Váradtól Váradig a szatíra útján 25.

2021. 05. 02. 11:23

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának huszonötödik része.

Bukarest, 1970. március

Hazatértünk Jugoszláviából és elkezdtük a készülődést nagy útra, ami 1970. márciusig tartott. Ekkor hagytuk el végleg az országot.

Mindent eladtunk, amit vevőre talált. A Trabant 601-re és a buteliára (gázpalack) már vártak az ismerősök, de hamar gazdára leltek a bútorok, a szőnyegek és a háztartási cikkek is.

Pénzt, értéktárgyakat nem engedtek ki az országból. A kivándorlók csak személyes holmijaikat vihették magukkal, azok közül is csak azokat, amiket a román állam nem tekintett értékesnek. Apám, amikor 1969-ben megtudta, hogy jóváhagyták a kivándorlásunkat, lassan mindent pénzzé tett, illetve bélyegeket vásárolt. Fiatal kora óta a bélyeggyűjtés volt a szenvedélye, sok tudást, időt és pénzt fektetett abba, hogy minél több és minél értékesebb bélyegeket vegyen a gyűjtőktől. Ezeket és sok ezer lej készpénzt odaadtuk megőrzésre anyám budapesti nagybátyjának, meg apám Belgrádban élő gyerekkori barátjának, akik, amikor hazamentek, minden gond nélkül átvitték a határon. Mi meg reménykedtünk, hogy az első megállónkon, Bécsben könnyen visszaszerezzünk a javainkat. Mint kiderült: nem volt annyira egyszerű, mint képzeltük.

Bauer Laci elvitt engem, Ardelean Gabit és a Mateaş házaspárt (akik Robogányból külön ezért jöttek Váradra) egy hivatásos fényképészhez, hogy megörökítsen bennünket. Minden az «anus mundi» távoli úticél jegyében történt, mivel senki sem számított arra, hogy valaha még találkozunk.  

Röviddel elutazásunk előtt, mivel 1969 decemberében betöltöttem a 13. életévemet megtartottuk a bar-micvómat. A családom nem volt vallásos, a hagyományok jelentettek sokat nekünk, de Sajovics úr, az úgynevezett keresztapám (persze, nálunk másképpen nevezik, de nem tudom hogyan), az akkori ortodox zsidó közösség egyik tevékeny tagja ragaszkodott hozzá, hogy végleges távozásunk előtt férfivá avassanak. A liturgiai követelmények teljesítése érdekében jártam néhány órát zsidó hitoktatásra, ami azzal kezdődött, hogy megtanultam a héber betűket. Az írás nem fonetikus, s bár a tanulás után a betűk ismerősnek tűntek, nehezen olvastam és nem is értettem a számomra kijelölt passzusokat. Kénytelen voltam kívülről bemagolni a szöveget, ami nekem olyan idegenül hangzott, mint egy babiloni fogságból származó siratóének. Az imaszíj használatára, a ceremóniára is megtanítottak, készen álltam a nagy eseményre.

Egy szürke februári napon, 1970-ben, a Sasz Chevrah zsinagógában a szokásos ceremóniával férfivá avattak.

Az egyetlen fiú voltam, akit akkor avattak. Az idősebb férfiak körülvettek, biztattak, helyeslő mozdulatokkal bátorítottak kötelességeim gyakorlására, majd hitbuzgóan enni kezdték az apám által előkészített, hagyományos ételeket.

Érzelmileg megérintett, sőt meghatott ez a rövid visszatérés az ősi hagyományokhoz, amelyektől annyira elidegenedtünk, de az indulásunk előtti izgalmak és halaszthatatlan teendők közepette már nem hagyott bennem mélyebb benyomást. Röpke emlék maradt, búcsú egy többszörösen letűnt világtól.

A végleges távozásunk előtt egy hónappal apámat behívták a milíciára, és letartóztatták. Gyógyszerészként hozzáfért a patikamérleghez, amivel, ha megkérték rá az ismerősök, munka után lemérte az aranyat, amit bevittek. Romániában tilos volt aranyat birtokolni, a fogászatban használt, a koronák elkészítéséhez szükséges nemesfémhez is csak feketén lehetett hozzájutni.

Úgy tűnt, hogy a milícia tudomást szerzett erről a tevékenységéről és azzal fenyegették, hogy vagy elmondja, kinek van otthon aranya, vagy nem engedik ki az országból. A vallatáson az arcba világítástól az összes, filmekből ismert módszert bevetették, hogy megtörjék. Apám hebegett-habogott, és igyekezett csak a már halott ismerősök nevét mondani. Napokig tartották fogva, anyám és én semmit nem tudtuk róla, de sejtettük, mi történhetett. Nem tudom, feladott-e apám valakit, de végül kiengedték és megkaptuk a kivándorlási útleveleinket. Hontalannak nyilvánítottak mindhármunkat, de ezzel a legkevésbé sem törődtünk, hiszen az útiokmányon ott díszelgett az Ausztráliába belépést engedélyező vízum.

