Temesvártól Marosvásárhelyig 1.

2019. 01. 10. 10:06

A közelmúlt történéseit feldolgozó interjú-sorozatunk utolsó részében a rendszerváltás korszakáig tekintünk vissza. Dr. Nagy Mihály Zoltán nagyváradi főlevéltárost Szilágyi Aladár a 89 decemberi, majd a 90 márciusi események hátteréről faggatta.

Nagy Zoltán Mihály főlevéltáros   Fotók: Erport.ro/Szűcs László felvételei

 

Ahányan megírják az akkori dolgokat, mindenki mást ír róluk. Azóta eltelt majdnem három évtized. A történészek, a jelenkorászok mennyire dolgozták fel minden oldalról, mennyire tudjuk ma hitelesen prezentálni a Temesváron elkezdődött eseményeket?

 

Egyrészt a rendelkezésünkre állnak a visszaemlékezések, amelyek a 90-es évek elején jelentek meg. Ezek természetesen az adott személy nézőpontjából mutatják be az eseményeket, de egy adott személy csak a történések egy részének volt a résztvevője vagy szervezője, ezért csak az általa megélt eseményeket domborítja ki, és nem látja az egészet. Ezeket a visszaemlékezéseket a legtöbb esetben nem az elnyomó apparátus, nem a fegyveres erők vagy a titkosszolgálatok, hanem a forradalmárok írták, akik a véres eseményeket, a megtorlást, a mártíriumot próbálták kiemelni, hisz annak voltak a résztvevői.

Itt szembesülünk az első problémával: ha összevetjük a 90-es évek elején létrejött visszaemlékezéseket az adott napokról készült állambiztonsági jelentésekkel, akkor két különböző történet tárulkozik elénk. Az állambiztonsági tisztek által megfogalmazott iratokból egyrészt az derül ki, hogy ami Temesváron történt, az vandalizmus volt, huliganizmus, szeparatista, soviniszta, rendszerellenes megmozdulás, állandóan visszatérő motívumként szerepel a külföldi erők beavatkozása. Tehát eleve két olvasata van a 89-es temesvári eseményeknek. Azután sikerült jobban megismerni ezeket a történéseket – bár az ezekre vonatkozó belügyi-rendészeti dokumentumok a mai napi zároltak, tehát nem kutathatók –, miután 2008-ban volt egy ítélethirdetés, amikor két tábornokot, akik részt vettek a megtorlásban, el is ítéltek 15-15 évre. Csak másodlagos iratok kerültek elő, de miután a CNSAS elkezdte a működését, egyre több dokumentum került be az intézmény levéltárába, amelyeket nem lehetett teljesen megszűrni, ezért olyan iratok is a levéltárba juthattak, amelyek közvetve vonatkoznak a Temesváron történtekre. A másik forrásnak, bár igaz, hogy a kezdeményezés Iliescu és köréből jött, ebből kifolyólag módszertanilag is, szaktörténészi szempontból is van egy meghatározottsága, az ideológiai szemlélete is más, de 2004-ben a Szenátus égisze alatt létrehoztak egy, az 1989-es eseményeket kutató intézetet. Ez az intézet készített egy kronológiát, mely óráról órára bemutatja, mi történt Temesváron, mi történt Bukarestben, és egész jó. Ugyanebből az időből van két angol szerző, akik politikatörténeti, illetve szociológiai szemszögből nézik az eseményeket. A külföldieket főleg az érdekelte, hogyan történnek ezek a rendszerváltások. Fontos történetkutatási, elméleti kérdés, hogy mit nevezünk rendszerváltásnak, ki lehet-e dolgozni  egy elméletet, hogy végre elméleti szinten meghatározzuk, mit nevezünk „rendszerváltásnak”.

A külföldi szerzők a romániai rendszerváltást közép-európai kontextusba helyezik, a nagy világpolitikai eseményekbe illesztik, azt az összefüggést tárják fel, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok miként egyeztek meg a térség fölött.

