Váradtól Váradig a szatíra útján 33.

2021. 10. 11. 22:52

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, ráadásul a váradiak szerint ők vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának harmincharmadik, befejező része.

Családkutatás

Harmincas éveim közepén tudtam meg a nem éppen hagyományos származásomat apai részről, de könnyen és gyorsan megbékéltem az új helyzettel. Eltekintve a bizonytalanságtól, semmit sem vesztettem, de nyertem egy második, pontosabban egy biológiai apát. A bizonyítékok nem hiányoztak, de a bizonyosság a genetikai megerősítésre várt. Örültem, hogy Bauer Laci családjához is tartozok, és hogy hirtelen az izraeli Magda és Klári nagynéneim, Ardelean Gabi pedig az unokatestvérem lett. Ezek szerint Amerikában is élt egy nagybátyám (Bauer Sándor), két másik unokatestvérem (Ken és Steve), továbbá jónéhány távoli és közeli rokon. Megtartottam a Bíró-rokonaimat is, főleg az ausztráliai Kati nénit és George unokatestvéremet, de őket nem tájékoztattam az új fejleményekről.

Velem ellentétben, akkori feleségem korántsem örült a hirtelen megnövekedett rokonságnak, és az egyértelműség érdekében sürgette a genetikai vizsgálatot. Mindenekelőtt azt akarta tisztázni, hogy kitől is származnak a közös gyermekeink. Én, tudván, hogy számomra ez semmin sem változtat, a vizsgálat ellen érveltem, végül a családi béke kedvéért beleegyeztem a genetikai tesztbe. Akkoriban egy ilyen procedúra sokkal körülményesebb és lényegesen drágább volt, mint manapság: megfelelő vérmintákat kellett küldeni a szóban forgó rokonoktól az erre kijelölt laboratóriumokba, és összehasonlítani a genetikai kódokat, hogy megegyeznek-e egymással. Bauer Laci legközelebbi élő vérrokona Magda, a húga volt, akkoriban már túl a hetvenen, Izraelben élt. Feleségem, aki egyébként nem nagyon kedvelte a rokoni látogatásokat, a cél érdekében beleegyezett, hogy Magdát meghívjuk egy hétre hozzánk Zürichbe, amennyiben hajlandó alávetnie magát a vizsgálatnak, a vérvételt is beleértve.

A vérmintákat elküldtük a Mainzi Egyetem laboratóriumába, három hét múlva megérkezett az eredmény:

99 százalékos a valószínűsége annak, hogy Magda a nagynéném. Ezzel végérvényes választ kaptam: Bauer Laci volt a biológiai apám.

A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején felvettem a kapcsolatot az akkor már elhunyt biológiai apám, a nagyvilágban szétszórt, közeli és távoli rokonaival, akiknek Bauer Laci „tékozló fiaként” mutatkoztam be. Meglehetősen jól fogadták a hírt, ami arra késztetett, hogy meglátogassam néhány újdonsült rokonomat. A következő években Izraelbe, Kanadába, Németországra, Magyarországra, Romániába és az Egyesült Államokba utaztam, ahol a Bauer-klánhoz tartozók éltek szétszórtan. A találkozások kellemesek voltak, gyakran akadtak közös témák, mégis csak néhány kapcsolat bizonyult szorosnak ahhoz, hogy az egymásra találás rokoni viszonnyá alakuljon. Laza kapcsolatban maradtam néhány új rokonommal, F. Gabi torontói unokatestvéremmel, és testvérével, a Santa Monica-n élő G. Évával, valamint a texasi Julie B.-vel. A Bauer család egyik ága (George és Don, Alexander A. és K. Tibor) szintén Kanadában élt. Romániában Klári nénin és Gabin kívül még Érmihályfalván (Valea lui Mihai) élt néhány Bauer-leszármazott, és Temesváron az Sz. család.

Külön említést érdemel két szoros és tartós új rokoni kapcsolat: első helyen a már említett kaliforniai Bauer Sándor (Sanyi) nagybátyám, Bauer Laci 20 évvel fiatalabb öccse, akit a munkaszolgálat után Dachauba deportáltak. Miután az amerikai csapatok felszabadították a lágert, Sanyi Bajorországban maradt, ahol a háború után befejezte elektronikai szakképzését a Telefunken cégnél. Néhány évvel később kivándorolt az Egyesült Államokba, ahonnan Lacival és Klárival tartotta a kapcsolatot, egyszer feleségével és két fiával meglátogatta őket.

