Váradtól Váradig a szatíra útján 22.

2021. 03. 23. 22:00

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának huszonkettedik része.

 

Utazás anno

A világtengerek, fölrészek, országok közötti turizmus korában, a mostani, pandémia okozta korlátozások közepette is elképzelhetetlen az 1989 előtti romániai bezártság. Az állampolgárok nem tarthatták maguknál az útlevelüket, kérvényezni kellett az utazást, megindokolni a célt. A nyugati országokba csak meghívólevéllel lehetett kijutni, esetenként a meghívó magas összegű biztosítékot kellett fizessen, amit a meghívott rokon vagy barát hazaérése után vagy visszakaptak, vagy nem.

A „baráti” szocialista országokba valamelyest könnyebb volt eljutni, de nem kevés tortúrával járt kétévente megkapni az útlevelet. Külön megpróbáltatást jelentett a határátlépés, amikor hosszú várakozás után, nem csak az útiokmányokat, de a csomagokat is tüzetesen átvizsgálták.

Személyautóhoz jutni nemcsak pénz kérdése volt, hanem türelem és protekció, összeköttetés is kellett. Akinek sikerült összegyűjteni a szükséges összeget, előre befizette a Romániában vagy a baráti szocialista országokban gyártott autó árát és várt, néha évekig. Jó összeköttetésekkel, és némi szerencsével egy éven belül megérkezett az áhított jármű.

A városban, autó hiányában villamossal vagy autóbusszal közlekedtünk, a megállóban lestük, hátha jön, és mi mehetünk, ha felférünk rá. Távolabbi utakhoz vonatra szálltunk, döcögtünk a lehurbolt vagonokban, a többiről jobb nem beszélni.

A villamos körbejárt

Mi a belvárosban laktunk, ami azt jelentette, hogy gyalog jártunk, minden fontos cél közel volt. Pár percnyi járásra volt a park, Klári néni és Gabi is közel laktak.

Könnyen elértük a boltot, ahol naponta, illetve hetente bevásároltunk, azaz megvettük, ami kellett, pontosabban, amit kaptunk. A három iskolába, ahová az évek során jártam, inkább futva mentem, mint sétálva, pedig egyik sem volt messze a lakásunktól.

A vasútállomás távolabbra esett, oda az 1. villamossal mentünk. A jegyet a szerelvény hátsó ajtójának közelében, egy kuckóban ülő asszonytól kellett megvenni. A jegy 30 baniba került, két 15 banis érmét adtunk érte. (Furcsa, de léteztek 15 banisok.) Felszálltunk, megvettük a jegyet, és nyomultunk előre a vagonban. Ezzel akár a végállomásig is utazhattunk, de ha leszálltunk, már nem volt érvényes. Néha jött az ellenőr, megnézte, kilukasztotta és ment tovább a következő utashoz.

Az utasok felszálltak, a hátsó ajtó nagy zajjal becsapódott, a jegyszedő megrántotta a mennyezeten húzódó bőrzsinórt, aminek a másik végén csengő jelezte a kalauznak, hogy indulhat. Zsinór híján a jegyszedő előrekiáltott: „Gata la urma!” (Hátul kész!”, és a szerelvény nagy döccenéssel elindult. Villamosutas pályafutásom alatt legelejétől megjegyeztem ezt a mondatot, később alkalmas és alkalmatlan helyen elkiáltottam: „Gata la urma, la spital!” (Hátul kész, a kórházba!) Már nem emlékszem, miért toldtam hozzá a jegyszedők kiáltásához a kórházat, lehet, nekem így meggyőzőbben hangzott.

Az 1-es villamos az óramutató irányában, zárt körben közlekedett. A Szent László térről (P-ta Unirii) átment az azonos nevű hídon a Fő utcára (Republicii), ahol apám gyógyszertára volt, majd elhaladt az 1-es számú Poliklinika és a kórház mellett, ahol édesanyám dolgozott, aztán folytatta az útját a vasútállomásig. Ezen az egyenes szakaszon sokkal gyorsabban tudott haladni és ennek megfelelően többet imbolygott, amit én kimondottan élveztem. A vasútállomásnál megfordult a nagy sínhurkon, először ugyanazon az úton haladt vissza a kórházig, de ott elkanyarodott balra a Sztaroveszky utca (Magheru) irányába, átkelt a felső Körös-hídon (Dacia híd), elhaladt az Augusztus 23 park, majd a Cotex gyár mellet, végül megérkezett a Kossuth (Independentei) utca végére, oda, ahonnan indult.