Napjainkban szinte már senki sem foglalkozik evvel a témával. A legújabb kutatások a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet égisze alatt 2016-ban megjelent kötetben olvashatók, melyben az erdélyi nagyvárosok 1989-es, 1990-es magyar vonatkozású eseményeit tárták fel. A román történésztársadalom ma már nem igazán érdeklődik a téma iránt. Ami számomra döbbenetes volt: Dan Voinea, aki a katonai ügyészségnek volt a második embere, 2008-ban úgy nyilatkozott: az államhatalom mindent megtesz annak érdekében, hogy gátolja az 1989-es decemberi események feltárását. Akárhogyan nézzük, 2008-ban nem a PSD van hatalmon. Mit gondolsz, ki volt az a személy, aki ennek a katonai főügyészhelyettesnek a leváltását követelte? – Laura Codruţa Kövesi…

 

Az utóbbi hetekben, hónapokban ismét elővették Iliescu és társai törvényre hívásának, felelősségre vonásának kérdését. Ettől nem remélhető, hogy felkelti a közvélemény érdeklődését, és újraindul a téma történeti kutatása?

 

A legnagyobb baj, hogy azok a személyek, akik, úgy tűnik, ma is érdekeltek az események felderítésében, valamelyik párt mögé bújnak, vagy eleve valamelyik pártnak az emberei, és ebből kifolyólag úgy tekintenek még a szaktörténészre is, hogy lám, ő egy bizonyos ideológiai irányzatot valló körnek az embere, és az általa leírt dolgok nem a valóságot tükrözik. Van egy erős szkepticizmus aziránt, hogy objektíve bármit el lehet mondani egyrészt, másrészt meg akik ezeket a történeteket fel akarják tárni, azokat megbélyegzik – legyenek akár hazaiak, akár külföldiek –, mert bizonyos politikai csoportosuláshoz köthetők. Korai törekvés volt „az ellopott forradalom” narratívájának a megteremtése, amiről mindenki beszélt. Ez az egyik nagy narratíva: tényleg volt forradalom, de azt ellopták, tényleg volt nagy nemzeti összeborulás, egymáshoz tartozás, de azt ellopták. Ha megjelennek az újabb történeti narratívák, egyből elkezdik ezeket szapulni, egyes politikai pártok megpróbálják felhasználni a maguk javára, politikai tőkét próbálnak kovácsolni belőle. Erre van Jan Assmannak egy elmélete a kulturális emlékezetről. Azt mondja, hogy a kulturális emlékezet az, amikor az elbeszélések, vagyis a szövegek alapján ismered meg a múltat. De van a másik, a kommunikatív emlékezet, mely szerint nem a leírt szövegek alapján ismered meg a múltat, hanem abból, ahogyan átélted. Ez az emóció és az érintettség. Itt az a legnagyobb baj, hogy akik erről írnak, azok sok esetben érintettek az eseményekben, s ez befolyásolja a szemléletüket. Sok idő kell ahhoz, hogy világosan lássunk. A francia forradalom kapcsán is a mai napig óriási viták vannak Franciaországban. És azóta eltelt lassan 250 év, nekünk meg csak harminc évünk telt el. Gondoljunk bele abba, hogy 1989. december 16. és 22. között, amíg a Ceauşescu-pár el nem menekült, 162 halálos áldozat volt és kétszázvalahány sebesült. December 22-e után egészen 30-ig összesen több mint 1100 halálos áldozatról tudunk. Tehát az áldozatok mintegy 90 százaléka a diktátor-pár elmenekülése utáni időszakra tehető, Nagyon fura, hogy senki nem tudja megmagyarázni: mi történhetett Romániában?

 

Mivel magyarázható, hogy a mai napig zárolva vannak a vonatkozó dokumentumok?

