Váradtól Váradig a szatíra útján 30.

2021. 08. 03. 22:19

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának harmincadik része.

A kolozsvári Croco kávézó, az egyetemisták egyik törzshelye a hetvenes években

 

Egyetemista voltam Romániában II.

Amint előző írásomban jeleztem, azért mentem a kolozsvári egyetemre tanulni, mert a németországi központi tanügyi hivatal túl lazának ítélte a hesseni iskolát, ahová jártam és éppen annyit vont le az érettségi jegyemből, hogy ne tudjak simán beiratkozni a frankfurti orvosira. Apámnak jutott eszébe, hogy bizonyára Romániában a keményvaluta megteszi a hatását és zökkenőmentesen beiratkozhatok a kolozsvári orvosi egyetemre. A valutával kapcsolatban igaza volt, de zökkenőmentességről nem lehetett beszélni.

A kolozsvári orvosi egyetem hallagatói különböző, persze nem hivatalos csoportokba sorolták magukat. Mi, orvostanhallgatók foglaltuk el az első helyet, következett a gyógyszerészhallgatók kisebb csoportja, és végül a gyerekorvosok, akik első évben, szovjet mintára, külön kurzusokra jártak. Az orvostanhallgatók fele román, másik fele külföldi állampolgár volt. A külföldiek fele az úgynevezett fejlődő országokból érkezett, nekik az állam fizette a tandíjat. A külföldiek másik csoportja, a nyugatiak maguk fizették valutában az egyetemet, először 150, majd később 180 amerikai dollárt havonta. A nyugatiak egyik felének semmi köze nem volt Romániához, azért jöttek a kolozsvári egyetemre, mert otthon nem jutottak be. Nekik az első évük a román nyelv tanulásával telt. A másik felet a Németországból és az Egyesült Államokból érkezett volt kivándorlók alkották, akik szintén nem jutottak be az országukba az orvosira, de tudtak románul és már az első évben elkezdhették a tanulmányaikat. A fogorvosin nagyszámú NDK-ból érkezett hallgató tanult, akik minél szorosabb kapcsolatba akartak kerülni velünk, az NSZK-ból érkezettekkel. Amint a Stasi, az ottani politikai rendőrség tudomást szerzett arról, hogy kikkel barátkoznak, azonnal megtiltotta nekik, hogy kapcsolatban kerüljenek a „kapitalista, imperialista elemekkel”.

Az orvosi szak első évében elsősorban anatómiát és fiziológiát oktatnak, a mindig kapatosnak tűnő Telea professzor fizika és kémia előadásából semmire sem emlékszem. Annál érdekesebbek voltak az anatómia-előadások a boncteremben. Vaida doktor, tanársegéd, aki később maga is kivándorolt Izraelbe, színes krétával felrajzolta a táblára az emberi test részleteit, amiket a boncteremben sebészkéssel a gyakorlatban is megtanultunk.

Néha, a boncteremben váratlanul vizsgáztattak minket, amitől a romániai kollégáink megfagytak, mi nyugatiak viszont lazán ültünk a terem hátsó részében. Itt és mindenhol megnyilvánult a beléjük sulykolt meghunyászkodás. Az egyetemen is hátrányos megkülönböztetésben részesült a hazaiak. A romániai hallgatóknak különböző „önkéntes” munkákat kellett végezniük a bentlakásban, szemben velünk, „fizetősekkel”, akik mentesültünk az efféle feladatok alól. Ennek persze köze nem volt a minden ember egyenlő doktrínához, de a romániai hatóságok és lakosság, ha morogván is, de pragmatikusan elfogadták.

 

Szórakozás, minden mennyiségben

Az órákat a Hasdeu városrészben tartották, úgyhogy legalább kétszer naponta le- és felmentünk a dombra, vándoroltunk, mint a juhnyáj. Néha a botanikus kerten és házak udvarán át rövidítettük az utat. Az autóbuszok ritkán jártak. Emlékszem, a szürke, sáros, hideg novemberben órák hosszat vártuk a buszt, ami zsúfolva érkezett és meg sem állt a megállóban. Amikor meguntuk a várakozást, felvonszoltuk magunkat a dombra, az Observatorhoz, ahol a bentlakás volt. A kaja, amit ott kaptunk, nem volt étvágygerjesztő, de legalább elég, hogy jóllakjunk. A kosztunkat néha kiegészítettük a Káposztás – Paszulyos kifőzdékben, ahol a nevükhez illően nem volt nagy a választék, de könnyebben emészthető volt, mint a menzai kínálat. Desszertre átmentünk a „Croco” nevű kávézóba, ahol a város bohém társasága gyülekezett.