A város közeli településekre, Félix fürdőre, valamint a megye községeibe és falvaiba autóbusszal lehetett eljutni. A Váradtól 37 kilométerre fekvő, nekem kedves Robogányba szinte egy egész napig tartott az út.

Az elhanyagolt, piszkos, túlzsúfolt buszok kiszámíthatatlanul közlekedtek, s mert számos helyen megálltak, a legrövidebb városon kívüli utat is értelmetlenül hosszú idő alatt tették meg.

Alternatív megoldásként meg lehetett próbálni igénybe venni egy magánjárművet, más szóval kiállni autóstopra. Ezt a köznyelvben „maşina de ocazie” (alkalmi jármű), vagy röviden „ocazie” (alkalmi) névvel illettek. A sofőrnek fizeni kellett az útért, s mert nagy volt a kereslet az alkalmi fuvarokra, sok autótulajdonos ezzel egészítette ki a jövedelmét, nem is kevéssel. 

 

Megy a gőzös

A nagyobb városokba, Kolozsvárra, Aradra, Temesvárra, Szatmárra vonattal utaztunk. Egyik város sincs 200 kilométernél távolabb, mégis hosszú órákba telt, ameddig megérkeztünk. A szerelvények gyakran megálltak, nemcsak az állomásokon, hanem azért is, hogy bevárják a szemből érkező vonatot, ugyanis csak egy sínpár állt a forgalom rendelkezésére. Akkoriban még nem villamosították a vasútat, az országnak ezen a részén a dízelmozdony is ritkaságszámba ment. A gyermekkorom vonatozásaihoz a gőzmozdonyok kötődnek. Boldogan dugtam ki fejem a fülke ablakán és néztem a robogó szerelvényt, a vagonokat és persze az elején pöfögő szörnyeteget.

Időnként apró koromszemcsék repültek a szemembe, könnyezve szabadultam meg tőlük, de továbbra is az ablakban maradtam. Észleltem egy furcsa jelenséget is: amikor nyitott szájjal néztem a haladási irányba, akkor rövid ideig nem jutottam levegőhöz. Csak jóval később, a légzési élettan és a mesterséges lélegeztetés speciális ismereteivel értettem meg ezeket a hirtelen légzésleállásokat: a Hering-Breuer reflexet. A kíváncsi laikusoknak a mindentudó Wikipédia ezt igy magyarázza: „A Hering-Breuer reflex, vagy a tüdőtágulási, belégzési reflex korlátozása, amikor a tüdőtágulás egy bizonyos értéket meghalad. A tüdőtágulási impulzusok a bolygó idegbe futnak. A légzőközpont belégzési idegsejtjeinek reflexszerű gátolásával megakadályozzák a légzőhólyag túlfeszülését és a légzés ergonomikusan történik (a kilégzés beindulásával). Hering-Breuer reflex nem a spontán ritmikus légzés fenntartását szolgálja, hanem a légzési mélység hozzáigazítását az adott körülményekhez.” Erről persze még fogalmam sem volt, de azt felismertem, hogy a vonat bevezethet az idegen nyelvek rejtelmeibe. A Nyugati-Kárpátokban rejtőzködő Barátkára (Bratca) menet hosszabb ideig vonatoztam és lehetőségem volt tanulmányozni a többnyelvű feliratokat.

A fülkék ablaka alatti kis táblácska négy nyelven figyelmeztette az utasokat, hogy kihajolni veszélyes, amivel persze én nem törődtem. Ellenben megjegyeztem a négy nyelven felírt mondatokat, melyek tartalmilag nem teljesen fedték egymást, amiből arra következtettem, hogy kell legyen némi igazság a Bábel-toronyról szóló történetekben. Angolul udvariasan figyelmeztettek: „Do not lean out.”. Németül parancsoltak: „Nicht hinauslehnen”! Franciául bájosan, egy Proust regénybe illően hangzik a „Ne pas se pencher au dehors”, az olasz „E pericoloso sporgersi” a Capri-szigeti romantikus naplementére emlékeztet, mintha Amalfi partjain élő halászokat figyelmeztetnék, hogy ne merészkedjen túl messzire a nyílt tengeren. Ez volt az első idegennyelv-órám.

