Simon Judit: Vesztegzár-napló 59.

2020. 05. 14. 22:20

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárta után úgy döntöttem, további háromszor két hétig nem lépek ki lakásom ajtaján. Barátaim biztatására folytattam feljegyzéseimet. A román államfő bejelentése nyomán immár megkezdődött a visszaszámlálás a rendkívüli állapot május 15-i feloldásáig. A naplóírás és a napok számlálása a vesztegzár utolsó hetében is folytatódik.

 

Ötvenkilencedik nap (május 14., csütörtök)

Álmomban színházban voltam, igaziból, nem online. Nem is előadáson, hanem a temesvári színház színpadán buliztunk a társulattal, talán egy bemutató után. A takarásban megláttam egy szépséges fekete táskát, el is vettem onnan, gondoltam hazaviszem. Balázs Attila igazgató csúnyán nézett rám, Mátyás Zsolt komám nem értette, mi van, de amikor megszólalt volna, felébredtem. Az este a komámmal messengeren beszélgettünk arról, hogy hiányzik nekünk a színház. Biztos innen jött a furcsa álom, meg lehet onnan is, hogy nagyon fáj a fogam a piros bőr pelerinre, amit Balázs Attila visel a IV. Henrikben.

Tegnap felköszöntöttem Márványi Péter barátomat. A szakmai díjakkal jogosan rendelkező rádiós újságíró kénytelen volt elhagyni több évtized után a munkahelyét, az okok ismertek, nem részletezem. Évekig volt romániai tudósító, számtalanszor voltam marosvásárhelyi otthonukban, rengeteg vidám estét töltöttem náluk. Péter és szintén újságíró, erdélyi származású felesége őszinte barátok. Jóban és rosszban is. Azt hiszem ezt már mondtam, de nem győzöm ismételni. Erdély-szerte mindenki ismeri és szereti őket, még a politikusok is, nem sokan dicsekedhetnek ezzel a mi szakmánkban. Szóval Péter betöltötte a mindegy mennyit, mert az ő agya és lelke fiatal. Az utóbbi időben inkább az asszonyával, Emeskével beszélgetettem, hívogattuk egymást, ezért esemény, hogy most direkt Pétert hívtam. Barátom, élj sokáig!

Molnár Jutka engem hívott, csak úgy dumálni egy kicsit. Megbeszéltük, ő nem szeret online fizetni számlákat, szívesebben viszi be maga a pénztárhoz vagy a bankba. És megőrzi a nyugtákat, ahogy nekem is kellene, pontosabban most már teszem, a számlák folderbe. A papírból készülteket elegáns mozdulattal dobtam el, amint megkaptam.

Abban is megegyeztünk, hogy nem kell túlzásba vinni a flangálást, noha szerinte nagyobb a füstje, mint a lángja a járványnak. Bár igaza lenne. Politizáltunk is egy sort, szóval, kellemes beszélgetés volt, remélem hamarosan valamelyik kávézó teraszán folytatjuk.

Beugrott Laci egy kis csevejre, beszéltünk egy keveset a munkáról, a járványról, a kormány gatyázásáról és cseppet pletykáltunk is. Megint rohant, de nem baj, hétfőn már bemegyek a szerkbe. Jó lesz nagyon.

Elkezdtem nézegetni, mit döntöttek a törvényhozók a készültségi állapottal kapcsolatban. Megjelent egy egész lista arról, mit engedhet meg és mit nem a kormány és/vagy az járványügyekben illetékes hatóságok. Az biztos, és jó dolog, hogy szabadságjogok korlátozásával csínján kell bánjon a kabinet, valamint az is, hogy a készültség nem tarthat harminc napnál tovább, igaz később hosszabbítható.

Iohannis is nyilvánosság elé lépett. Megint hibázott, egyre gyakrabban teszi. Lecserélte volna a tanácsadóit, beszédíróit? Nem tudom, de egyre biztosabban vét el mindent, amit lehet.

Első mondatában simán letegezte a lakosságot, amiről Fülig Jimmy jutott az eszembe. Tudják, szervusz nép, szervusz király. Én viszont nem akarok Iohannis-szal tegeződni. Se nem barátom, se nem kollégám, szerencsére nem is rokonom. Aztán már önözte a népet, de ami kijött, az kint volt.

Az ennél sokkal nagyobb baj, amit az ellenzéki szocdemek ostorozása közben mondott. Valahogy úgy hangzott, hogy a végrehajtás, azaz a kormány és az államfő. Tessék? Mióta része az államfő a végrehajtó hatalomnak Romániában? Elnök úr, megint nagyon mellé lőtt. Szedje össze magát, mert ha így folytatja, megint kénytelen lesz szocdem kormányfőt megnevezni.