 

Van egy másik dolog, amit a történészek nem nagyon mondanak el. Mindenki emlékszik arra a szlogenre, hogy „armata e cu noi” (a hadsereg velünk van). Ez egy hatalmas ferdítés! Érdemes megnézni, 1987 novemberében hogyan zajlott le a brassói munkásfelkelés. A brassói felkelést nem a kivezényelt milicisták, nem a kivezényelt szekusok, hanem a hadsereg verte szét. A 89-es decemberi események idején Temesváron, Bukarestben, Kolozsváron azok a fegyveres erők lépnek fel, amelyek akár nehéz fegyvereket is, nem csak kézi fegyvereket használva vesznek részt, akár testközeli harcokban is. A Kolozsváron történteket egy BBC híradós fel is vette: a Házsongárd felől jönnek a katonák, a Deák tér és a Főtér sarkánál pedig ott állnak a tüntetők. Azt mondják: lőjetek ide! S miután katonák nem lőnek, a tiszt ordít: trageţi! Ezek a hangfelvételek megvannak.

Ha megnézzük az események menetét, az első időszakban mind Temesváron, mind Kolozsváron, majd Bukarestben a hadsereg egyáltalán nem állt a forradalmárok mellett.

Az igaz, hogy Milea honvédelmi miniszter öngyilkos lesz, és a helyébe Stănculescu tábornokot nevezik ki, aki megpróbálja leállítani, hogy lőjenek, de ennek ellenére a hadsereg az első napokban nem bánik kesztyűs kézzel a forradalmárokkal. Mi lesz akkor, ha kiderül, hogy a hadsereg valóban tevékenyen részt vett a forradalom elnyomásában? Utána jött rá a hadvezetés: ez nem működik, mert őket is elsöpörheti egy fordulat, már csak egy diktatúrával tudták volna fenntartani a rendszert. Sem a hadsereg, sem Iliescuék nem voltak érdekeltek abban, hogy egy véres és elhúzódó polgárháborús helyzet alakuljon ki. A hadsereg szerepe az első napokban, az első hetekben a mai napig nem tisztázódott. Folyamatosan a Securitátéról beszéltek, az elit egységről, az USLA-ról, terroristákat meg arabokat emlegettek… Valóban volt egy diverzió, de hogy ebben mennyire volt benne a katonaság, vagy hogy ezt a diverziót ők találták ki – nem tudom. De hogy a katonaság által okozott legtöbb fegyveres konfliktus eredményezte a legtöbb áldozatot – ez igaz. Mi lesz ezzel a nagy mítosszal? „Ellopták a forradalmat.” Ha megnézzük: ez igaz, ezt történészként alá lehet írni. Ellopjuk azt is, hogy „a hadsereg velünk van”? Akkor mindez mire épül, mi marad meg abból a pár napból? Jó, ideológiailag akartunk egy új rezsimet, jobban akartunk élni, másképp akartunk élni, demokráciát akartunk. De hogy a magunkénak hitt katonaság is ellenünk fordult az első napokban? Ha elemezzük az egész korábbi román történelmet, nem kell túl sokat bíbelődnünk vele, erre nézvést a tankönyvek a legeklatánsabbak: arról szól a román nép története, hogy az önrendelkezés, az önállóság megőrzése, a szuverenitás kivívása csak úgy történhet meg, ha van mögötte egy fegyveres erő. Akkor miként történhetett meg, hogy a román történelem egyik legfontosabb 20. századi pillanatában a hadsereg nem állt rögtön a felkelők oldalára? Nézzük meg: 1916-ban a hadsereg elindul és megpróbálja „visszaszerezni” Erdélyt; 1918-ban a román hadsereg bevonul Erdélybe; 1940-ben lemondatják a királyt, és Antonescu veszi át a hatalmat, mert egy puskalövés nélkül vonulnak ki Észak-Erdélyből, de Ion Antonescu marsallal az élen a hadsereg veszi át a hatalmat; 1944. augusztus 23-án a hadsereg szervezi meg az átállást, 15 hadosztállyal vesz részt a szövetséges seregek oldalán a háborúban. 89-ben viszont hol van a román hadsereg a forradalom kitörésének napjaiban? Hát nem a román nép oldalán, az biztos! Mindezt így nem nagyon láttam leírva, de ez az én véleményem…

 

Az eddig elmondottak alapján nem nagyon várható a közeljövőben egy megbízható szintézis az 1989. decemberi történésekről.

