Váradtól Váradig a szatíra útján 2.

2020. 05. 22. 21:26

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán az akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, mégis régi vágyam az anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Az elkövetkezőkben többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem az életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának második része.

Várad és Debrecen környékének ábrázolása egy 1521 körül készült térképen

 

Partiumi partizán

Közeledem már a jelenhez, de a történetek színhelyének pontosabb körülírásáért  még egyet s mást el kell mondjak a földrajzi és történelmi háttérről. Világviszonylatban mindez csak fölösleges fecsegésnek tűnik, de én nagy jelentőséget tulajdonítok a helyes megnevezéseknek.

Szeretném erdélyiként feltüntetni magam, ami szinte egy nemesi ranggal ér fel, de közelebbről nézve, kiderül, hogy határesete vagyok ennek a különleges embertípusnak. Sokkal pontosabb önbesorolás lenne, ha pártiuminak vallanám magam. Azonban ez hivatalosan nem elismert megnevezés. Ráadásul a simán „pártiumi” kissé banálisnak hangzik.

Egy jobban hangzó, de mégis pontos önmegjelölést keresve, kipróbáltam még néhány változatot. Tetszik a klasszikus, ősi nyelvészeti konnotációjú „pártiátus”, de attól tartok, hogy ez csupán az én találmányom.  Az alternatív „pártiumista”, tudatos döntés hangzását kelti. A „pártiánus” sem rossz, de még mindig nem elégíti ki az én néprajzi igényeimet. Hosszas vívódás után végre megtaláltam a megfelelő kifejezést: az ismerős hangzású „partizán”. Ezt választom. Igen, én partizánnak tekintem magamat! 

Honnan származik a Partium elnevezés? Elmagyarázom.

Nagyvárad, szűk értelemben nem tartozik Erdélyhez. Úgy társult hozzá, mint a szűz a gyerekhez. A metaforikus szűz, az Erdélyi Fejedelemség, a 17. században oszmán fennhatóság alá került, és egy erőszakos hódítás után, a vezérei diplomáciai ügyességnek köszönhetően, bizonyos fokú autonómiára tett szert. Az erdélyi Szapolyai uralkodóház eszes sakkhúzásainak következtében megkapta a Pannon alföld szomszédos területeit is, amelyek gyermekekként az említett szűz ölébe estek. Mivel ez a terület eredetileg a régi Magyar Királyság része volt, a fattyú különleges nevet kapott, amelyet a „partium regni Hungariae” latin meghatározásából származtattak. Ettől kezdve ezt az Alföld keleti szélén és a Nyugati-Kárpátok lábánál fekvő tájat a tőle keletre lévő Erdélyi Fejedelemség hosszú időre Partium (Részek) néven birtokolta.

Pártium közepén helyezkedik el a tiszteletreméltó Bihar vármegye és a még tiszteletreméltóbb központja, Nagyvárad. Szülővárosomat az említett hozzácsatolás óta Erdélyhez tartozónak tekintik. Ez a szokás még inkább folytatódott a román közigazgatások idején is, így Nagyváradot ma Erdély különösen szép gyöngyszemének vélik – bár szűkebb értelemben nem is tartozik oda. Egyfelől része lenni valaminek, másfelöl valójában nem hozzá tartozni, bizonyos módon nekem is meghatározta az identitásomat. E tekintetben ugyanúgy vagyok vele, mint az országrész, ahonnan származom. Egyidőben érzem magam mindenütt valahogy odatartozónak és hazátlannak.   

Ha a térség mozgalmas történelmét józanul és jóindulatú szépítések nélkül tekintjük, akkor nem lehet elkerülni azt a megállapítást, hogy mindig összecsapások és brutalitások színtere volt; jöhetett ez akár a külső agresszorok részéröl, akik itt átvonultak és kitombolták magukat, vagy a különböző hovatartozású helybéliektől, akik alkalmanként egymás torkának estek. Ennek megfelelően egy elegánsan leegyszerűsített „Erdély áldozattani rövid történetét” a következőképpen foglalhatnám össze:

