Váradtól Váradig a szatíra útján 18.

2021. 01. 24. 22:33

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának tizennyolcadik része.

 

Azok a boldog 60-as évek

Amikor nem történt semmi rendkívüli, és többnyire nem történt, akkor a napok összefolytak. Sajátosan követték egymást a banális, kopott, szürke, mindig mozgalmas, de többnyire jelentéktelen események. Apám, Bíró Laci minden reggel a 3-as számú gyógyszertárba, anyám az 1-es számú kórház laboratóriumába ment dolgozni, én pedig indultam a 4-es számú általános iskolába, később a 2-es számú Pedagógiai Líceumba, a legvégén pedig a 3-as számú Líceumba, ami most Ady Endre nevét viseli. A megszámozott tanintézmények, melyeket váradi életemben látogattam, számtani átlaga 2,6 volt. A szocializmusban nem voltak névvel ellátott magáncégek, sem intézmények, mindent megszámoztak. A több kirendeltséggel működő intézmények éppen úgy jellegtelen sorszámot kaptak, mint az iskolák, vagy a boltok. Gyerekkoromban mindenhol számok vettek körül.

Apu előkelő helyen, a Fő utcán (Republicii) működő gyógyszertárában sokan megfordultak, aminek következtében sokan ismerték. Kedvelték is, mert igyekezett mindenkinek készséggel rendelkezésére állni, igaz, több tanáccsal szolgált, mint tettel. Ismertsége annak is betudható, hogy nagyon élénk társadalmi életet élt. Itt-ott olyan pletykák is keringtek róla, hogy szinte párhuzamosan két hölggyel is bensőséges kapcsolata volt, a feleségén kívül. Ennek bizonyítékára évtizedekkel később, Frankfurtban bukkantam rá, amikor előhívtam apám ősrégi filmnegatívjait, és felismertem a családi albumunk néhány képét. A felvételeken számomra ismeretlen személy is volt. Apám ugyanarra a filmtekercsre fényképezett minket és a többi „családtagot”.   

Ezzel szemben anyám inkább befelé forduló természetű volt, és szeretett otthon ülni. Egészen kicsi koromból vannak emlékfoszlányaim a szüleim közötti vitákról, amikor még porcelánedények is röpködtek. Később, lecsillapodtak a kedélyek, gondolom, anyám beletörődött, hogy Bíró Laci már nem fog megváltozni. Valamikor a 60-as évek végén feladta, és megbékélt sorsával, ami azért is könnyebb volt számára, mert maga mellett tudta a nagy csodálóját, Bauer Lacit, a másik apámat, aki szinte naponta meglátogatott, és mind anyámmal, mind velem kellemesen elbeszélgetett. 

 

Mondtuk, amit kellett

Az iskolát különösebb erőfeszítés nélkül végeztem el, egyik tantárgyból sem voltam kiemelkedő, sem pedig nagyon gyenge. Idővel, a természettudományok felé fordult az érdeklődésem. Egyszer, nagy büszkeséggel és örömmel, egy diagram segítségével, az egész osztálynak elmagyaráztam, hogyan készül ércből és szénből az acél. Ahogy azt elvárták, hozzátettem: ez volt az alapja a szeretett, szocialista hazánk felülmúlhatatlan jólétének és világszerte egyedülálló hírnevének. Hasonlóképpen könnyedén tudtam az akkori állami címert értelmezni: a hegycsúcsok mögött felkelő nappal, a nyersolajkitermelő szondával és a Kárpátok erdeinek hatalmas fatartalékaival. Ráadásként megemlítettem a zseniális Kommunista Párt kormányzati munkáját és főtitkárának, Nicolae Ceauşescu elvtársnak az érdemeit. Ez nem nagyon illett a már ismert kivándorlási szándékainkhoz, de engem nem különösebben zavart. Az akkori társadalomban rugalmasnak kellett lenni, és pontosan tudtuk, mikor, hol és mit mondhatunk. Ma ezt opportunizmusnak neveznénk és negatív konnotációt kapna. Azokban az időkben számunkra ez volt az egyetlen lehetséges „modus operandi“, amit én is korán elsajátítottam. Lassanként megértettük a Román Népköztársaság elnyomó rendszerében az élet alapvető szabályait. Mi, és a magunkhoz hasonlóak kétfajta lehetséges magatartásformát választhattunk, hogy az adott körülmények között elviselhetőbbé tegyük az életünket: a hősies lázadást, annak minden következményével, de annak reményben, hogy egyszer majd kitoloncolnak nyugatra, vagy belső emigrációba vonulunk és látszólag alávetjük magunkat a rendszernek. Mi a második lehetőséggel éltünk, és ha szükséges volt, együtt énekeltük a dalt, amelyet a nagy kórusvezető vezényelt. Ez nekem komoly belső küzdelmet jelentett, mert együtt járt a saját gyávaságom keserű felismerésével, bár meg kell jegyeznem, hogy abban az időben a polgári felelősség tudata nem volt annyira ismert, mint manapság. Legalábbis mifelénk. Másrészt ezen az alacsony szinten, ha nem szúrtál szemet, viszonylag sértetlenül lehetett megúszni az élet viszontagságait, vagyis nagyjából békén hagytak.

