Váradtól Váradig a szatíra útján 12.

2020. 10. 24. 20:47

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának tizenkettedik része.

Téli felvétel a Pavel utcáról, a háttérben a Szent László tér

 

A Pavel utcai fiúk

A 20. század elején, Molnár Ferenc jeles dráma- és prózaíró megírta minden idők legszebb ifjúsági regényét. A Pál utcai fiúk több mint egy évszázad után is élményt, örömet szerez a Bécstől keletre élő fiatal, de lényegében minden generációhoz tartozó olvasónak. A mester – akinek zsenijét persze meg sem közelítem – e remekműve ösztönözött a címadásban. Az összehasonlítás csak annyiban lehetséges, hogy mindkét utca létezett a valóságban, egyeznek az elnevezések (Pavel a magyar Pál román változata), és én is gyerekkori történeteket mesélek, gyerekekről, akikhez vicces, vagy kevésbé vidám emlékek fűznek.

Emlékeim szerint, talán 1965-ben elhagyhattuk végre a ruhagyárat és beköltözhettünk az első főbérletünkbe, aminek a Pavel utcából volt a bejárata.

Az árnyas utcára a város központi teréről, az impozáns görögkatolikus püspöki-palota mellet sétálunk be. Az utcasarkon levő palotának nemrégiben leégett a tetőszerkezete, de közpénzből és a hívek adakozásából hamar helyreállították. Az épület, amely gyermekkoromban a megyei könyvtárnak adott otthont, a város egyik ékszere, része a képeslapokon is reklámozott építészeti remekeiről híres főtérnek. A Pavel utcában nincs semmi különös, nagyrészt egy- vagy kétszintes lakóházak sorakoznak kelet-európai egyhangúságban, a püspöki palotával szembeni görögkatolikus püspöki épületegyüttes dicséretes kivételével. Az utca vége felé állt Bozsódi doktor rendelője, ő volt a gyermekorvosom, akit szüleim nagyra értékeltek. Én inkább féltem tőle, mint szerettem, de még mindig emlékszem együttérző, megnyugtató hangjára. Az utcát, az út két oldalán sorakozó árnyas vadgesztenyefák teszik varázslatossá. Lombjaik nyáron szinte zöld alagúttá fonódnak, ősszel nagy mennyiségű gesztenyét és levelet hullatnak.

Beköltöztünk az új lakásba, ami nem sokkal volt jobb az előzőnél, de egy teljesen más világba kerültem. A ruhagyári lakásban szinte elszigetelve éltem, gyerekek nem voltak a Cotex épületében, a néhány idős szomszéd is idővel elköltözött. Óvodás, iskolás társaimon kívül egyetlen korombéli barátom volt: Ardelean Gabi.

A Pavel és Jean Calvin (az én időmben Severinului, illetve Craiovei) utca sarkán épült háromemeletes ház hatalmas belső udvarában három hárs- és egy tekintélyes diófa pompázott. A több mint húsz különböző méretű és alakzatú lakásban a legkülönfélébb családok éltek. A lakók nemzetiségét illetően, valamivel többen voltak magyarok. Számomra az volt a lényeg, hogy sok gyerek lakott a házban, akikkel összebarátkoztam.  

Iskolát is váltottam, szüleim a tanítóképzőbe írattak be, ami sokkal közelebb volt az új otthonomhoz, mint a korábbi, konkrétan a párhuzamos utcán. Második osztályban Poienaru elvtársnő volt tanítónőm. Függetlenül attól, hogy melyik iskolába, vagy milyen osztályba jártam, rám az volt jellemző, hogy találtam egy szép lányt, akibe plátóian, de halálosan beleszerettem. Ebben az osztályban Erbstein Mariana volt a szerelmem, egy zsidó kalaposmester és román feleségének szépséges lánya. Különösen tetszett nekem finoman erezett szemhéja, ami úgy nézett ki, mintha sminkelné magát, de persze nem tette. Később a család kivándorolt Staten Islandba (New York állam), ahol jellegzetes amerikai zsidó hercegnővé vált, és semmi nem utalt erdélyi származására.

Meglátogattam 1980 körül, de akkor már a közöttünk lévő kulturális különbségek nem tettek lehetővé a kapcsolat folytatását.