  • Az ókori rómaiak legyőzik a dákokat és veteránokat telepítenek be.
  • Még mindig az ókor: Aurelian császárnak elege lesz a barbárok kimondottan barbár turizmusából, és elhagyja a területet. Néhány bátor veterán leszármazott azonban hátramarad, és jobb idők eljövetelében reménykedik. Mindhiába.
  • Késő ókor: a turista hajlamú barbárok vándorolni kezdenek és eltörlik a hátrahagyott római civilizáció néhány nyomát.
  • Még későbbi ókor: teljes zűrzavar akörül, hogy ki harcol ki ellen a gyönyörű tájért.
  • Korai középkor: a magyarok jönnek és letelepednek. Legyőzik az itt élő szlávokat és dáko-rómaiakat.
  • Középkor: a mongolok az ország egész lakosságát leigázzák, és elnéptelenítik a területet. Rövid idő múlva hirtelen visszavonulnak, és csak pusztítást hagynak hátra. Ennek a visszavonulásnak köszönhetően, ezt a jegyzetet nem mongol nyelven kellett készítenem.
  • A középkor kellős közepén: Béla, magyar király idegeneket telepít be az elnéptelenített térségbe, hogy új adóalanyokra tegyen szert.
  • Késő középkor: a török ​​seregek meghódítják Délkelet-Európát, de nem szándékoznak eljutni Finnországig, mert mint ismert, nem szeretik a hideget. A finneknek viszont fogalmuk sincs, kik a törökök és milyen hajszálra menekültek meg a hódítástól. Zavartalanul folytatják a szaunázást és a halászatot.
  • Szinte modern kor: az oszmánok leigázzák a magyarokat, néha a románokat is. Egyesek ellenállnak a megszállóknak (azok a hősök), mások együttműködnek velük (róluk nem szól a krónika). Ez mindig így volt, így van és így is marad.
  • Modern idők: A magyarok megegyeznek a székelyekkel és a szászokkal, de a románokat nem ismerik el független etnikai csoportként.
  • 18. és 19. század: az osztrákok elnyomják a magyarokat és a románokat. Több problémájuk van a makacs természetű magyarokkal, ám mégis megjutalmazzák őket. A románok üres kézzel maradnak.
  • 19. és 20. század: A magyarok elnyomják a románokat, és próbálják asszimilálni őket. Néhány román és sok zsidó magyarosítja a nevét.
  • Háborúk közötti időszak 1.: a románok elnyomják és asszimilálni próbáljak a magyarokat, alkalmanként üldözik a zsidókat.
  • Háborúk közöti időszak 2.: A magyarok elnyomják a románokat és szisztematikusan üldözik a zsidókat.
  • Háború utáni kommunista idők: a románok elnyomják a magyarokat, a szászokat és a zsidókat, ezen felül a románok többségét is zaklatják. A zsidók és a németek értékes exportáruvá válnak, eladják őket külföldre.
  • Posztkommunista időszak: a románok zaklatják a magyarokat és a székelyeket. Ez egy hagyományőrző ország.

Kegyesen nézzék el nekem ezt a nem túl kifinomult történelmi összefoglalót.  

 

Néven nevezhető őseim

A 19. század közepétől tudom névvel is azonosítani a családom tagjait.

Anyai dédapám az Élesd közelében fekvő Eljus nevű kis bihari faluból származott. Áron Fülöpnek hívták, de egy osztrák-magyar tisztviselő összetévesztette vezetéknevét keresztnevével és a Fülöpöt írta be vezetéknévként. A dédapám ezt szinte ellenállás nélkül elfogadhatta, mert azután így nevezte magát.

A 1860-as évek körül lehetett, amikor útra kelt feleséget keresni. Nem tudni, hogyan értesült egy valamelyest jómódú nyírmeggyesi dohánytermesztőről, akinek volt néhány férjhez adandó lánya. A poros országúton, egy 150 kilométeres világ körüli kirándulásra indult, hogy kiválassza a neki megfelelő lányt. Akit először ajánlottak neki, nem fogadta el, azt mondta Klein úrnak, hogy hallotta, korábbi házasságából lenne egy közismerten szebb, Róza névű lánya, de azt is előbb látni szeretné. (A zsidó vallás szerint a házasulandó fiatalok csak az esküvői sátor alatt tekinthetnek egymásra). Így történt, hogy Rózát választotta, aki a dédnagymamám lett.

A származási helyük között félúton telepedtek le, Margittán. Fülöp dédapám mélyen hívő ember volt, főállásban imádkozott és a Tórát tanulmányozta. Szorgalmasan nemzette a gyermekeket, végül hetet hozott össze, köztük Irma nagymamámat. Feleségének, Rózának kellett viszont megbirkóznia az élet viszontagságaival a család etetése érdekében, mert akármilyen odaadással fohászkodott az ura, ezzel egyetlen éhes szájat sem tudott jóllakatni. Egyszer dédapa is úgy gondolta, ő is hozzájárulná a család jövedelméhez. Ez alapos kudarccal járt, mivel jobban értett a Tórához, mint a gazdasághoz. Vásárolt egész szekérnyi görögdinnyét, hogy nyereséggel eladja. Az egész szállítmány még azelőtt megromlott, hogy egyet is eladhatott volna belőle. Más hasonló, sikertelen vállalkozásokról nem tudunk, ám ez a különleges eset az évszázadok távlatából is megmaradt a család emlékezetben.

Róza dédnagymama, noha nem végzett iskolát, nagyon leleményes és igyekvő volt. Szétbontott egy férfiinget, és a „fordított tervezés” módszerrel önállóan megtanult inget varrni, ami aztán Margittán túl is népszerű árucikké vált. Egyedül tanult meg olvasni is; válogatás nélkül, látszólag véletlenszerűen kérdezgette a körülötte levőktől a nyomtatott betűk hangzását. Mindezt csak azért, hogy el tudja olvasni az akkoriban népszerű Színházi Élet című lapot, amely iránt rendkívül érdeklődött. Hosszú szárú pipát szívott, ami szintén a szabad szellem és gondolkodás jellemzője. A véletlen szerencse műve, hogy mindkét margittai nagyszülőm még idejében megmenekült a Holokauszt tapasztalatától. De erről majd később.

(Folytatjuk)

 

Németből fordította: Szász Andrea

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatírikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!