Váradtól Váradig a szatíra útján 3.
2020. 06. 07. 20:20Úgy tartja a mondás, a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán az akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, mégis régi vágyam az anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és téren Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának harmadik része.
Az óvatos Sebes-Körös
A szűkebb hazám vizei hosszabb életűeknek bizonyultak, mint az őseim. Metaforikus értelemben közeli rokonaim. Közismert, hogy az emberi szervezet kétharmada víz, és a belső víz állandó kapcsolatban áll a külvilággal. Ez nemcsak képletesen jelenti azt, hogy a szomszédos vizek gyermekei vagyunk, hanem éppenséggel fizikailag is: ebből iszunk, és aztán ebbe ürítünk.
A bölcsőmhöz legközelebbi víz a Sebes-Körös, a három Körös legészakibb ága, amely a Nyugati-Kárpátokból eredve a többi Körössel együtt a Tiszába torkollik, érintve a Pannon-síkság keleti csücskét nyugatra folyik. A másik két testvér a Fekete- és a Fehér-Körös. Ez a három folyó és talán még északon a Berettyó adja az egész régió ihletett vízrajzi nevét: Körösvidék.
A folyóparttól a nagyváradi, Kolozsvári úti szülészetig a távolság nem volt több mint 100 méter, tehát jogosan mondhatom, hogy az első lélegzettvétellel magamba szívtam a közeli folyó nedves levegőjét. Közvetetten vagy közvetlenül áthatott a Sebes-Körös vize, befolyásolta létemet és – különböző biológiai folyamatok révén, megtöltötte vele a pelenkámat. Lehet, a folyó közmondásos áramlási sebessége valahogy besurrant a természetembe, mert mások és a magam bosszúságára, egész életemben türelmetlen és mozgékony voltam. Noha türelmetlenségemnek voltak néha előnyei, például ritkán szalasztottam el egy-egy lehetőséget, mégis inkább problémákat okozott.
Nem tudom pontosan, miért kapta ez a Körös a sebes melléknevet. Közelebb lévén a forrásához, valószínűleg nagy a sodrása és kiszámíthatatlan. Nagyváradon azonban meglehetősen óvatosan folyik, és helyenként a partján lévő szomorúfűzfa ágak gyengéden simogatják a hullámait.
A város ábrázolása szinte elképzelhetetlen a folyó nélkül, és ez nem véletlen, mert a partról készített képek annyira jellemzőek, hogy azonnal felismerhető róluk a Várad. A városháza karcsú tornya, a folyóparti festői házsor, a Cion templom hatalmas kupolája régies légkört teremt, nosztalgikus érzelmeket vált ki a jelenlegi és a volt váradiakban.
A Körös még csak nem is hajózható. Az 1960-as évek elejéig egy kis, delfinnek nevezett kirándulóhajócska közlekedett egy korlátozott szakaszon, de ez még szinte a tudatos emlékezetem előtt volt, és az elmúlt idők ködébe vész. Egyébként a folyó szemet gyönyörködtető látványként, valamint a horgászok kedvelt helyeként szolgált. Nyáron fürödni lehet benne, amit a váradiak többnyire a volt strandon felüli részen, a Szilvás környékén tettek.
A Körösben bőven volt hal, és néha tömeges halpusztulás is, ha egy slendrián valaki a volt szeszgyárból nagy mennyiségű mérgező anyagot engedett a vízbe, vegyi balesetet okozva. Ilyenkor jó ideig a víz felszínen lebegő haltetemek fehér hasa különösen jól látható volt a központi Szent László hídról. Az aggódó nézelődők kétségbeesetten csóválták a fejüket, a bátrabbak felháborodott megjegyzéseket fűztek a látványhoz – természetesen csak halkan – és ennyivel maradtak. Az élővilág egy idő után regenerálódott, és újrakezdődhetett a körforgás a következő környezeti baleset bekövetkeztéig.
A két központi tér, a Szent László és a Bémer közötti híd a város főtengelyét képezte, és szinte minden más útvonal ezen haladt keresztül. A hídkorlátok mindkét oldalán félkör alakú kiugrások voltak. Emlékszem, hogy a hídon állva szívesen utánoztam egy elhaladó autót, felül a kezemmel járművet formáltam és azt mímeltem, magam is motorizált vagyok.
Néhány méterrel odább, fehér habos vízesésekként örvénylett tovább a folyó, a háború alatt felrobbantott előző híd kőmaradványain keresztül. Egy ideig a folyó közepe volt a frontvonal: 1944 őszén a Vörös Hadsereg eljutott a déli partig, egy kőhajításnyira tőle, az ellenkező oldalon pedig a Wehrmacht és magyar szövetségesei táboroztak. Október 16-án a 27. hadsereg 33. lövészezrede Trofimenko vezetésével átlépte a folyót, és kiűzte a német-magyar csapatokat. Ezzel véget ért az a négy év, amikor Észak-Erdély Magyarországhoz tartozott, valamint a kisebbségekkel szembeni diszkriminatív joggyakorlat. Akkor még senki sem gyanította, hogy az egyik zsarnokságot egy másik fogja felváltani. Az újonnan kibontakozó hatalom nem kevésbé volt diktatórikus, mint az előző, de legalább természeténél fogva nem öltött tömeggyilkos jelleget, pontosabban mi nem tudtuk, hogy miket rejt magában. Az ezt követő évtizedekben a bukaresti kommunista rendszer finomabb, de végül is sokkal hatékonyabb módszereket alkalmazott az elnyomás és az etnikai tisztogatás terén.