Romániában, a számunkra elképzelhető leghosszabb belföldi út a Fekete-tenger üdülőhelyeire vezetett, ami Váradról az ország átutazását jelentette átlósan északnyugatról délkeletre. Oda is vonattal mentünk, ami akkor másfél napot vett igénybe. Életemben egyszer tettem meg ezt a vonatutat, édesanyámmal mentünk az Eforie Nord elnevezésű üdülőhelyre, ahová kéthetes nyaralójegyet kapott a munkahelyéröl.

Kétágyas szobában helyeztek el, az egyik ágyban én aludtam anyámmal, a másikban pedig egy szintén szerencsés üdülőjegy-tulajdonos. 1963-ban még elég kicsi voltam ahhoz, hogy elférjek az ágy végében. Az akkori szállásviszonyoknak megfelelően két idegen nyaralónak kellett osztoznia egy szobán, és a szálloda számos lakójával a közös fürdőszobán.

A tengerparti nyaralásból csak a látóhatár végtelenségére és a fiatal szobatársnőnk selyemkendőjének csábító illatára emlékszem.

Gyakran előfordult, hogy amikor nem figyeltek rám, az orromhoz szorítottam a kendőt és belélegeztem a több ezer női boldogsághormonnal telített illatot. Még nem sejtettem, hogy ez csak a kezdete az életen át tartó, a női nem iránti vonzalomnak.

 

Vám, banán és egyebek

Külföldre csak a kiváltságosak, a megbízható káderek utazhattak. Kétévente lehetett utazási engedélyt és útlevelet kérni, de így sem volt biztos, hogy megadják, minden indoklás nélkül utasították el a kérelmet. 

A szerencsések megkapták az útlevelet, a még szerencsésebbek az egész családdal mehettek, de csak a baráti szocialista országokba. A mi családunk számára Magyarország volt baráti, beszéltük a nyelvet és mindössze nyolc kilométerre van a határ Váradtól. Mégis messzinek tűnt, mert csak ritkán utazhattunk és más időzónába esik.

Budapestre vonattal mentünk. Hat órát, néha többet töltöttünk a szerelvényen, hogy eljussunk a 250 kilométerre fekvő magyar fővárosig. Két-három órát is eltarthatott az útlevél- és vámvizsgálat, hátha ezzel elveszik az emberek utazási kedvét. A két ország határőrei felszálltak a vonatra és figyelmesen ellenőrizték a vadonatúj útleveleket. Mogorván nézték az okmány tulajdonosát, mintha azt akarták volna mondani, hogy mivégre az utazgatás, inkább ülne mindenki otthon a lapos fenekén, minthogy átcsászkáljon a két baráti ország szent határán. A határőröket a vámtisztek követték. A román és magyar vámosok fülkéről fülkére járva átkutatták a vonatot és az utasok csomagjait. Illendő volt valami „ajándékot” tenni a csomagba: menet konyakot, külföldi cigarettát, jövet szappant, dezodort, mosóport, külföldi cigarettát.

A megalázó bánásmód, a hivatalos személyek szófukarsága, barátságtalan viselkedése a határátkelés velejárója volt. Minden lehetséges módon visszaéltek a hatalmukkal és kellemetlen élménnyé változtatták az utazást külföldre.

A nyugati látogatóktól elvették a magazinokat és a napilapokat, nehogy beszivárogjon az országba a hivataloson kívüli információ.

Határőrök csapatai vonultak végig a vonat mindkét oldalán, benéztek a kocsik közé és alá, hogy nincs-e valaki vagy valami bennük, alattuk elrejtve. Őket követte a vasúti pályamunkás, aki egy nagy kalapáccsal a kocsikereket ütögette, az éles hangokból arra lehetett következtetni, hogy a tengelyek rendben vannak.

