Váradtól Váradig a szatíra útján 23.

2021. 04. 07. 22:34

Úgy tartja a mondás, a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának huszonkettedik része.

Kassai utcakép harckocsival, 1968 augusztusában

 

Jó hírt kaptunk, engedélyezték, hogy 1968 nyarán elutazzunk Csehszlovákiába. Örültünk is nagyon, hiszen akkoriban a szocialista országokba is csak kétévenként lehetett utazni, ha megkaptuk az útlevelet, ami egyáltalán nem volt biztos. A családban annál nagyobb volt az öröm, mert apám négy évvel korábban beadta a kérvényt, hogy kivándorolhassunk Ausztráliába. Tizenkét évesen úgy gondoltam, hogy amiért nem voltunk lojális állampolgárok, nem törődnek velünk, nem féltenek minket, és azért nyaralhatunk Csehszlovákiában. Pedig nagyon is törődtek, számos kellemetlenségben, zaklatásban volt része a családnak, amíg 1969-ben végre megkaptuk a végleges kitelepedésre jogosító okmányokat.

Egy évvel korábban, 1968-ban csak az egy csehszlovákiai utazásra, illetve a Magyarországon való átutazásra érvényes útlevelet kaptuk, amit hazaérkezésünk után azonnal le kellett adni a rendőrségen.  

A családból mindenki imádott utazni, azon a nyáron boldogok voltunk, hogy külföldre mehetünk. Általában az országban csavarogtunk, néha Magyarországra is elengedtek, de soha nem mehetett együtt a család.

Közeledett 1968 nyara, mi nagy izgalommal készülődtünk, a Magas Tátrába. Reménykedünk, hogy a 601-es Trabantunk képes lesz felkapaszkodni a hegyre, ahol eltölthetünk néhány szép hetet. Végre eljött az indulás ideje, nekivágtunk a nagy útnak. Borsról indultunk, átautóztunk a Nagy Magyar Síkságon, semmi különös nem történt, minden a terv szerint halad.

Csehszlovákiában viszont ismeretlen földön találtunk magunkat. Nem beszéltük a nyelvet, nevetségesen kevés volt a pénzünk, egy vassal sem több, mint amennyit az Országos Utazási Iroda (ONT) engedélyezett, hogy kivigyünk az országból. Fogalmunk sem volt, hogy a megpakolt kis Trabantunk hogyan kapaszkodik majd fel a hegyre, és mi lesz, ha mégsem. A fejünkben meg sem fordult, hogy a végén még a hegy lábáig sem jutunk el.

Négyen alkottuk a csapatot: apa, anya, én és Bauer Laci, a családunk mókamester barátja, akiről már többször írtam. Bauer Laci gyakorlott autóvezető volt, a múlt század 20-as éveiben, Maár Gyula ügyvéd, képviselő titkáraként és sofőrjeként az elsők között vezetett személyautót Bihar megyében. Apám ötvenéves korában tanult meg vezetni és ebben a művészetben sem bizonyult túl ügyesnek. Bauer Laci nemcsak a barátunk volt, hanem segítőnk is az élet rögös útján.

A három és fél (a fél én voltam) személyen kívül rengeteg csomag is utazott velünk. A tény, hogy megkaptuk az útlevelet, elég volt ahhoz, hogy elmenjünk. Akkor ez természetes volt, kevésbé szerencsés barátaink irigyeltek is. Szó sem lehetett arról, hogy pénzhiány miatt lemondjunk az útról. Ennek megfelelően, az autó tetején levő csomagtartóban bőröndök, kosarak, bödönök bújtak meg egymás hegyén-hátán a spárgával rögzített fekete vászon alatt. A csomagok súlya biztos nagyobb volt a megengedettnél, de nem volt más lehetőségünk. A kevéske hivatalosan kapott csehszlovák korona még a benzinre sem volt elég, a túléléshez kénytelenek voltunk a helyszínen szert tenni pénzre. Mindenki így utazott akkoriban, vittünk magunkkal eladásra szánt holmit. A Romániánál fejletteb országokban nehezen lehetett árulni, úgyhogy „piackutatást” végeztünk és a jártasabbak tanácsára cipőt, bőrárut, pálinkát, napraforgóolajat és több kiló diót vittünk magunkkal. A folyékony árut az autó tetején szállítottuk 20 literes bödönökben, de literes üvegekbe osztva tettük pénzzé.