A megszokott kenyérkeresés mellett, a napi rutinhoz tartozott, folyamatosan figyelemmel kísérni a lehetőségeket, hogy beszerezzük a mindennapi élethez szükségeseket. A román szocialista hiánygazdaság jellemzője volt, hogy valamit meghatározhatatlan ideig nem lehetett kapni, viszont másvalamiből, bár csak pár napig, bőségesen lehetett vásárolni. Ezért sokan mindig bevásárlószatyrot hordtak magukkal, és bárhova beálltak a sorba, anélkül, hogy tudták volna, mit is „adnak”, csak sorbaállás közben derült ki, hogy ezúttal mi is „osztanak”, legyen az étolaj, narancs vagy WC-papír. Ennek a gazdálkodási formának másik jellemzője volt, hogy az üzletek alkalmazottai, a keresett árucikkekből, miután saját magukat bebiztosították, a többit a pult alól árulták bizonyos személyeknek. Akinek nem volt ismerőse, vagy nem tudott valamilyen keresett csereárut felajánlani, az üres kézzel távozott az ismert „n-avem” válasszal, ami tömören azt jelenti, hogy „nincs”. Számos árucikket csak ritkán vagy egyáltalán nem lehetett kapni, többek között tonhalkonzervet és a déligyümölcsöt. Narancs csak télen, viszonylag rövid ideig került a pultokra, azaz alájuk, a mandarint és a grépfrútot nem ismertük. A banán sokáig, legalábbis számomra, a mesék birodalmába tartozott, mint a tündérek és az unikornisok. Kézbe fogni csak banándugót sikerült, azt sem túl gyakran. A boltok kirakatai szegényes látványt nyújtottak. Az „Alimentara”–nak nevezett és ugyancsak számmal ellátott élelmiszerüzletekben, többnyire piramisokba rakott konzervdobozok porosodtak, az alakzat évekig nem változott, csak légytetemek sűrűsödtek körülötte. A könyvesboltokban tetemes helyett foglaltak el a Ceauşescu pártkongresszusi beszédeit tartalmazó vastag kötetek, melyek kedvező áruk ellenére is eladhatatlannak bizonyultak. Abszurd elképzelés volt, hogy személyes szórakozásra bárki is megvásárolná egyik vagy másik gyönyörűen bekötött, biztató szlogenekkel fűszerezett „sonkát”. A beszédek az egész címoldalt, sok esetben az újság nagyrészét elfoglalták. A többi oldalon a pártot és a főtitkárát dicsérő írások sorakoztak, melyek erőltetett pátosszal hirdették a szocialista rendszer eredményeit és rózsaszín jövőjét. Aligha lehet elképzelni nagyobb ellentmondást, mint a hivatalos propaganda és a valóság közöttit. Nem meglepő, hogy az újságot főleg csomagolópapírnak, csomag küldésekor tömítésnek és néha higiéniai wécépapírnak használták.

Az akkori idők egyik legkeresettebb terméke a propán-bután gáztartály, az úgynevezett „butelia“ volt, amelyet a gáztűzhelyhez csatlakoztattak, és kis teherautókból, úgynevezett furgonettekből osztották szét a városban, az üres tartályok visszaszolgáltatásának fejében. A legtöbb lakos csak egy ilyen palackra volt jogosult, és ha ez a szokásos csereidő előtt kifogyott, akkor hidegkosztra, vagy petróleummal működő tűzhelyre kellett áttérni. Márpedig sokan, sokszor maradtak üres palackkal, mert azt nem akkor szállították, amikor a fogyasztó kérte, hanem, amikor volt raktáron. Persze a jó elvtársak előnyt élveztek. Apámnak valahogy sikerült egy második tartályt is beszereznie tartaléknak, hogy mindig legyen elegendő gáz, és bármikor használhassuk a lert. Ezt sokan irigyelték tőlünk, sőt még az ideológiailag stabil osztályfőnököm is érdeklődött a butelia megvásárlása iránt, amikor megtudta, hogy rövidesen elhagyjuk az országot. Egy másik nagyon keresett termék a személygépkocsi volt. A Dacia 1100-as és később az 1300-as hazai gyártása nem tudta fedezni a keresletet, a baráti szocialista országokból importált kontingensek is túl szűkösnek bizonyultak. Ezek vagy keletnémet Trabantok és Wartburgok voltak, vagy néhány kivételezett elvtársnak olasz Fiat. Az elégtelen kínálat miatt az az abszurd helyzet állt elő, hogy a jól karbantartott, használt autók drágábbak voltak, mint az újak. A másodkézből vett járművek ugyanis azonnal rendelkezésre álltak, nem kellett körülbelül 10 évet várni, mint a gyárból rendelt újakra.

