Simon Judit: Vesztegzár-napló 54.

2020. 05. 09. 21:41

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárta után úgy döntöttem, további háromszor két hétig nem lépek ki lakásom ajtaján. Barátaim biztatására folytattam feljegyzéseimet. A román államfő bejelentése nyomán tart a visszaszámlálás a rendkívüli állapot május 15-i feloldásáig. A naplóírás és a napok számlálása – mától az utolsó hétre fordulva – folytatódik.

 

Ötvennegyedik nap (május 9., szombat)

Későn ébredtem, még a szokásosnál is később. Igaz, hajnali öt körül aludtam el. Tegnap délután elbóbiskoltam az álomporos kanapén, úgyhogy estére kipihentem magam. Soha nem fogok rájönni, mitől fáradok el, ha nem csinálok semmit.

Az este megnéztem Albert Csillát a Pornó című, Visky András írta és rendezte előadásban. A megtörtént tragikus eseményeket feldolgozó előadást Szatmáron láttam „élőben”, akkor is lenyűgözött, most is. Albert Csilla szerintem a magyar színpadok egyik legnagyobbja, és nem a szerepeinek méretei, hanem tehetsége, érzékenysége, színpadi jelenléte okán. Hatni tud rám, a nézőre, érzelmeket, gondolatokat ébreszt a játéka. Van szerencsém ismerni is a művésznőt, ezért azt is tudom, hogy jó ember.

Felhívtam egyik kedves ismerősömet, akinek azért nem mondom meg a nevét, mert az újságíró nem árulja el a forrásait. Az elkövetkező időszakról kezdtünk beszélgetni, hogy mi várható a jövő héten. Sopánkodtunk, hogy nem nyitnak meg a kocsmateraszok, de legalább a barátok meglátogathatják egymást, csak nem jár majd hatóság megszámolni, hányan ülünk valakinek a kertjében vagy a teraszán. Mondom, alig várom, hogy összejöhessen az ÖTYE, és végre a kollégáimmal is tölthessek némi időt.

Érzem, hogy elszomorodik a hangja, amikor elmondja: félő, hogy az ő társasága felbomlik, mert az egyik tagjuk elvált. Közös ismerősökről van szó, éppen ezért értetlenül hallgatok. „Miért bomlana fel?” – kérdem végül. Mert az illető, mondja a nevét, addig volt valaki, ameddig a jólismert férfi volt a férje. Most már végképpen nem értem. A társaság tagjai a város elitjéhez tartoznak, jó körülmények között élő üzletemberek. A hölgytársaság tagjai sem háziasszonyok, mindegyikük dolgozik, vagy vállalkozik.

Az illető házaspárról az egész város tudta, hogy nem harmonikus a kapcsolatuk, kisebb-nagyobb botrányok szivárogtak ki róluk. Én azt nem értettem, miért nem váltak el sokkal régebben.

Ezt kifejtem az ismerősömnek, aki szerint a státus, a beosztás, a társadalmi elvárások miatt sok mindent kibír egy házasság. Akkor is kibírja, ha asszony, akkor is, ha férfi hibázik – próbálja nekem magyarázni, mert még mindig hallgatok, ami rám nem jellemző.

Különböző körökben mozgunk az ismerősömmel, a társaságával udvarias viszonyban vagyok, de körülbelül ennyi. Nem, vagy csak ritkán járunk egymás rendezvényeire, más az érdeklődési körünk. Ők polgári életet élnek, mi inkább bohémek vagyunk. Általában a színházban találkozunk, az a közös közeg, de ott is inkább a nagytermi előadások.

Az ismerősöm tovább magyaráz, hátha felfogom, mi is helyzet ezekben a társaságokban. Az elvált nő nem rendes asszony, ha ő hagyta ott a családját, akkor pláne nem. Ha őt hagyták ott egy fiatalabbért, illik sajnálni, de már nem lesz a társaság megbecsült tagja. Az özvegység bocsánatos bűn. Az özvegyasszonyt becsülik, legfeljebb féltékenyek rá a férjezettek, nehogy később elcsábítsa az emberüket. A hölgytársaság meg félő, azért bomlik fel, mert a férjek nem engedik el a feleségüket, ott egy elvált, feslett nő is van. Különösen, ha ő szervezi a találkozót.

„Engedik?” – kérdem és megáll a füst a torkomban. Kérdéssel válaszol: „Csak nem gondolod, hogy a feleség elmehet valahová a férje beleegyezése nélkül?” Kiderül, ez úgy működik, hogy a házaspárok együtt járnak mindenhová, de ha, mint jelen esetben, van külön hölgytársaság, azt a férfiaknak jóvá kell hagyniuk.

Amúgy a frissen elvált hölgy számos társasági esemény, bál, miegyéb motorja, szervezője volt, de most ezt már hiába is folytatná, nem fogadnák el a meghívását, felkérést stb, azért vélhetően kiszáll.

„Ez a hölgy évekkel ezelőtt már kinézett a bibliából, az egész város tudta, mégsem zárta ki a saját társasága!” – pukkan ki belőlem, pedig nem is akartam szóba hozni. „A férje megbocsátott neki, és tisztességes asszonyként élhetett tovább. Nem érted? Férje volt, ismert, megbecsült ember. Nélküle viszont semmi,” – igyekszik úgy elmondani, hogy én is értsem.

Én viszont nem értem. Pontosabban nem tudom felfogni. Az ismerősöm folytatja: „Ebbe a társaságba, a rendezvényekre, bálokba meg sem hívnak elvált asszonyt.” Majd megkérdezi, én nem tapasztaltam, hogy amiért elvált vagyok nem kaptam valahová meghívót?

Nem én, mondom, de eszembe sem jutott, hogy azért nem hívnának meg valahová, mert nincs mellettem egy férfi. Bálba pedig nem járok, nem ismerem az etikettet. Most már nagyon röhögök, az ismerősöm is nevet.

Egyre csak az ismételgetem neki, hogy a 21. században vagyunk, diplomás értelmiségiekről van szó.

„Te más körökben forogsz, más emberek között, más az értékrend, mások az elvárások” – kísérletezik továbbra is, hogy megértsem.

A kísérlet, nem sikerült.

A beszélgetés után csak ültem és néztem ki a fejemből. Még most sem tértem magamhoz.

Nem vagyok feminista, nem vagyok a női jogok élharcosa, de még egy ilyen történet, és jelentkezem közéjük.

Befaltam egy egész tábla csokit, de most nem sokat segített.

Tovább gondolkodom, hátha felhorgad az empátiám.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!