Simon Judit: Vesztegzár-napló 55.

2020. 05. 10. 21:24

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárta után úgy döntöttem, további háromszor két hétig nem lépek ki lakásom ajtaján. Barátaim biztatására folytattam feljegyzéseimet. A román államfő bejelentése nyomán tart a visszaszámlálás a rendkívüli állapot május 15-i feloldásáig. A naplóírás és a napok számlálása a vesztegzár utolsó hetében is folytatódik.

 

Ötvenötödik nap (május 10., vasárnap)

 

Már a kávénál elkezdtem szöveget olvasni és szerkeszteni, amikor Sebesi István, kedves kolozsvári ismerősöm, amúgy teatrológus, küldött egy írást a régi házamról. Pontosabban a volt otthonomról, közismertebb nevén Darvas – La Roche ház, villa, vagy ahogy tetszik.

Életem nagyobbik felét töltöttem ebben a szecessziós ékszerdobozban, ahogy Ráday Mihály becézte a kicsinek nem mondható emeletes épületet.

A ház a családomé volt, egy részét visszakaptuk, én egy 150 négyzetméteres lakásban laktam immár egyedül. Többek között a magas fenntartási költségek miatt kellett megválnom a – hogy is mondják? – szülői háztól, azaz lakástól. A város vette meg, nemcsak a lakást, hanem a berendezés egy részét is, jóval a piaci ár alatt, de mivel egy szecessziós múzeum létesítése volt a cél, jó szívvel adtam. Egy ideig idegenvezetőként jártam vissza, aztán a ház bezárt, elkezdődtek a hamarosan befejeződő külső és belső restaurálási munkálatok.

A nagyváradi Darvas-ház külső felújításával már végeztek, jelenleg a belső terekben dolgoznak

 

Az írás, amit ma kaptam meg István jóvoltából az építészfórum.hu portálon jelent meg, Pafka Ernő műépítész, az épület felújításának irányítója beszél a ház építésének történetéről, ami nagyon rendben van. Pafkát nagyra becsülöm, az ő nevéhez fűződik egyebek mellett a váradi színház belsőjének restaurálása is. A Darvas – La Roche villa restaurálására sokan pályáztak, végül a polgármesteri hivatal őt bízta meg, mint ismert és elismert szakembert.

Pafka Ernőnek van egy hibája, nem szakmai, de hiba: nem figyel arra, amit mondanak neki. Lehet túl elfoglalt volt, ahányszor beszéltünk, de ha legalább fél füllel meghallotta volna, amit mondtam neki, nem temetett volna idejekorán.

A szakmai portálon azt írják: „Érdekesség, hogy az emeleten lakott majd 40 évig egy hölgy is, aki igyekezett minél eredetibb állapotában, itt-ott eredeti burkolattal megőrizni a lakását – ha nem is szecessziós, de historizáló bútorokkal.”

Kedves építészforum.hu, nem osztogatnak, hanem fosztogatnak, ahogy azt a jereváni rádióból tudjuk. A hölgy, aki én lennék, valóban lakott, de tulajdonosként, oda született, és 60, nem pedig 40 évig élt a lakásban, ahol minden eredeti, a historizáló bútor egy 19. századi bécsi neorokokó, de van ott más is.

Ezért nem kaptam volna fel a vizet, annál inkább a következő mondatért: „Az Ő emlékére ezt a lakrészt majd autentikus állapotában kiállításnak fogják használni.”

Kérem szépen, mint ezek a sorok is bizonyítják, én, a hölgy, köszönöm szépen jól vagyok, élek, virulok, és eszem ágában sincs még emlékké lenni. A lakrész a vészkorszakban életüket vesztett, illetve a koncentrációs táborokból visszatért családtagjaim emlékét őrzi majd, és remélem, a bejáratnál is ott marad a helyén a nevüket soroló emléktábla.