 

Kent-valuta

A hiánygazdaságban létrejött a különösen keresett árucikkek virágzó feketepiaca, ahol főleg külföldről csempészett árukat kínáltak. A nyugati valuták birtoklása azonban bűncselekménynek minősült, amit sok év börtönnel büntettek. Áruért áruval vagy szolgáltatással fizettek.  Az 70-es években meglehetősen megbízható valuta volt a Kent cigaretta. Például egy csomag Kent-tel meg lehetett vásárolni egy köztisztviselő jóindulatát, amikor valamilyen előnyösebb besorolásra volt szüksége. Másszóval a luxusnak minősülő füstölnivalóval protekciót lehetett szerezni. A protekció benne volt a mindennapi szóhasználatban, néha az „ismerős” kifejezés helyettesítette, de mindenki tudta, hogy mit fed. Összeköttetés nélkül, a legelemibb cikkekhez sem lehetett hozzájutni, a legbanálisabb problémát „elintézni”. Protekcióval lehetett korábban hozzájutni az autóhoz, soron kívül vásárolni ritkán látott élelmiszereket, végére járni a hivatalos ügyeknek.  Drágább cikkekhez és szolgáltatásokhoz több csomag Kent kellett, nagyobb protekcióhoz még több amerikai cigaretta. A Kent-valuta meglehetősen széles körben elterjedt, és stabilan tartotta az árfolyamát. Nagyon népszerűek voltak a német Quelle és a Neckermann cégek árukatalógusai. Nem mintha, bármilyen árut lehetett volna onnan rendelni, az akkori Romániában ez egyenértékűnek számított a Hold-ra való repüléssel. Ezeknek a katalógusoknak abban rejlett a nagy értékük, hogy az ügyes háziasszonyok tájékozódhattak a bemutatott modellekről, és az akkori nyugati divat szerint varrhattak ruhákat. A „divatkönyveket” egymásnak adták az asszonyok, és tüzetesen megbeszélték a tartalmukat. Néha a mi házunkban is volt egy-egy ilyen katalógus és bevallom, késői gyermekkoromban én is szívesen lapozgattam a terjedelmes köteteket, és különösen hosszasan elidőztem a teltkarcsú hölgyek fehérneműinél. Már akkor is igyekeztem bővíteni ezirányú általános műveltségemet.

A leírtak korántsem csak a beavatottak titkai voltak. Mindenki jól ismerte az élet fortélyait a hiánygazdaságban és tudta, hogyan kell a helyzetet kezelni. Ez szinte mindenkiben valamilyen tudathasadáshoz vezetett. A nyilvánosság előtt az emberek rendszerhűnek mutatkoztak, és ha kellett, a hivatalos ideológia által elvárt hülyeségeket mondtak, míg a szűk és megbízható körökben tárgyilagosan nyilatkoztak. A váltás az egyik tudatból a másikba a legtöbb ember számára azonnali és zökkenőmentes volt, mert egy egész életen át kénytelenek voltak ezt gyakorolni.

A rendszer skizofréniája egyértelműen megmutatkozott a fogászati ​​kezelésekhez szükséges aranyellátásban is. A páciensnek kellett vinni az aranyat, ha a fogorvos abból akart hidat készíteni. Másrészt senki nem birtokolhatott aranyat, ha mégis megtette hosszú évekre börtönbe zárhatták. A fogarany megszerzése tehát jelentős problémákkal és kockázatokkal járt, de valahogy mindig kikerült, és számos híd, korona készült a nemesfémből. Bíró Laciról a váradiak tudták, hogy a patikában munka után is hozzáfért az érzékeny analitikai mérleghez, sokan keresték fel, hogy lemérje az aranyat, ez részben bizonyos előnyökkel járt, másrészt kiszolgáltatott helyzetbe hozták. Utóbbit a hatóságok sikertelenül megpróbálták kihasználni. Egy későbbi alkalommal erről is beszámolok. 