A 60-as évektől kezdve nem utazhatott együtt a család, mindig más „összeállításban” mentünk Magyarországra, ami általában a budapesti barátoknál vagy rokonoknál tett látogatást jelentette. Homályosan még mindig emlékszem a budapesti állatkertre, ahol két csimpánzkölyök „Csimpi” és „Pimpi” keltette fel az érdeklődésemet. A Gellért-hegyen levő markáns nőalakot ábrázoló Szabadság-szobor olyannyira megragadt az emlékezetemben, hogy hasonló tájképeken is Budapestet véltem felismerni, amiről mindenkinek lelkendezve meséltem. A beszámolók különösen mély benyomást keltettek vidéki román barátaink körében.

Budapesten természetesen nem szállodába mentünk, amit egyébként sem engedhettünk volna meg magunknak, hanem apám Ilona néni nevű unokahúgánál szálltunk meg, akit Cuccnak becéztek. Ezt a nevet azzal érdemelte ki, hogy az újszerű, köznapi kifejezést használta azokra a dolgokra, amelyeket egyik látogatása alkalmával magával hozott. Szüleimnek annyira megtetszett ez a magyar zsargonszó, hogy azonnal átnevezték Ilonát és attól kezdve őt csak Cuccnak hívtuk.

Apám egy budapesti kirándulásról hazatérve olyan hallatlan dolgot hozott, mint a banán. Addig nem is tudtam, hogy van ilyen nevű gyümölcs, addig csak elektromos csatlakozó elnevezéseként ismertem ezt a szót. Kikerekedett szemmel csodáltuk és tapogattuk a különleges gyümölcsöket, amik aztán felkerültek a számomra elérhetetlen helyre, a kredenc tetejére. Mielőtt feltették, újságpapírba csomagolták, mert szüleim szakvéleménye szerint még érniük kellett. A banánok addig kellett a szekrényen maradjanak, ameddig kívül mélybarnára színeződtek, belül meg folyékonnyá puhultak. Ezután engedték, hogy megízleljük az egzotikus csemegét, amire kulináris élményként emlékszem. Igaz, inkább ittam, mint ettem a gyümölcsöt, de így is nagyon ízlett.

A nyugati termékeket alig vagy egyáltalán nem ismertük, ami az évek folyamán furcsa pillanatokat okozott. Sokat nevettünk a parasztemberről szóló anekdotán, aki kecskéjével a városba érkezve, bement a kocsmába, a jószágot pedig egy közeli „épület korlátjához” kötötte.  Amikor kijött, nemcsak a kecskét nem találta, hanem az épület is eltűnt. Szegény, tudatlan ember ugyanis a villamoshoz kötötte a kecskét. Mi sem voltunk mentesek hasonló blamázstól. Éveken keresztül használtunk például fordítva egy Nyugatról valahogy hozzánk került vajtartót. Lapos alja és magas, dobozszerű fedele volt, akárcsak egy közönséges, hazai vajtartónak. Nem tudtuk, hogy a lapos részen tartják a vajat, a magas része pedig a fedél. Fel sem merült bennünk a kérdés, hogy miért olyan nehéz kikaparni a vajat a mély fedélből. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy néha mi sem voltunk sokkal okosabbak, mint a fogyasztói kultúra más áldozatai.

Később is, amikor fiatal, nyugati utazóként átléptem a határt, mindig kő esett le a szívemről, valahányszor az ellenőrzés után újra elindult a vonat. Az ablaknál figyeltem a pillanatot, amikor a szerelvény áthaladt az egyik országból a másikba. Általában mindig észrevettem, a magyar oldalon azonnal feltűnt a rendezettebb táj, és valahogy az ég is kékebbnek tűnt, mint Románia felett. Ezt a pillanatot általában lelket melengető megkönnyebbülés követte, ami megismétlődött a magyar-osztrák határ átlépésekor. Nyugatra haladva a határátkelésnél a megkönnyebbülés két szakaszos volt: Romániából Magyarországra egy sztálinista jellegű diktatúrából egy szintén elnyomó, ám barátságosabb rendszerbe kerültünk át. Csak Hegyeshalomtól nyugatra, vagyis Ausztriában tért vissza a viszonylag korlátlan szabadság érzése. A szocialista Magyarországon is mániásan ellenőrizték a külföldieket. Ez akkor tudatosult bennem, amikor Budapesten elfelejtettem bejelentkezni a helyi rendőrkapitányságon. Fizettem a bírságot, mint a katonatiszt, de más bajom nem lett.

 

Németből fordította: Szász Andrea

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!