Amikor megérkeztünk, kellett egy hely, ahol eladhattuk, amit magunkkal cipeltünk. Minket az első utunkba eső nagyobb településen, Kassa városában egy kedves pékmester fogadott be. Nagyon előnyösnek ígérkezett ott tölteni a szabadságunk első napjait. A magyarul jól beszélő pék vendégfogadással is foglalkozott, mi négyen a sebtében átalakított nappaliban aludtunk, az udvaron levő sátorban a másik irányba igyekvő lengyel motorosok csoportja táborozott. Este a tréfás kedvű Bauer Laci küldött volna a lengyelekhez, elmondani, hogy Kakadu Zakopanye, de én nem dőltem be az ugratásának. Ellenben összebarátkoztam a velem egykorú magyar fiúval, Mikivel, aki a pék szomszédságában lakott.  

Házigazdánk riadót fújt, hamarosan érkezni kezdtek a vásárlók. Úgy terveztük, hogy pár nap alatt eladunk mindent, és az összegyűjtött pénzen élvezzük a nyaralást. A tervünk viszont füstbe ment.

Három, talán négy napja lehettünk Kassán, amikor egy reggel fél hatkor különös zajra ébredtem. A két összetolt fotelből rögtönözött ágyamból kinéztem az ablakredőny repedésein. Az égbolton fekete foltok zúgva kergették egymást. Később kiderült, hogy harci repülők köröztek a térség fölött. Imádtam a repülőgépeket, kirohantam az udvarra, hogy megcsodáljam az érdekes látványt. Hamarosan Miki is megérkezett, és széles mosollyal közölte: kitört a háború és nekünk akkora szerencsénk van, hogy közelről figyelhetjük a rendkívüli eseményeket. Miki biztosan tudta, mi történik, határőrtiszt édesapja hazatelefonált, hogy figyelmeztesse a családját.

Izgatottan szaladtam be a szobába, hogy elmondjam a szenzációt, de szüleim morogva fordultak a másik oldalukra, aludni akartak, semmi kedvük nem volt meghallgatni a fecsegésemet. Ekkor, korán reggel a házban még senki nem tudta, hogy a Varsói Szerződés tagállamai katonai beavatkozásának, a Prágai Tavasz vérbe fojtása első mozzanatainak lehetünk a tanúi. Azt sem tudtuk még, hogy Románia az egyetlen szocialista ország, amely nem vesz részt Csehszlovákia lerohanásában. Nem azért, mert egyetértett a politikai és társadalmi követelésekkel, hanem iszonyodott mindentől, ami „egy ország belügyeibe való beavatkozást” jelentette. Még akkor sem volt hajlandó ezt elfogadni, ha a testvéri szocialista országok részéről érkezik a kérés.

Az áru nagy részét már eladtuk, jobban álltunk pénzügyileg, úgy gondoltuk, megnézzük Kassát, utána indulunk a hegyekbe. Délelőtt, útban a városközpont felé, furcsa kattogásokat hallottunk. A félős anyám rájött, hogy gépfegyverek ropogását halljuk, nagyon megijedt, viszont mi, többiek nem vettük túl komolyan, és mentünk tovább a központ fele. Megérkeztünk Kassa belvárosába, ahol már gyülekeztek a demonstrálók. Az egyre duzzadó tömeg zászlókkal, transzparensekkel vonult mellettünk, ügyet sem vetettek ránk. A táblákon levő szövegeket nem értettük, és az a furcsa érzésünk volt, hogy valamilyen nagyszerű színjáték tanúi vagyunk, nem egy történelmi esemény szereplői. A többnyire fiatal, láthatóan elégedetlen és dühös tüntetők jelszavakat kiabáltak, amiket mi nem értettünk, talán csak annyit, hogy Dubček nevét skandálták.