Amennyiben az elírások a cikk szerzőjének, Pleskovics Violának tulajdoníthatók, akkor megkövetem Pafka Ernőt. Azt jelenti ugyanis, hogy a szerző nem figyelt, és/vagy nem vette a fáradságot, hogy tudakozódjon a ház közelmúltbeli történetéről. Pedig a legjobb barátunk, a google egy kattintásra ontja az információt. Újságírónak nem kutakodni hiba, szakmai hiba. Erről ennyit.

Jó ideje készültem felhívni Molnár Jutkát, ma végre sikerült. A népszerű és elismert magyartanárt, újságírót nagyon szeretem, tisztelem műveltségéért, tehetségéért, tisztánlátásáért, kiegyensúlyozottságáért, humoráért.

Jutkával a kérdések zömében egyetértünk, amiben meg nem, arról jókat nevetve tudunk vitatkozni. És itt a nevetésen van a hangsúly. Vérbeli, szabadszellemű értelmiségiként persze hogy utálja a kijárási tilalmat, nap mint nap a kijárási nyilatkozatot kitölteni. Mert, mint mondja, egy felnőtt ember a saját felelősségére tesz bármit is, úgyhogy marhaság ilyen címen papírt kitölteni. Jutka is szereti az otthonát, amikor nincs dolga, ki se mozdul, de most mehetnéke van, mert minden porcikája tiltakozik a korlátozás ellen. „Mi az, hogy itthon kell maradni? Meghalni kell. A többi az akaraton múlik” – mondja dohogva. Judit színikritikákat is ír, persze hogy ott van minden premieren, vendégelőadáson, végigüli a váradi fesztiválokat. Állandó résztvevője az irodalmi és más kulturális rendezvényeknek, egyetlen filharmóniai koncertet sem hagy ki. Mindez hiányzik neki, amint a kávézás is a barátaival, a jó dumák a szerkesztőségben.

Politizáltunk is keveset, ennek okán mesélte el a hírt, aminek lehet örülni. Úgy fest a dolog, hogy a kormány végre kifizeti a lebontott vagy eladott ingatlanok után járó kárterítést a volt tulajdonosoknak. Azt mondja, már megérkezett a papír az illetékes hivataltól, hogy milyen iratokat kell beszerezni, hogy megkapja a jussát. Persze online nem lehet intézni, hanem vagy személyesen Bukarestbe kell utazni, vagy meghatalmazni valakit a fővárosban, hogy eljárjon a nevében, vagy postán elküldeni a kért iratokat. Jutka a postát választja, jó pár évet élt a román fővárosban, tudja hogy mennek arrafelé a dolgok. A kárterítésen az orvos testvérével és unokatestvéreivel osztozik. Meggazdagodni nem fog, de minden pénz jól jön a nyugdíj mellé.

Szerinte ezzel a húzással próbálják megnyerni a nemzeti liberálisok a városokban élők szavazatait. Lehet, igaza van, mert valamit meg kell oldania ennek a kormánynak, ha játékban akar maradni a választásokon. Megegyezünk abban, hogy végül is mindegy, milyen okból fizetnek, a lényeg az, hogy mindenki megkapja, ami jár neki csekély tizennégy év után, éppen ideje lenne.

Más. Kisebb vihart kavart a tegnapi naplóm. Sokan hívtak, írtak privátban, kommenteltek. Neveket továbbra sem közöltem, sem foglalkozást, mert mint mondtam, az újságíró akkor sem adja ki információs forrásait, röviden füleseit, ha spanyolcsizmát húznak rá. Amúgy engem nem is a személyek érdekeltek, hanem a jelenség. S az érdeklődés is azt mutatja, hogy ez is egy agyonhallgatott kérdéskör, olyan társadalmi jelenség, amiről beszélni kellene. Sokat és értelmesen.

Mivel megint este van, kénytelen vagyok visszatérni a vesztegzár idején legfontosabb foglalatosságomhoz, az evéshez. Még nem döntöttem el, mit vacsorázok, úgyhogy elvonulok töprengeni ezen a sarkalatos kérdésen.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!