Ma is a vadgesztenyefák határozzák meg az utca hangulatát

 

Az új iskolámban közepes tanuló voltam, zenéből viszont katasztrofális osztályzatokat gyűjtöttem. Úgyhogy eldöntöttem: ebben a tantárgyban legalábbis jó leszek, ha nem kitűnő. Münchhausen báróhoz hasonlóan, aki egy mocsárból húzta ki magát a hajánál fogva, én egyik napról a másikra javítottam az osztályzataimon. Az életem során többször használtam ezt az eljárást, de mai napig nem értem, hogyan működik.

A Pavel utcából egy sötét, poros, mállófalú folyosóról több lépcsősor vezetett az emeletre, és ez vitt az udvarra is, ahol rögtön balra volt a 2. szám, a mi lakásunk. Itt is egy multifunkcionális szobánk volt, ami nappaliként és hálószobaként szolgált, de volt egy hatalmas, udvarra néző konyhánk, nagy hallunk és fürdőszobánk. Fával fűtöttünk, ami sok kényelmetlenséget okozott. A hátsó lakásokba bevezették a központi fűtést, ami akkoriban nagy luxusnak számított.

Hamar összebarátkoztam a gyerekekkel az udvarból. A kapcsolatunkat nagyban meghatározta az életkor. A hátsó részben lakó, majdnem felnőtt román testvérpár Sili és Ninel csak mellékszereplői voltak az ottani életemnek. Silit inkább csak hallomásból ismertem, a fiatalabbikat, Ninelt többször láttam. Jól focizott, amiért nekem valódi sztárnak tűnt. A két magas, jókötésű, jóképű fiú mágnesként vonzotta a nők tekintetét.

Klein Edit, az egyetlen zsidó lány a házban, közvetlenül fölöttünk lakott az édesapjával, hiába állt korban közelebb hozzám. A pubertás korra jellemzően volt gömbölyű és pattanásos. Rólunk, kisebbekről nemigen vett tudomást, de nem sokat számított, mert röviddel odaköltözésünk után az apjával végleg elmentek Izraelbe.

A helyükre egy a fiát egyedül nevelő román asszony költözött. Marius kisebb volt nálunk, és nem is túl intelligens, amiért a játékainkban csak mellékszerepeket kapott: segédmegfigyelő segédje.

Korban legközelebb az alacsony, szőke Ottenberger Ottó állt hozzám. Ő volt a csoportunkban a legcsintalanabb és a legbátrabb. Az apja a helyi pártfejesek sofőrje, valósággal megőrült attól, hogy állása miatt tíz évig nem engedték őket kivándorolni. Mint egy magára adó német, szigorú nevelési elveket vallott, azaz verte a fiát. Amikor volt rá oka, azért, amikor nem, akkor kitalált valami okot a fenyítésre. Otti megszokta és sztoikusan tűrte a kemény büntetéseket. Ottenberger papa valamivel szelídebb volt Erzsi lányával és magyar feleségével, akit szintén Erzsinek hívtak, de akire mintha ragadt volna valami férje dühromaiból. Amikor a helyzet kibírhatatlan volt, Otti elszökött otthonról és csak akkor mert hazamenni, ha az apja megnyugodott. Néha napokig tartott a cirkusz, akkor a fiú, ha az időjárás is megengedte, a parkban aludt.

Sarkadi Pali, a magyar református lelkész jóképű és tehetséges fia másfél évvel volt nálam idősebb. Három nővére volt, akik már nem laktak otthon. Amikor zongorázni tanultam, a szüleim megegyeztek a lelkésszel, hogy a vendégszobájukban levő hangszeren gyakoroljak. Tartott ez mindaddig, míg tehetség és türelem hiányában feladtam a zongorálást. Ellenben Pali muzikális volt, és annyira lelkesedett a nyugati zenéért, hogy zenekart alakítottunk. Persze főleg ütőhangszereken játszottunk, azaz lábosokat, fedőket használtunk, a melodikus részt a hangunkkal képeztük. Zenei próbálkozásaink nem sok sikerrel jártak, még játszótársnőink sem díjazták a produkciónkat. Nevet is adtunk a bandánknak, úgy hívták, hogy Shell, fogalmunk sem volt róla, hogy ezt a nevet a kőolajipar multija már rég kisajátította. Pali Ottinál is idősebb volt fél évvel, de azt hiszem inkább különleges személyisége miatt tekintettük a főnökünknek. 