Választékos ételekben nem volt részünk, annál dúsabb volt a társasági életünk. Elég keveset tanultam, hogy több időm jusson a szórakozásra. Rövid idő alatt kialakultak az azonos érdeklődésű baráti társaságok. Az én bandámat főleg nyugatiak alkották: a svéd Torbjörn Waldner, a németországi, eredetileg bánáti sváb Renate Appeltauer, valamint a dési származású, amerikai Joszi Slomovics. Együtt vagy külön, de állandóan a szórakozást hajszoltuk. Megengedtük magunknak, hogy színházba, moziba, operába járjunk, és egy vendéglőben fejeztük be a napot. Ilyen program után kénytelenek voltunk szabadnapot kivenni az egyetemen, hogy pihenhessünk. Kevésbé voltak fárasztóak és eredményesek Joszi alkalmi gitárórái, amikor sikertelenül próbálta megtanítani nekem a  Norwegian Wood című dal néhány akkordját.

A tandíjamat és a kolozsvári tartózkodásomat a szüleim fizették, ami sokkal kevesebbe került, mint bárhol Németországban. Elvileg tilos volt feketén pénzt váltani, de a nyugatnémet márka nevetségesen kicsi hivatalos árfolyama miatt mindenki úgy jutott román pénzhez, ahogy tudott. Váratlanul egy nem éppen törvényes pénzforráshoz jutottam, amivel flottul fedezni tudtam a kilengéseimet. Velünk szemben, a 7-es diákotthonban laktak a villamosmérnök szakosok. Egyikük, egy magas magyar fiú megkért, hogy Németországból hozzak neki integrált áramkört, darabjáért fizetne 300 lejt. Ezeket a körömnyi nagyságú, nyolclábú, pókalakú kütyüket Frankfurban tucatjával árulták pár márkáért. Így egy márkáért száz lejt kaptam, ráadásul a vevőm megbuherálta a bentlakás telefonját és ingyen beszélhettem a váradi rokonaimmal, barátaimmal. Az ingyen beszélgetésekre hamar rájött a telefontársaság, és véget vetett a szélhámiának. Mondanom sem kell, hogy egy zacskó kütyü árából hónapig dőzsöltem. Később megtudtam, hogy ez a kelet-európai mérnökök számára fontos alkatrész embargó alatt állt a szocialista országokban, ezért nem lehetett kapni, és ért olyan sok román pénzt.

Kolozsváron kis létszámmal, de működött a zsidó hitközség. A kantinjában néha kaptam egy tányér tyúkhúslevest, de mind Joszit, mind engem sokkal inkább a szép lányok vonzottak, akikkel persze kikezdtünk, és akik nem bánták, ha megszólítjuk őket. Ott találtam rá Goldner Liára, de nem jutottunk túl messzire, lévén, hogy röviddel ismeretségünk után kivándorolt Izraelbe. Joszinak több szenecséje volt: akkor és ott ismerte meg leendő feleségét, Carment, akivel boldog házasságban él mind a mai napig. A kolozsvári zeneakadémiára jártak csinos magyar lányok, én mégis egyik olténiai kolléganőmmel, Steluţával kezdtem járni, de ebből a kapcsolatból sem lett semmi, mert alig három hét udvarlás után, váratlanul vissza kellett utazzak Frankfurtba.

 

Megrázó távozás Kolozsvárról

Egyik nap váratlan esemény borzolta fel a kedélyeket: sírgyalázás történt. Az orvostanhallgatóknak az anatómia volt egyik fő tantárgya, ezen belül pedig a csontváz. Az egyetem rendelkezett emberi csontokkal, melyeket kikölcsönözhettek a diákok, de hosszú sorokat kellett kiállni, hogy a szőke, csinos, középkorú hölgytől átvehessünk pár napra egy csontot. Gyakran fordultunk meg a lenyűgöző szőkeség ablaka előtt, részint remélve, hogy hozzájutunk a csontokhoz, de sokkal inkább, hogy megcsodáljuk a bájait.