A demonstrálók között tankok jelentek meg, melyekre felmásztak a zászlót lobogtató fiatalok, mások krétával horogkeresztet rajzoltak, jelszavakat írtak a harckocsikra.

Lassan, de biztosan rájöttünk, hogy a „helyzet fokozódik”, és Miki nem alaptalanul mondta reggel, hogy háború lesz. Amikor már elviselhetetlen lett a zaj és a fegyveresek is megjelentek, bemenekültünk egy porcelánüzletbe.

A porcelánnál is sápadtabb eladók döbbenten néztek ránk a pult mögül: kint világvége van, ezek meg ajándékot akarnak vásárolni?

Az ő helyzetük sem volt kevésbé abszurd, ahogy az üres boltban tébláboltak, amikor kint egyre drámaibbra fordultak az események.

Megértettük, hogy ami történik, az több kettőnél, sűrűsödtek a lövések, úgyhogy amilyen gyorsan csak lehetett, visszamentünk a pék házába. Tőle tudtuk meg, hogy szeretett hazánk „szeretett vezetője” elítélte a Csehszlovákia elleni agressziót. Nagyon büszkén osztottam meg mindenkivel a hírt, de nem sokan törődtek velem. Házigazdánk, aki tisztában volt az eseményekkel és a következményekkel, azt tanácsolta, mihamarabb menjünk el az országból.

Indulás előtt parázs vita robbant ki a két Laci között. Abban egyetértettek, hogy a péknek igaza volt, innen menni kell, de az irányt illetően nem tudtak megegyezni. Apám az egyik ritka tisztánlátó pillanata volt, amikor azt mondta, használjuk ki a zűrzavart és szökjünk el Nyugatra. Később kiderült, igaza volt, egy ideig nem őrizték a határokat. Úgy vélte, ha a Trabanttal eljutunk Pozsonyig, onnan már átmehetünk Ausztriába.

Bauer Laci, a társaság korelnöke hevesen ellenezte az ötletet. Végigélte a két világháborút, az Osztrák-Magyar Monarchia bukását, látta, milyen az anarchia, munkaszolgálatos volt a magyaroknál, hadifogoly az oroszoknál, ő tudja, mit beszél. Sötét színekkel festette le mi várna ránk, ha átmennénk a háborús övezeten, akár az életünkbe is kerülhet – magyarázta.

Ahogy most belegondolok, Bauer Lacinak lett volna a legtöbb vesztenivalója egy ilyen kalanddal: elvesztette volna a kicsi, de biztos nyugdíját, továbbá öreg volt már ahhoz, hogy részeg oroszokkal hadakozzon. A nyomorúságos helyzet ellenére viccesnek találtam, hogy kint utcai csaták dúltak, bent közben két meglett férfi szócsatázott. Végül apám engedett és elindultunk hazafelé.

A Magyarország felé vezető rövid útszakaszon a „baráti” országok tankjaival találkoztunk, amikből morcos katonák bámultak kifelé. Mi beálltunk a romániai rendszámú kocsik sorába. Hozzánk hasonlóan, az arrafele utazó honfitársaink is jobbnak látták elszelelni.

Nagyobb bonyodalmak nélkül jutottunk át a határon Magyarországra, és ha már ott voltunk, pillanatok alatt eldöntöttük, hogy hegyek helyett a Balatonra megyünk nyaralni. Egyáltalán nem volt rossz, és határozottan békésebb, mint ahonnan elmenekültünk.

 

Németből románra fordította: Hava Oren.

Magyar változat: Simon Judit

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál. 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!