A csoportunkhoz tartoztak még a Köteles lányok. Édesanyuk óvónő volt, édesapjuk Köteles Pál a neves író, akit magyar kiállása miatt többször letartóztattak. Később áttelepültek Magyarországra. A tizenéves Gyöngyi rövid ideig Paliért rajongott, az öt éves, aranyhajú, angyali Enikő a fiúk közül a leggyengébbel, azaz velem barátkozott. Angyali kinézete azonban megtévesztő volt, mert a csintalan Enikő boldogan vett részt mindenben, ami tiltott vagy annak határát súrolónak számított. Az igazat megvallva, nagyjából minden, amit tettünk, tiltottnak vagy kétesnek számított. Alkalom adódott bőven, ha mégsem, akkor mi gondoskodtunk róla, hogy bajba keveredjünk. Főleg Otti volt kifogyhatatlan az ötletekből.

Egyszer úgy döntöttünk, hogy bandába szerveződünk. Természetesen Pali volt a főnök, Otti a helyettese, én maradtam közkatona, Enikő pedig, ha éppen befogadtuk, civil segéd. Mariust általában kihagytuk, csak akkor hívtuk magunk közé, ha statisztára volt szükségünk.

Idővel titkos nyelvet is kitaláltunk magunknak, ami körülbelül hat parancsszóból állt. Boldogan, üvöltve ismételgettük, büszkén arra, hogy senki sem érti, mit akarunk. Néha mi sem.

A bandánkhoz méltó tevékenység keresése közben az az ötletünk támadt, hogy ellopjuk a színház falához támasztott hatalmas telefonkábel tekercseket. Azt nem tudtunk pontosan, mit akarunk kezdeni vele, de az izgalom, hogy elcsórtuk, megérte a fáradságot, hogy hazacipeljük. Végül megtaláltuk a rendeltetését. Egyik földszinti lakásban élt a Halmos család, Cicának becézett kamasz lányukkal. Tudtuk, hogy Cica nyáron a tetőn szokott napozni, teljesen meztelenül – gondoltuk mi. Világos, a kábelekből megfigyelőállást építünk a hársfán, hogy nyugodtan csodálhassuk a lány testét. A vonzó ötlethez számos nehézség is társult. Elsősorban a megfigyelő helyet úgy kellett elrejteni a lombok között, hogy senki ne lássa a kukkolókat.

A hetekig tartó építkezéshez felhasználtuk az összes kábelt és más segédeszközöket, amit innen-onnan szintén elcsórtunk. A terv megvalósítása sok energiát és ügyességet követelt. A leshelyet hajnalban kellett elfoglalni, amikor a szomszédok még aludtak. Sajnos én túl gyenge és ügyetlen voltam, hogy felmásszak a fára, úgyhogy Pali és Otti fészkelte be magát. Én az ellátmányt szállítottam, amit ők reggel, délben és este egy spárgával húztak föl magukhoz. A szolgálataimért azt lett volna a fizetség, hogy a két trónfoglaló részletesen elmeséli, amit lát, hogy legalább így részese legyek Cica látványának. Nem emlékszem, hogy egyszer is sikerült volna a megfigyelés, mert vagy Cica nem napozott, vagy rossz idő volt, vagy a kukkolók éppen akkor nem ültek a fészekben, amikor a lány kifeküdt a tetőre. Amire tisztán emlékszem: a szomszédok meglepetése, amikor ősszel, lomhulláskor meglátták a tákolmányunkat.

A banda fiútagjai között nagy mozgatóerőt jelentett a szexuális érdeklődés ébredezése, de én még nem tudtam lépést tartani idősebb társaimmal. Valamelyik akkori elméletük szerint, a nők térdhajlata elárulja, milyen mértékű a szexuális érdeklődésük. Amennyivel mélyebb volt az a hajlat, annál biztosabb volt, hogy a nő hajlandó az intimitásra. Megkérdeztem Ottit, az elméleti szakembert, hogy ez a tudás mit hoz nekünk a konyhára, mire ő nagyvilági ember modorában elmagyarázta, hogy ennek a tudásnak a birtokában kevesebb erő és idő befektetésével érhetünk célba. Hitelesnek hangzott. Egész nyáron a nők térdét figyeltük, megbeszéltük a formáját, a mélyedését, összehasonlítottuk az eredményeket, toplistákat írtunk. Soha nem próbáltam ki, hogy a gyakorlatban működik-e merész megfigyelésünk.