 

Nem. És így csak résztörténetek lesznek, mert mi az, ami még tisztázatlan? Tisztázatlan egyelőre a Securitate szerepe. Hogy van az, volt egy 40-50-60 ezer főt számláló, jól felfegyverzett, páncélos egységekkel rendelkező állambiztonsági erő, mely felszívódik? Hol vannak, hova tűntek? A Securitate, mint fegyveres erő, nem volt ütőképes. Vajon miért? Mint említettem, tisztázatlan a hadsereg szerepe is. A hadsereg dolgait nem a polgári, hanem a katonai ügyészség vizsgálja. És tisztázatlan annak az elitnek a szerepe, amely december 22-én szinte a semmiből lép elő, és egyszerűen átveszi a hatalmat. Miközben a tévé azt mutatta, hogy forradalmárok szaladgálnak a stúdióban, kiderült, hogy egy új elit szerveződött meg, elég hamar. Ha alaposan megnézzük az eseményeket, látszik, hogy ez az elit nem a semmiből jött. S ennek az elitnek egy komoly programja volt. Ha meghallgatjuk Iliescu december 23-i beszédét, kiderül, ő még szocialista társadalomról szövegel, és vandálokat emleget. Nem sokban különbözik Ceauşescutól. Ki ez az Iliescu? És itt következik az, ami az egész esemény értelmezését befolyásolja: 1989 folyamán a térségben minden szocialista országban a kommunista rezsim sorra megbukik, utoljára Romániában. Miért ilyen későn? Nem volt a legerősebb, akkor miért tudott fennmaradni? A legnagyobb élelmiszerhiánnyal, gazdasági válsággal küszködött, rosszabb volt a helyzet, mint Bulgáriában, mégis ez maradt fent legtovább. A másik dolog, amiről ma már nem nagyon beszélnek: a 90-es évek elején, a 90-es évek közepén még téma volt, hogy 1989. decemberében Máltán zajlott le a Gorbacsov–Bush találkozó. Megegyeztek, a világrendet meg kellett osztani, mindkét nagyhatalomnak tisztáznia kellett az érdekszférákat, újraosztani a világot. Az Egyesült Államok számára Afganisztán volt érdekes, meg amiről nem nagyon szoktunk beszélni: Németország. Felmerült a német egység ügye. Emlékezzünk rá, 1945 után, 1955-ben írják alá végre a nagyhatalmak azt az egyezményt, mellyel biztosítják Ausztria függetlenségét, és ekkoriban jutnak megegyezésre Németország tekintetében is, miután tíz évig tárgyalnak erről. És 1989-ben mindezt újra kell tárgyalni, Németország tétje óriási kérdés. Geopolitikai szempontból újra kell osztani a világot. Nem volt mindegy, hogy hol állomásoznak a szovjet csapatok, és ahhoz képest milyen távolságra vannak az amerikaiak. Azt mondják, igen, meg kellett egyezni a hatalmi szférákat illetően, s a forradalmi események azért is tisztázatlanok. Azért cseppfolyós minden, mert a külföldi titkosszolgálatok is beavatkoztak a romániai eseményekbe.

Izgalmas történet lesz végre megnézni, hogy a máltai egyezménynek állambiztonsági szempontból milyen következményei voltak.

Egy osztrák filmrendezőnő a 2000-es évek elején készített egy filmet, amelyben azt bizonygatja, hogy a Romániában történteket illetően elsősorban a külföldi titkosszolgálatok voltak a vétkesek. Bizonyítékokat ugyan ő sem tud felhozni, csak folyamatosan arrafelé terelgeti a beszélgetést. Ezt is tisztázni kell, megannyi szálat kellene kibogozni, azokat a szálakat, melyek a nemzeti múlt és emlékezet szempontjából rendkívül kényes kérdések.

 

Szóval úgy sommázhatnánk beszélgetésünknek ezt a részét, hogy ahelyett, hogy fogynának, egyre gyarapodnak a kérdőjelek…

 

Így van, és még továbbra is gyarapodni fognak.

 

(Folytatjuk)



Ez is érdekelheti...

Temesvártól Marosvásárhelyig 2.

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!