 

Lányok korcsolyával

Gyerekként nem fogtuk fel tragikusan a gazdasági rendszer sajátosságait, hiszen nem fáztunk és nem éheztünk. Sejtettük viszont, hogy valahol messze, Nyugaton a jólét és az ellátás egészen más formákat ölt. Hallottuk, miket meséltek a hazalátogatók, a nyugati filmekben láttuk a életkörülményeket, amelyek változatosságukban és gazdagságukban egyértelműen különböztek a mieinkétől. Elterjedtek bizonyos magatartásformák, amelyeket egymástól vettünk át. Ide tartozott a koldulás a nyugati turistáktól vagy azoknak látszó személyektől, akik a város akkori legjobb szállodájának számító Dacia hotel előtt parkoltak. Körülvettük őket, amikor kiszálltak az autóból és édességet, rágógumit kunyeráltunk. A rágógumit nem tudtuk hogy kell helyesen mondani angolul, azt kiabáltuk nekik, hogy „csingó, csingó!”, ami talán távolról hasonlított a hőn áhított „chewing gum“-ra.  Meglepő módon gyakran jártunk sikerrel. Úgy tűnik, sok vendég már megérkezése előtt tudta, hogy mi népszerű a nyugati cikkekre vágyó gyerekek körében.

A korlátozások ellenére, meglehetősen változatosan töltöttem a szabadidőmet, attól függően, hogy egyedül vagy más gyerekekkel voltam. Könnyen találtam játszótársakat, de idősebb és erősebb srácokhoz csatlakoztam, ami néha megalázó volt, másrészt bizonyos védelmet is nyújtott, de leginkább a lányok társaságát kerestem. Gyenge fizikumú lévén, önkéntelenül vált szokásommá, kerülni a konfliktushelyzeteket, és általában sikerült lecsillapítani magam körül a kedélyeket. Kebelbarátomon és unokatestvéremen, Ardelean Gabin kívül, még két osztálytársammal voltam nagyon jóban. Az egyik, egy bizonyos Horică, az alig feltűnő, kistermetű román fiú a második osztályából, egy nap egy koncertfelvétellel lepett meg, amelyet én kimondottan zajosnak, disszonánsnak és abszolút esztétikátlannak találtam. Ő viszont rajongott érte, ami azt bizonyította, hogy neki már akkor kifinomult érzéke volt a zenéhez, amikor nekem még nem. Elképzelni sem tudtam, hogy sokkal később az a bizonyos zene egyik kedvenc darabom lesz: Gershwin Kék Rapszódiája. A másik, még műveltebb iskola- és játszótársam a líceumból a lomha és esetlen Kiss Zsolt volt, akinek már tízéves korában megmutatkozott a zsenialitása. Többnyire magasabb matematikai szférákban mozgott, mint bármelyikünk azt egyáltalán elképzelni tudta. Életre szóló barátság kötött össze bennünket. Kiss Zsolt életét rövidre szabták, első egyetemi éveiben fatális orvosi tévedés áldozata lett. Bővebben erről is később.

Egyedül, vagy a Pavel utcai barátokkal, télen a vársáncba mentünk szánkózni. Akkoriban a téli hónapokban hetekig eltartott a hó, ami kiváló alkalmat nyújtott a szokásos gyerekkori szórakozásokhoz. Ennél sokkal népszerűbb volt a korcsolyázás, egy művészet, amelyet csak alapfokon sajátítottam el. Ebben azonban nem az ide-oda csúszkálás volt a fontos, hanem a társadalmi szempont. Késő délután vagy sötétedés után mentünk a két jégpálya egyikére, az egyiket Voinţának hívták (Törekvés), és a szokásos téli cipőnkre csatoltuk a korcsolyát. Ezeknek kétoldalt két-két kapcsa volt, amelyeket négyszögletes csavarkulccsal lehetett felrögzíteni. A cipő talpától függően, a korcsolyák egy ideig rátapadtak, de aztán leváltak és fáradságos munkával le kellett csavarni őket, eltávolítani a jeget és újra felfogni. Idővel a cipő talpa annyira megrongálódott, hogy már nem volt alkalmas erre a sportra. A jelenlévő gyermekek közül csak néhánynak volt megfelelő, korszerű korcsolyacipője, amelyre gyárilag rögzítették a korcsolyát (Polar-korcsolya). Legtöbbjük imádnivaló, jó családból származó fiatal lány volt, akik kecses lábaikon elegánsan siklottak, piruetteket lejtettek, közben a copfjaik repültek a szélben. Arcuk kipirult a hidegtől és az izgalomtól. Ügyetlen próbálkozásaimnak legfőbb oka azt volt, hogy velük tudjak lépést tartani a jégen. A pályafelügyelő, hivatalosan tolerált, jól jövedelmező magánvállalkozásban forró teát kínált a tömegnek. Két lejért, egy alumínium csészében kaptad a melengető, édeskés folyadékot. Igaz, komoly kétségek merültek fel a higiéniával kapcsolatban: a csészék valahogy mindig ragacsosak voltak, én inkább lemondtam a nedűről. Eléggé felmelegített, ha megtehettem néhány kört, hogy élvezhessem a fiatal lányok látványát.

 

Németből fordította: Szász Andrea

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!