Néha, amikor Pali és Otti hiányzott, vagy éppen engedték, hogy én kezdeményezzek játékot, kevésbé látványos, de annál izgalmasabb ötleteim támadtak. Kitaláltam, hogy kutassuk át a ház padlását, ahol biztosan töméntelen kincset rejtettek el a kalózok, ki tudja, mikor.  A padlás egy nehezebben megközelíthető zugában néhány lezárt ládát találtunk. A gyertyák pislákoló fényeben teljesen úgy néztek ki, mint az elképzelt kincsesládák. Gondolkodás nélkül felfeszítettük mindegyiket, de a remélt arany és drágakövek helyett fűrészporba csomagolt laboratóriumi üvegtárgyakat találtunk. Csalódottan és üres kézzel vonultunk le a padlásról. Pár nap múlva, amikor Doina, a kémiatarnő meglátta, hogy feltörték a ládáit, kitört a botrány, és engem kiáltottak ki bűnbaknak, amit igaz, ami igaz, megérdemeltem.

Egy másik alkalommal egy elég veszélyes játékot találtam ki és hajtottuk végre Enikővel. Miután kiderült, hogy mivel foglalatoskodtunk, Köteles néni a konyhaablakon keresztül meglátta a kétségbeesett anyámat és megkérdezte, mi történt. Anyám lakonikusan válaszolt:

„Képzelje Kötelesné, a fiam és Enikő fáklyás felvonulást rendeznek a pincében!”

Ma sem értem anyám tétlenkedését, holott tudta, hogy az alagsorban gyúlékony anyagokat is tároltak. Mintha beletörődött volna az elkerülhetetlen katasztrófába, ami tényleg csak a csodán múlott, hogy nem történt meg. Amúgy anyám nem volt túl bátor. Fagyasztott élelmiszert nem lehetett kapni, ha csirkét akartunk enni, a piacon megvettük az élő madarat. Anyám sose vágott le csirkét, mindig átvitte a szomszédba Sferleanéhoz, aki egy mozdulattal megoldotta a problémát.

A pincében aludt néha a kicsit bolond hajléktalan, Guszti, aki kisebb alkalmi munkákkal keresett kevés pénzt. Azt mesélték, akkor vesztette el az eszét, amikor a cukrászdáját államosították. Elhanyagolt külseje miatt a kölykök kicsúfolták. Néha nagyon kegyetlenek tudnak lenni a gyerekek. Figyelmetlen volt és nemtörődöm. A zsebéből kiesett aprópénzt nem szedte össze, otthagyta a szalmából és újságpapírokból kialakított alvóhelyén. Otti valóságos kereseti forrásnak tekintette az ottfelejtett pénzérméket, hogy Guszti sosem vette észre a hiányukat.

Adott pillanatban felfedeztem magamnak a kertészkedést, és munkához láttam a konyhaablakunk alatti kis földdarabon. Gyökerestül kiszedtem mások kertjéből a virágokat és átültettem a magaméba. A mérges szomszédok elpanaszolták a szüleimnek, hogy mivel foglalatoskodom, úgyhogy gyorsan más szórakozást kellet találnom.

Találtam is. A hűséges Enikővel meghajlítottuk és egy drótdarabbal megkötöttük a slagot, amivel a portás Tóth bácsi locsolta a kertjét. Szegény öreg csak nézte a cső végét, hogy miért nem jön a víz. A slag másik végét a konyhai csaphoz erősítették, és az ablakon át juttatták az udvarra. A víz nyomására a cső elvált a csaptól és szép lassan, de biztosan elárasztotta a Tóth család konyháját. Az árvíz elég nagy kárt okozott, és nekem, mint főbűnösnek, azt javasolták, hogy minél hamarabb húzzak el Palesztinába. Hát, így nyilvánult meg a szülővárosomban a finom antiszemitizmus.

