyasztott fuszulykát a mélyhűtő mélyén.

Ment minden, mint a karikacsapás. Fasírtok szépen megsültek, még behabarom tejföllel a főzeléket és már ehetek is. Utána felhívom Idukát, rég nem beszéltem vele.

Közben a tévében egymást követték a híradások, valami felkeltette a figyelmemet, és lekavartam a lábost a tűzhelyről.

Ott álltam a fakanállal a kezemben és néztem, ahogy a kövön landol, már láttam magamat, ahogy szedem össze a főzeléket. Ehhez képest csoda történt. A lábas a fenekére esett, kiloccsant ugyan tartalmának egy része, de maradt is annyi, hogy legyen kísérete a fasírtnak.

Ilyen nincs, csak a mesében – gondoltam, mialatt feltöröltem a követ. Hangosan röhögtem magamban. Nem, ez nem velem történik. De, mégis velem.

Bevittem az ebédemet a dolgozóba, hallgattam a híreket, hátha rájövök, lehet utazni az országon belül vagy mégsem. Az államfő azt mondta, nem. A belügyér Vela a közösségi hálón azt mondta, mehet mindenki, amerre a szeme lát a határokon belül. Lajos miniszterelnök azt mondta, még nincs eldöntve, de az elnöknek mindig igaza van.

Azt is mondták, hogy jövő héten mindent tisztáznak.

Gondoltam, később az államfő kinyilatkozza a tuttit, de praktikus információk helyett olyan kortesbeszédet tartott, hogy Caragiale mind a tíz ujját megnyalná, és azonnal nekiülne komédiát írni.

Küldöm a naplót, utána ledőlök az álomporos kanapéra, nem szeretném, hogy történjen még valami.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!