Megváltozott a sürgősségi helyzetekkel foglalkozó bizottság neve, akkor sem tudtam, hogy hívják, most sem, de ígérem, megjegyzem valamikor. Ők ma este nyolckor ülnek össze, hogy eldöntsék, mi legyen holnaptól, mi kell, mit lehet és mi tilos holnaptól. Amikor a naplót írom még üléseznek, úgyhogy semmi új a nap alatt.

Ami biztos: szombaton megyek fodrászhoz, és magasról nem érdekel, mi erről a hatóságok véleménye. Nekem is szabad néha fegyelmezetlennek lenni.

Felhívott egy ismerősöm, de mivel a pár nappal ezelőtti, válás, elvált emberek témával kapcsolatban akart meséli, kérte, nehogy kiírjam a nevét, mert abból az is kiderül, kiről van szó. Semmi pénzért nem akarná nőrokonát rossz helyzetbe hozni, így sem rózsás az élete. A történet egy értelmiségi hölgyről és vezető beosztású férjéről szól. Több évtizede házasok, két felnőttkorú gyermekük már kirepült otthonról, egyetemet végzett, családot alapított. A férj zsarnok és fukar. Noha megengedhetnék maguknak, hogy segítséget vegyenek igénybe, az asszony a munka mellett egyedül tartja rendben a házat, naponta frisset kell főzzön. Olyan 19. századi életformát kényszerít a feleségére, aki retteg tőle, miközben a társaságnak, értsd társadalomnak próbál folyamatosan megfelelni. Holott élni szeretne, színházba járni, étteremben vacsorázni, utazgatni külföldre. Megtehetnék, de nem teszik. Látszólag gondtalan, valójában pokol az élete, mélységesen boldogtalan, de nem mer lépni, nem mer saját lábára állni. Fél, hogy kiközösítik, fél, hogy egyedül marad. Még attól is fél, hogy mit szólnának a gyermekei.

Ismerősöm szinte egyszuszra mondta el a történetet. Elsőre nem értettem, miért mesélte el, de megmagyarázta. Azért, hogy kiderüljön, mi rejlik a látszólagos jó házasság mögött. A nyomorúság nem csak abból adódik, ha egy férj fizikailag bántalmazza a feleségét, vagy naphosszat ordítozik vele. Pont elég, hogy folytonos megfelelést vár el: viselkedésben, öltözködésben, lemondásban – fejti ki az ismerősöm.

Hallgatok, nem értem, és azt hiszem, sosem fogom megérteni. Arról viszont ismét megbizonyosodtam, hogy beszélni kellene ezekről a kérdésekről. Beszélni azokról a nőkről és férfiakról is, akik csendes boldogtalanságban élnek. Nem csatlakoznak semmilyen mozgalomhoz, a szomszédok nem hallanak semmit, hiszen csend van, a feszültéség nem látszik, nem hallatszik. Csak van. Beavatkozni sem tud senki, miért is, hiszen kívülről nézve minden a legnagyobb rendben van. Ezért kellene kibeszélni közösségeken, társadalmon belül. Megértetni a nőkkel és férfiakkal, hogy nekik is csak egy életük van, hogy tartoznak maguknak a boldogsággal. Jó szomorú lettem, már csak azért is, mert hosszú évek óta ismerem az adott hölgyet.

Dönteni viszont mindig nekünk kell, a magunk életéről. Nincs beleszólási lehetőség, sem jog.

Tóth Hajni kolléganőm telefonált, nemrég volt a szülinapja, otthon ünnepelte a párjával. Fried Noémi kolléganőm is betöltötte, ő a szüleivel a falusi házukban. Hogy mennyi Bika van a Váradnál…

Egyiküket sem köszöntöttem fel, de hétfőn viszek nekik meglepit.

Hajni már alig várja a lazítást, reméli, meglátogathatja a közeli településen élő keresztmamáját, az viszont, hogy a debreceni rokonokhoz is eljusson, még csak álom.

Vágyik ő is szerkesztőségbe, a kocsmakertbe, a barátai is hiányoznak neki. Félek, kiábrándítottam, hogy azért a laza nem lesz annyira laza, okosabb nem nagyon ellazulni, mert lehet, hogy a szigorítások egy része megszűnik, de a járvány marad.

Lehet, kicsit szórakozottnak tűnhettem, mert folyton az előző beszélgetés járt a fejemben.

Nekifogtam fasírtot sütni, a krumplit már korábban megfőztem. Megint szembeköpött az olaj, szerencsére időben behunytam, így csak a szemhéjamat érte. Bosszúból mind megettem.

Éjfélkor lejár a rendkívüli állapot, a holnapi írásommal lezárul majd a napló. Örülök is, meg nem is. „Tudod, így van ez…” (valami régi sláger).

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!