Az udvarból az összes gyerek fogékony volt a békés emberek ellen irányuló rossz viccekre és szemtelenségekre. Az emeleti ablakokból köpködtünk a járókelőkre vagy U-szegekkel parittyáztuk a házunk előtt sétálókat. A szomszédban lakó, békés Porcolab bácsi volt az egyik kedvenc áldozatunk. Valóságos kálváriává tettük az útját az udvaron át a lakásáig. Csillogó kopaszsága megihletett minket, és ahányszor hazaért a munkából, szerenádot kornyikáltunk neki a felkelő holdról. Ő úgy tett, mintha nem hallaná, és szó nélkül bement a lakásába.

Az udvar végét tekintélyes diófa uralta. Alsó ágát porolónak használták, a vastag törzse pedig számos, nem is mindig ártatlan játékban játszott szerepet. Egy napon, amikor éppen én voltam az indián fogoly, pajtásaim a fához kötöztek és elmentek. Ígéretük ellenére nem jöttek vissza, hogy kiszabadítsanak, és én ottmaradtam kikötve. Idővel rájöttem, hogy ez már nem a játék része, türelmetlenül vártam haza a szüleimet, hogy megszabadítsanak a pellengértől.

Köteles úrnak engedélyezték, hogy a diófa mögötti üres telken garázst építsen. Ő volt az első szomszéd, aki valamilyen örökség révén megengedhette magának, hogy autót vegyen, és ami még irigylésre méltóbb volt, hogy miután kifizette, meg is kapta. A garázsépítés vetélkedést robbantott ki a szomszédok között. Noha a megrendelt autójukra még várniuk kellett, a leendő tulajdonosok igyekeztek helyet foglalni maguknak az amúgy apró telken. Másodikként Korbuc úr épített magának egy hatalmas garázst, nekünk a harmadik rész jutott, ami közel esett a fához, és sokkal nehezebb volt be- és kimanőverezni az autóval.

Gyógyszerész apám szerzett egy bödön sósavat, és amikor senki nem látta, locsolgatta vele a diófa gyökerét, hátha elszárad és kivághatja. Hónapokig próbálkozott, de nem ért el eredményt. A délceg diófának meg sem kottyant a sav. Amikor sok év után visszatértem gyerekkorom udvarába, már nem volt ott a diófa. Azt mesélték, hogy aki utánunk költözött a lakásba és ezzel a garázst is megkapta, se szó se beszéd kivágta a gyönyörű fát. Senkinek nem kérte a beleegyezését, büntetést sem kapott a pusztításért.

Kötelesék garázstetője volt egyik sikertelen akciónk színhelye. Csínytevő társammal, Enikővel leterítettünk egy plédet, hogy napozzunk, de nem vettük észre, hogy alattunk elolvadt a szurok. Visszavonhatatlanul tönkrement az egyik legjobb plédünk. Apám, akit minden anyagi veszteség érzékenyen érintett, előbb azt mondta, megöl, végül megelégedett azzal, hogy jól összeszidjon.

A bandánk egyik békés és ártatlan szórakozása volt a szalonnasütés nyílt tűzön. Körbeálltuk a tüzet, föléje tartottuk a hegyes botokra szúrt szalonnát. Amikor olvadni kezdett, az illatos zsírt rácsöpögtettük az apróra vágott hagymával megpakolt kenyérre, ameddig magába szívta az aromás nedvet. Amikor rácsöppent a tűzre a zsír sistergett, és magasba törtek a lángok. A szalonna összezsugorodott, elégett, mi meg újabb darabokat tűztünk a lándzsánkra. Megettük a zsíróskenyeret és hosszasan, elbűvölve néztünk a lassan kialvó tüzet.

1969 végén már biztos volt, hogy kivándorolnunk, de akkor még azt hittük, Ausztráliába. Hónapokig tartott a háztartásunk felszámolása, és csak 1970 februárjában gyorsult fel, mert féltünk, hogy visszavonják az utazási engedélyt. A legkapósabb tárgy a gázpalack volt, arra még az osztályfőnököm is igényt tartott. Elhagytuk a Pavel utca 29-et, az udvart, elhagytuk Nagyváradot. Az éjszakai vonattal utaztunk Bukarestbe, ahol négy hónapig intéztük a formaságokat és készültünk a nagy utazásra. Következő állomás: Wien-Schwechat.

 

Németből románra fordította: Hava Oren. Magyar változat: Simon Judit

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az Erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!