Váradtól Váradig a szatíra útján 19.

2021. 02. 07. 22:49

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának tizenkilencedik része.

 

Kiss Zsolt, a gyermekkori barát 

Néha elgondolkodom, mit csinálnak ennyi évtized után a gyerekkori, kamaszkori barátok. Nem a futó ismerősök, akikről csak emlékfoszlányok maradnak, hanem azok a barátok, akik végigkísérték az életem bizonyos szakaszait.

Felnőttek lettek és nem hasonlítanak gyerekkori önmagukhoz. Amikor ritkán, véletlenül, vagy szándékosan itt-ott összefutunk, esetleg osztálytalálkozókon látjuk egymást, legtöbbször csalódott vagyok. Nehezen találom a kapcsolatot az emlékkép és az előttem álló ember között, és vélhetően én is furcsán másnak tűnök az ő szemében. Édes-bús érzés találkozni a gyerekkori barátokkal; saját létem mulandóságára emlékeztet.

Én ugyanaz maradtam, ő változott – mondogatom magamnak, mert ezt szeretném hinni.

Teljesen más a helyzet, ha a gyerekkori barát fiatalon elhunyt. Akkor nem számít, hogy nézne ki ma, milyen ember lenne. Az emlékezetemben él csupán, és semmi sem változtathatja meg az akkori képeket.

Kiss Zsolttal padtársak voltunk ötödiktől hetedikig, 1970 tavaszáig, amikor Németországba emigráltunk. A barátságunk viszont tovább tartott, láttuk is egymást néhányszor. Az utolsó találkozásunk után, huszonkét évesen, örökre elment. (Képünkön a szerző és Kiss Zsolt, a kép jobb oldalán egy, az alábbiakban leírt, emlékezetes tengerparti nyaralás idején.)

Kiss Laci zsidó gyógyszerész és Tomi Helén, katolikus, magyar orvosnő fia, az 5. iskolaév első napján leült mellém a padba, és udvariasan bemutatkozott. Megéreztem, hogy különleges fiú. Magas volt, sovány, szinte aszkétikus, nagyon mozgékony, de kissé esetlen, mintha nem tudna mit kezdeni a túl hosszú karjaival és lábaival. Mostani tudásommal úgy vélem, hogy Marfan-szindrómában szenvedett, egy genetikai betegségben, amely a nagyon hosszú és hajlékony végtagokban is mutatkozik meg. Az enyhe állkapocs-reflex hiányának gondolom a félig nyitott száját és a fokozott nyáltermelést.

Semmi érdekesre nem számítottam egy ilyen sráctól, viszont nagyon meglepett az intelligenciája, tudása, sőt, bölcsessége.

Rendkívüli, sokoldalú tehetségével, felnőtt emberhez is méltó szellemi érettségével messze felülemelkedett osztálytásain, és nem tudom, hogy kellőképen méltányoltam, méltányoltuk-e a képességeit. Röviden: Zsolt zseni volt. 

Tizenegy évesen négy nyelvet beszélt, rengeteget olvasott, minden tudományágban remekül boldogult és szépen zongorázott. Többször hallgattam, ahogy hibátlanul játszotta a Für Elise-t, miközben az anyja le nem vette a szemét a kincséről. Magasságához képest meglepően jól teniszezett, és lenyűgöző volt a matematika tudása. A szünetekben nem jött ki velünk az udvarra rohangálni, nem vett részt a csínytevéseinkben, hanem az osztályteremben maradt és számunkra megfejthetetlen matematikai feladványokkal foglalkozott. Nem illett az osztálytársak közé, és mivel sokkal kevésbé látványos okok miatt én is „kilógtam” a sorból, várható volt, hogy összebarátkozzunk. Némiképpen egyezett az érdeklődési körünk, és segített nekem a számtan feladatoknál, amelyek noha jóval az ő tudásszintje alatt voltak, mindig jóindulattal és türelmesen elmagyarázta, amit éppen nem értettem. Természetesen megnyert minden matematika versenyt. Úgy tudom, hogy a megyei vagy országos versenyekre is eljutott, de az iskolánkban mindenképpen az évfolyam legjobbja volt.

Németországi letelepedésünk után, egy rövid óhazai látogatásunkkor láttam viszont. Persze az idő elteltével változtunk, de ő zseniális maradt.

Hosszabb időt 1977 nyarán töltöttünk együtt, és fájdalom, ez volt az utolsó találkozásunk. Abban az évben hagytam abba a kolozsvári egyetemet, és költöztem vissza Frankfurtba, hogy az ottani orvosi karon folytassam a tanulmányaimat. Zsolt a temesvári műszaki egyetemen tanult elektrotechnika szakon, ahol tehetségével lenyűgözte a tanárait. Kezdtek megjelenni az első számítógépek, melyek fejlesztéséhez hozzájárult.

Az év nyarán visszatértem Kolozsvárra, részint, hogy felszámoljam ott tartózkodásom maradványait, részint, hogy három gondtalan hetet töltsünk Zsoltival a Fekete-tenger partján. A kincses városban hat hónap alatt elegendő román lejt gyűjtöttem, hogy a nyaralásunk során semmiben sem szenvedjünk hiányt. Mi tagadás, az egyetemi társaimmal üzleteltem. Kelendőnek bizonyult az elemes zsebszámológép, néhány árából fedeztük kettőnk utiköltségét és konstancai szállását.

Forró nyár ígérkezett. Repülővel utaztunk Bukarestig, onnan vonattal mentünk tovább a tengerpartra. Hamar találtunk szállást egy családnál, ahol reggelit is kaptunk.

