Simon Judit: Vesztegzár-napló 8.

2020. 03. 24. 21:14

Barátaim biztatására, úgy döntöttem, megpróbálok két hétig, egy karantén idejéig egyedül a lakásban maradni. Azaz nem kilépni a bejárati ajtón. S ha már itthon vagyok, gondoltam, legyek divatos: naponta írjak valami jegyzetfélét. Valami jókedvűt, ha sikerül, vicceset. Semmi vírusjelentés, semmi ilyen-olyan statisztika. Mondhatnánk, lejegyzem és megosztom a csacskaságokat, amik eszembe jutnak az önkéntes elvonulás egyedüllétében.

 

Nyolcadik nap (március 24., kedd)

 

Rossz ötletem támadt reggel: felpróbáltam a baj van– nincs baj nadrágomat. Ha nem tudom begombolni, baj van, ha be tudom, nincs baj. Közlöm tisztelettel, baj van. A gomb tisztes távolságot tart a luktól. Lehet, fél a fertőzéstől, esetleg meghíztam. Utóbbi a valószínűbb.

A közösségi hálón megértem a barátaimat, ismerőseimet, hogy akinek van, kölcsönözzön nekem egy a szobabiciklit. Az az érzésem, nem sokan vették komolyan. Aki meg igen, az egyáltalán nem ismer. Kedves tanárnő javasolta: egyek kevesebbet. Holott, már Székely Csaba is megírta, hogy a bezártságban a hűtőszekrény a legvonzóbb tárgy. Engem a konyha vonz, de nagyon. Térülök: hopp egy csoki, fordulok: hopp egy keksz, sündörgök: hopp egy szelet kenyér. S közben ebéd meg vacsora, ahogy illik.

Más valaki, szintén kedves ember tornavideót linkelt. Nekem. Nos, én lusta is vagyok, unok is tornászni. Szobabicikli nem került, de nem csüggedek.

Úgyhogy marad a lépcsőmászás, hacsak valaki nem szán meg sétáló, vagy taposó, nem tudom, hogy hívják géppel. Van neki két talpa és azt kell taposni.

Felhívott újságíró kollégám, aki civilben író, több sikeres könyve jelent meg. Bőven van humora írásban és szóban egyaránt. Ő is bezárkózott, a felesége dolgozik, körülötte van a fia, menye, unokája. Ervin főzni is szeret, igazi gurmand. Mondja, mostanában távdolgozik a rádiónak, olvas, ír, főzőcskézik. Hiányoznak neki az irodalmi rendezvények, de amúgy köszöni szépen, jól van. Persze, hogy jókat poénkodtunk.

Miklós barátomat én hívtam fel. Rég nem beszéltünk. Különösen kedvelem a nagyszerű rendezőt, aki megalapította és több mint egy évtizedig vezette a csíkszeredai színházat. Most ráértünk csevegni. Éppen olyan bölcs, kedves, kiegyensúlyozott, mint amilyennek megismertem. Őt és nyugalmazott orvos nejét gyerekeik „zárták be” a házukba. Mondja, hálás a sorsnak a kis kertért. Szeret kertészkedni, zöldséget is veteményez. Beszéltünk a tavaszról, kicsit színházról, persze ő nálam sokkal kedvesebben és elnézőbben. Megvitattuk a változó világot és mesélt a házuk előtt álló hatalmas nyírfáról. Jól esett a lelkemnek ez a beszélgetés.

Laci ma a szemételhordásról érdeklődött, az foglalkoztatta, vajon mit csinál, aki tömbházban él házi karanténban. Ezzel eszembe juttatta, hogy levigyem a szemetet. Elmondom, hogy vonultam le az ötödikről: természetesen gyalog. Mivel nincs maszkom, betekertem a fejem és a szám egy piros selyemsállal, hogy klappoljon a piros téli cipőmmel. Gumikesztyűm sincs, felhúztam hát a csontszínű szarvasbőr kesztyűt, ami nagyon jól illett a hosszú, sötétszürke télikabátomhoz, ráadásul géllel fertőtleníteni is lehet. Elegánsan elmentem a kukához, majd visszamásztam gyalog a lakásba. Ezzel letudtam a mai mozgást. Tudom, hogy megint megszegtem a szabályt, de kezdett büdös lenni a konyhában.

Annyit mind nassoltam, hogy nem ebédeltem. Most már nagyon éhes vagyok. Elküldöm a naplót a szerkesztőnek és vonulok vacsorázni. Bundáskenyér lesz savanyúkáposztával, csakazért is iszom egy pohár sört. (Életemben nem ittam még egyedül, ha mégis, az olyan rég volt, hogy elfelejtettem).

Jó éjt mindenkinek!

 

És ha valaki elmulasztotta volna, itt olvasható Quaran Tina – azaz Bartha Réka – blogja!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!