Egyszer sikerült kapnom tőle egy csípőcsontot, amit aztán a bentlakásban békében tanulmányozhattam. Egy perui hallgató nem volt ennyire szerencsés és úgy döntött, beszerez magának egy saját, különbejáratú taneszközt. Nem tudom pontosan, hogy szerezte a csontvázat, de a bírósági vizsgálat szerint kiásta a városi temető egyik sírjából. Arra sem emlékszem, milyen következményekkel járt az ügy. Ami bizonyos, hogy ez az eset is rávilágított a hallgatók közötti kulturális különbségekre.

A szüleimtől, 1977 tavaszán érkezett levél jelezte, hogy rövid kolozsvári tartózkodásom a vége felé közeledik. A levélben az állt, hogy felülvizsgálták a frankfurti egyetemre beadott jelentkezésemet, és elképzelhető, mégis felvesznek az ottani orvosira. Szinte biztos voltam benne, hogy a szüleim aligha értették meg a bürokratikus nyelven fogalmazott német értesítést, és el akartam mondani nekik, hogy mit tegyenek a továbbiakban. Csakhogy abban az időben a szóbeli kommunikáció nem volt olyan egyszerű, mint manapság az internet korában. A levél tíz napig utazott, gondoltam telefonálok nekik, de az is hosszadalmas és bonyolult folyamatot feltételezett.

A postára kellett menni, és lehetőleg kifogni, hogy ne legyenek sokan a nemzetközi beszélgetéseket intéző ablaknál, de ilyen időszak nem volt. Az ablaknál beadtam a kérvényt, hogy beszélni szeretnék Németországgal, majd hosszú órákig kellett várakozni, néha fölöslegesen, mert nem jött össze a kapcsolat. Nekem szerencsém volt és alig 60 perc után mehettem beszélni a kijelölt fülkébe. A szüleim közölték, hogy megérkezett az értesítés, hogy felvettek a frankfurti orvosi egyetemre, mehetek haza. Véget értek hát a kolozsvári vidám, gondtalan napok. Amikor ezt megtudtam, nem gondoltam, milyen megrázó élmények elé nézek.

Vrancea megyében 1977. március 4-én megremegett a föld, aminek tragikus következményei lettek többek között Bukarestben.

Én a bentlakási szobámban Joszi gitárján próbáltam valamilyen hangokat kicsiholni, amikor magától mozogni kezdett az ágy. Nem vettem túl komolyan, de amikor megláttam, hogy a falak is rázkódnak, kirohantam a folyosóra, megnézni, mi történik, de egy lelket sem találtam. Már azt hittem, elment az eszem, de pár másodperc múlva hatalmas zsivajjal a bentlakás minden hallgatója rohant a kijárathoz. Én is követtem őket. Álltunk kint a hidegben, egyesek majóban és bugyiban dideregtek, és vártuk, hogy mi lesz. Két óra fagyoskodás után, nem volt mit tenni, visszasomfordáltunk az épületbe.

Később tudtuk meg, hogy a földrengés 1500 áldozatot követelt a fővárosban, Kolozsváron csak megrepedt néhány épület. Ceausescu megszakította afrikai útját, szemügyre vette az összedőlt épületeket, a romos várost és bizarr mentési utasításokat adott, melyeket a sajtó hűségesen, szó szerint megismételt. A diktátor azt mondta, hogy a háború előtti, pénzéhes kapitalisták által építtetett házak temették maguk alá az embereket. Az igazság az volt, hogy az előregyártott elemekből felhúzott szocialista tömbházak dőltek össze, mint kártyavárak. Állítólag Ceausescu azt a zseniális tanácsot adta, ami meg sem fordult a szakemberek fejében, hogy fentről lefelé kezdjék eltakarítani a romokat. Ilyen bölcs vezetéssel kint voltunk a vízből.

Ami engem illet, az elkövetkező két hétben összeszedtem a cókmókomat, elbúcsúztam Steluţától, Torbjörntól, Renátétól, Joszitól és a többiektől, akiket megszerettem, ejtettem néhány könnyet a Croconál, majd elindultam hazafelé vonattal.

Frankfurtban elölről kezdtem az orvosi egyetemet. A Kolozsváron töltött fél évből csak az anatómiai tanulmányaim nyomtak valamelyest a latba, de olyan kulturális és emberi tapasztalatokat szereztem, amelyekre mindig jószívvel gondolok vissza.

 

Németből románra fordította Hava Oren

Magyar változat: Simon Judit

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!