Persze, nem elégedtünk meg a szállással és az ellátással, már az úton eldöntöttük, hogy a nyaralásunk alatt lányokkal ismerkedünk. Addig nem foglalkoztatott minket a kérdés, de már túl a pubertáskorunkon, napirendre került a szebbik nem. Meglepett, hogy az egykori langaléta Zsoltit, aki általában a magas szellemi szférákban gravitált, éppen annyira érdeklik a nők, mint engem. Igaz, azon a nyáron Zsolti arányos testű fiatalemberként indult hódítani. Konstanca felé a vonaton, bevallottuk egymásnak, hogy már indulás előtt beszereztünk kellő mennyiségű óvszert.

Számos sikertelen próbálkozás után végre felszedtünk két vakációzó lányt, akik szerencsére nem voltak túl szégyenlősek, sőt, a szocialista erkölcs határain belül, testi közeledést is engedélyeztek. Anyagi helyzetünk lehetővé tette, hogy béreljünk egy Dacia 1300-as autót, ami luxusnak számított akkoriban, és amit a romániai diákok nem engedhettek meg maguknak. Néhány napig ezzel furikáztuk a lányokat a környéken.

Autót bérelni a szocialista Romániában felért egy bűvészmutatvánnyal. A román nyelvtudásunk előnyt jelentett ugyan, de mi, Zsoltival, direkt angolul beszéltünk. Tapasztalatból tudtuk, hogy a hatóságok lenézik a helyi lakosokat, de a valutát hozó idegenekkel igyekeztek udvariasak lenni.

Az ablak mögött ülő bürokrata nehezen boldogult az autóbérlésre váró, türelmetlen angolok tömegével, akik hangosan panaszkodtak, a számukra szokatlan, kritikán aluli szolgáltatásra. Örvendtem, amikor meghallottam, hogy az ideges tisztviselő a mellette ülő kollégájának azt mondta románul: „A következő autót annak a senkiházi németnek adom, mert ő az egyedüli, aki türelmesen vár, és nem csinál cirkuszt”. Így tudtam meg, hogy kell viselkedni ahhoz, hogy szolgáltatást nyújtsanak a pénzemért. Nagyjából két óra várakozás után hozzájutottunk az áhított autóhoz, amivel imponálhattunk a lányoknak. Amint várható volt, mély benyomást gyakorolt rájuk a motor búgása, és innentől kezdve remekül szórakoztunk.

Zsolt és a két lány

 

Elrepült a három hét. Amikor elbúcsúztunk egymástól, egyikünk sem gondolta, hogy ez volt az utolsó találkozásunk. Nyaralásunk után nem sokkal következett be a tragédia, amely váratlanul vetett véget Zsolti fiatal életének, és rabolta el tőlem gyerekkori barátomat.

Mint már említettem, Zsolti orvos édesanyja folyamatosan aggódott egyszem gyermeke egészségéért. A túlzott gondoskodása vezetett a hibás orvosi döntéshez, majd a tragédiához. Az anya minden ok nélkül úgy döntött, hogy javítja szemefénye egészségi állapotát. Zsolti nem volt beteg, a Marfan szindróma, ha egyáltalán volt ez neki, csak előrehaladott korban okozhat rendellenességeket. Ugyanakkor elképzelhető, hogy az anya gyanította, hogy valami nincs rendben. A korrupt egészségügyi rendszerben jó kapcsolatokkal rendelkező orvosként, megkeresett egy magas pozícióban levő, ha nem tévedek, egészségügyi miniszterhelyettes belgyógyászt. Helén ugyanis a legjobb ellátást akarta biztosítani a fiának. A magas rangú kolléga beutalta Zsoltit a maga igazgatta, vezető kádereknek fenntartott kórház belgyógyászatára, hogy tetőtől talpig kivizsgálják. Hétfői napra írták ki a gasztro- és kolonoszkópiát, amiért Zsoltinak hétvégén koplalnia kellet, de hogy megkönnyítsék a két nap böjtöt, már szombaton elkezdték mesterségesen, intravénásan táplálni. Az akkori gyakorlat egy liter koncentrált glukóz befecskendezését jelentette, hogy pótolják az egy napra szükséges kalóriamennyiséget. Az ilyen típusú infúziót nagyon lassan és változatlan ritmusban kell csöpögtetni. A hétvégén szolgálatos nővér tudatlanságból vagy hanyagságból engedte gyorsan folyni a szert, ami súlyos hiba. Ilyen esetben az agy megduzzad, növekszik a koponyán belüli nyomás, a beteg kómába esik, ami elkerülhetetlenül halálhoz vezet. Későn vették észre a tévedést, kitört a pánik, az öntudatlan beteggel rohantak az intenzív osztályra, de nem működött a felvonó. A liftre várva Zsolti meghalt. Lehet, ha felérnek az intenzívre, akkor is ez történik. A romániai egészségügy sötét napja volt ez, és elképzelhetetlen katasztrófa az anyának, aki csak a fia javát akarta.

Néhány évvel később meglátogattam, a gyászoló Helént, hogy személyesen is kifejezzem együttérzésemet. Fájdalmát az idő sem enyhítette. Mintegy vezeklésként a váradi székesegyház kriptájába temette, túlzóan pompás sírkövet készítve Zsoltinak.

Nekem megmaradt a közeli barátom emléke, a nagyszerű, tehetséges emberé, aki sokra vihette volna, ha nem történik egy ostoba, banális hiba, ami tragédiához vezetett.

 

Németből fordította: Hava Oren       

Magyar változat: Simon Judit

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!