Anyám, a túlélő
Anyai nagyapám, Weinberger Miklós, egy élesdi molnár család csemetéje váratlanul jelenik meg az őskor névtelenségéből. Az apjáról csak azt tudom, hogy Antalnak hívták, és italméréssel foglalkozott. A többi, vele rokonságban álló Weinbergerek tekintélyesebbek lehettek, ugyanis elsőként ők vezették be a villanyt a településre, amelyet generátorral fejlesztettek a malmukban.
Miklós elhagyta Élesdet, feleségül vette Irmát, a margittai nagymamámat. Irmának serdülőkori tífuszos betegsége után maradt egy horpadás a csípőjén, és mivel kevésbé tűnt vonzónak, a nála sokkal idősebb Miklóst vette férjül. Ez, a nagyapám második házassága volt, a nagyváradi Parsz nevű hölgy után, akitől anyámnál, Katalinnál tíz évvel idősebb Erzsébet nevű lánya született. Miklós a feleségével, Irmával, és lányával, Erzsivel Nagyváradon telepedett le. Ekkortól dokumentálható anyai őseim megjelenése a Körös partján. Miklós abból élt, hogy két rövidáru üzletet működtetett, ezen kívül újságcikkeket írt a katolikus püspökség egyik lapjába. Tehetséges rajzoló is volt, gyors karikatúrákat készített a gyanútlan vendégekről a kávéházban. Sajnos, sem a cikkei, sem a rajzai nem maradtak fenn.
Anyám, Weinberger Katalin tehát Miklós második lánya volt a margittai Fülöp Irmával kötött házasságából. Kati 1921-ben Nagyváradon született, és az Arany János utca 2. szám alatti sarokházban nőtt fel, szülei kis rövidáru üzlete fölött. Hétéves volt, amikor az apja, Miklós tuberkulózisban meghalt. Hamarosan a velük élő Erzsi, az idősebb féltestvére is megbetegedett, idő előtt az öröklétbe távozva. Férje halála után, az özvegy Irma felszámolta az üzleteket, és elszegődött házvezetőnőnek Gyergyószentmiklósra, a Napsugár nevű panzióba. Kati gyermekkorát felváltva töltötte Nagyváradon, Székelyföldön és a nagyszüleinél Margittán.
Irma szülei, a mélyen vallásos Áron és Róza az askenázi ortodox hagyomány szerint éltek, de mind a hét gyermekük szekularizálódott. A hívő életmód elhagyása jelentősen megváltoztatta a következő generáció életvitelét: egyesek csak egy gyermeket vállaltak, mások egyet sem. Legfeljebb egy uszkárt dédelgettek a házban, és viccesen a „gyermekek unokatestvérének” nevezték. Anyámon kívül Rózának és Áronnak még három unokája volt: Etelka, Gyuri és Zsuzsi. A két utóbbi nem élte túl a holokausztot: Gyurit Budapesten lőtték a Dunába a nyilaskeresztesek, a kis Zsuzsi anyjával együtt a gázkamrában végezte.
Személyesen csak anyám nagybátyját, az akkor már idős Sándort ismertem, aki gyerekkoromban alkalmanként Budapestről jött látogatóba, és áthatóan bűzlő szivart szívott. Anyám visszaemlékezéseiből csak azt tudom, amit hébe-hóba elmondott. Létezik viszont egy kézirat, amelyet nem sokkal halála előtt legépelt, ebből kiderül élettörténetének néhány részlete.
Kati, noha iskolás korától apátlan volt, védetten nőtt fel. Amikor anyjával a székelyföldi Gyergyószentmiklósra költözött, elkezdte a műtősnővéri képzést. Már ott csodálta az orvosokat, különösen a sebészeket, amit a későbbiekben velem is éreztetett. Engem ugyan jobban vonzott valamilyen műszaki pálya, de az iránta való tiszteletből az orvosi hivatás mellett döntöttem. Utóbb nem bizonyult rossz elhatározásnak, de akkor úgy képzeltem, mozdonyvezető leszek.
Katalint és édesanyját, Irmát Nagyváradon érte a gettózás, a vagonba is együtt szálltak fel. Auschwitzban Irmát balra, a 23 éves Katit, mint egészségest és munkára alkalmasat, jobbra terelték. Elmesélte egyszer nekem, hogy Mengele doktor személyesen vizsgálta meg, és egy büszke, balettszerű mozdulatnak köszönheti, hogy életben hagyta. Akkor már sejtette, hogy az egészséges kinézet élet és halál között dönthet. Három hét után az auschwitzi táborból elvitték Szudétaföldre, a kratzaui lőszergyárba. Ott maradt, amíg a szovjet hadsereg felszabadította a lágert. A szörnyűséges körülmények a „munkával való megsemmisítésről” szóltak. Esztergán dolgozott, és szerencsésnek mondhatta magát, mert egy német politikai fogoly volt a művezetője: néha kapott tőle egy-egy almát. Máskor a férfi az állítólag hibás gépet javította, hogy Kati kis időre büntetlenül leülhessen pihenni. A szovjetek időben érkeztek ahhoz, hogy a 35 kilóra lefogyott anyám megmeneküljön. A felszabadulás után, néhány lágertársával azonnal útra keltek, falvakon átvergődve, gyalogosan érkeztek Pozsonyba. Onnan különböző segélyszervezetek segítségével sikerült hazajutnia. Nagyváradon rádöbbent, hogy a családjából szinte senki sem maradt életben. Találkozott viszont vőlegényével, Bíró Lászlóval, a jövőbeli elsődleges apámmal.
(Folytatjuk)
Címoldalon: a Sebes-Körös és Várad-Olaszi részlete egy 20. század eleji képeslapon
Németből fordította: Szász Andrea
Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az Erport.ro portálon publikál.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