A kihallgatás egyik szünetében apám észrevette, hogy a zsebében felejtette a bélyeggyűjtők listáját. Amikor bevitték, nem motozták meg, a névsor ott pihent a nadrágzsebében. Pánikba esett, apró darabokra tépte a papírt, de visszajöttek a kihallgatói, úgyhogy a fecniket visszatuszkolta a zsebébe. A vallatás izgalmában megfeledkezett róluk, és amikor kivette a zsebkendőjét, rémületére a papírdarabok szétrepültek a helyiségben. A meglepett szekusok, miután összeszedték és gondosan összeragasztgatták a fecniket, meglátták, hogy hozzájutottak egy név- és címlistához. Apám elmondta az igazat: a papíron a bélyeggyűjtő társai szerepelnek. A filatélia engedélyezett tevékenység volt, úgyhogy nagyobb baj nem származhatott a listából.

Ezek után egyáltalán nem lehettünk biztosak abban, hogy nem zaklatnak újra, sőt attól is tartottunk, nehogy utolsó pillanatban visszavegyék az útleveleinket. A szüleink úgy döntöttek, elbúcsúznak Váradtól és Bukarestben várjuk meg elutazásunk napját. Azt hittük, nagyobb biztonságban leszünk a fővárosban.

Mi hárman, valamint Bauer Laci egy ködös éjszakai vonatozás után megérkeztünk Bukarestbe, és egy hónapra beszállásoltuk magunkat az akkoriban nevezetes Intercontinental szállodába, ahol csak külföldiek vagy hontalanok lakhattak. A nemzetközi hotel akkor futurisztikusnak tűnő homlokzata is nagyon tetszett nekem, a belső része pedig egyenesen elbűvölt. Meghatott a szálloda hangulata, a nemzetközisége, a magas mennyezete, az impozáns csillárok, valamit az is különleges volt, ahogy az ott lakók csendesen surrantak ide-oda a bársonyos padlószőnyegen. Minden a külföldi filmekben látottakra emlékeztetett és megerősítette bennem a jó érzést, hogy hamarosan kitörünk korábbi létünk kicsinyes provincializmusából. Arról nem beszélve, hogy itt kóstoltam először Coca-Colát, ami számomra kapitalista jövőnk jelképévé lett.

Bauer Laci jelenléte természetes volt számomra, elvégre mindig közel állt hozzánk és szinte naponta meglátogatott. Sokkal később tudtam meg, hogy második apám, aki tulajdonképpen az első volt, az utolsó pillanatig velem akart lenni, mert feltételezhető volt, hogy soha többé nem látjuk egymást. Még Váradon magnószalagra vette a hangomat. Egy a hűségről és a nem feledésről szóló, általa írt szöveget kellett felolvasni, és egy a bar-micvón tanult imával megpecsételni az ígéreteimet.

Bukaresti tartózkodásunkból kevésre emlékszem, bizonyára, az egy hónap alatt nem történt semmi különös.

Felkerestük apám egy barátnőjét, találkozunk anyám gyerekkori nagyváradi barátnőjével, Lilivel, aki szintén a kivándorlásra várt. Tőle kaptam a Coca-Colát. Aszódi Lili a Német Szövetségi Köztársaságba készült, nekünk még akkor meg sem fordult a fejünkben, hogy hamarosan Frankfurtban látjuk viszont.  

Elérkezett az utazásunk előtti utolsó nap, és a bélyeggyűjtők listájának a következménye. 

A hatóságok tudomást szereztek arról, hogy apám mindegyiküktől komoly összegekért vásárolt bélyegeket, amiből arra következtettek, hogy ezeket ki akarja csempészni az országból. Arról szerencsére nem tudtak, hogy a bélyegek és a készpénz akkor már Budapesten és Belgrádban lapultak.

Indulásunk reggelén, a vámigazgatóság raktárában, még romániai viszonylatban is kiemelkedő figyelemmel vizsgálták át a csomagjainkat. Az erre szakosodott szekusok művészien hányták ki a dolgainkat, törték össze a játékaimat, tépték ki az albumba ragasztott fényképeket, szedték szét a kis Sokol rádiónkat, hátha megtalálják a bélyegeket. A Gabi unokatestvéremtől kapott agyagból készült kicsi, Volkswagen cserebogarat, amely Maár Gyula ügyvéd autóját mintázta, és amit évekkel korábban Bauer Laci ölében ülve vezethettünk, szétverték, mert azt hitték, gyémántot rejtettünk bele. 

Persze semmit sem találtak, mi meg nehezen fojtottuk vissza elégedett mosolyunkat, hogy egy egész napig fölöslegesen dolgoztak.

A szüleim sokszor másokra hallgattak, nem a saját józan eszükre. Valaki meggyőzte őket, hogy Nyugaton kapkodnak a pehelypaplanokért, mi meg becsomagoltunk két hatalmas dunyhát. A kutatáskor a szekusok ollóval széthasították, tüzetesen átvizsgálták, de mivel semmit sem találtak bennük, kénytelenek voltak összeszedni a szétrepült tömérdek pelyhet, és visszavarrni a dunyhákat. Egyikben benne felejtették az ollót, amit mi később kivettünk, és sok évig emléktárgyként használtuk.

A Bukarest-Băneasa repülőtér henger alakú épületét kilátóterasz vette körül, ahonnan az induló utasoknak integethettek a rokonok, ismerősök. A gépen nekem sikerült helyet kapni az ablaknál, a felszállás után még egy röpke pillanatig láthattam Bauer Lacit, ahogy erről a teraszról integetett.

Felszállt a gép, mi búcsúztunk, talán örökre mindentől és mindenkitől, amit és akiket ismertünk. Még egy búcsú a sok közül, amiből bőven kijutott a szerencsétlen 20. században született három-négy nemzedéknek.

 

Németből románra fordította: Szász Andrea

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!