Klári néni javaslatára, levélben, részletesen beszámoltam Sanyinak, hogyan derült fényt a rokoni kapcsolatunkra. Azonnal meghívott Sunnyvalley-be, hogy megismerkedjünk. Egy hétig vendégeskedtem nála, 2000. környékén. Ő és felesége, Rita szívélyesen fogadtak, kirándulásokra vittek a környék nevezetességeihez, többek között a Yosemite Nemzeti Parkba és San Franciscoba, ahová néhány évvel korábban Laci testvérét is elvitték. Nekem a legnagyobb meglepetés egy fénykép volt, amelyet Sanyi mutatott. Bauer Laci és én voltam rajta, körülbelül hatéves koromban. Elmondta, hogy Laci rég küldte neki ezt a képet, azzal a rejtélyes megjegyzéssel, hogy: „Ez én vagyok a kis barátommal”. A számukra ismeretlen kisgyerek rejtélyét évtizedekkel később sikerült megfejteni, amikor Kaliforniában személyesen megismerkedtünk. Újabb példa volt ez arra az eufemizmusra, ahogy Laci a kapcsolatunkat nevezte: „a legjobb barátom”.  

Klári néni felismerte a családtörténeti kutatások iránti érdeklődésemet (amely fiából, Gabiból teljesen hiányzott). Úgy vélte, hogy alkalmas és érdekelt vagyok az elveszett vagy elveszettnek hitt rokonok felkutatására. Javasolta, hogy keressem meg Bauer Laci ifjabb öccsének, Gyulának az utódait. Gyuláról addig csak annyit tudtunk, hogy a háború előtt, mindkét család nagy bosszúságára, egy lelkész lányát vette feleségül, állítólag született egy fiuk, akit bátyjáról, apámról nevezett el Lászlónak. Gyulát, a munkaszolgálatból való szökése közben lelőtték, feleségével megszakadt a kapcsolat, a Bauer családban már nem emlékeztek a keresztnevére sem. Amikor Klári néni megkért erre a kutatásra, szerencsére már létezett az internet, ami segített a genealógiai nyomozásban.

Kutatásaimat a magyarországi Biharnagybajom községben kezdtem, ahonnan nagymamám, Nina Freikind családja származott. Megtaláltam a helyi kultúrház e-mail címét, és kiindulásként, elküldtem a kérésemet: segítsenek felkutatni a rokonaimat.

Nagyjából annyi esélye volt a sikernek, mintha találomra a konyha padlójába vágnám a csákányt, és ott elsőre komoly aranyleletre bukkannék.

A vaktában elküldött levelemre a helyi kultúrház vezetője, L. Júlia válaszolt, aki első szóra, lelkesen dolgozni kezdett azon, hogy megtaláljuk az őseimet és az esetleg még élő rokonaimat. Egy kis községben a kultúrház vezetője legalább olyan jelentős személy, mint a lelkész, a gyógyszerész vagy a rendőr.

Júlia a jelenlegi és korábbi lakossági nyilvántartóból hivatalosan hozzáférhetett olyan információkhoz, amelyek az egyszerű halandók számára elérhetetlenek voltak. Megtudta például, hogy több mint 130 évvel ezelőtt, melyik házban született, hol nőtt fel, és hol járt elemi iskolába az apai nagyanyám. Tanácsomra, a Tiszántúli Református Egyházkerületnél kezdett érdeklődni Gyula feleségéről, a lelkész lányáról. Júliától megtudtam, hogy a lelkész lányát Németi Erzsébetnek hívták, és fiaival Székesfehérvárra költöztek. Kikereste a székesfehérvári telefonkönyvből a Bauer családnevet és sorra felhívta őket. Hamar rábukkant Tiborra, Gyula második fiára, akiről addig nem tudtunk, és aki első unokatestvérem volt.

A Tiborral folytatott rövid telefonbeszélgetésem során a következő kép alakult ki: Gyulának három gyermeke született: a legidősebb, László, akiről a család tudott, a kislánya Anna, aki még csecsemőkorában meghalt, valamint a beszélgetőpartnerem, a második fiú, Tibor, akinek a létezéséről a váradi Bauerék már nem tudtak. Gyulát Tibor születése előtt temették.

Németi Erzsébet, özvegyként, két kisfiával Debrecenben élte túl a háborút. László, az idősebbik fia, a rendszernek megfelelő szocialista nevelésben részesült, majd Budapestre költözött, ahol műszaki pályát választott, de főleg ideológiai vonalon haladt előre. Felettesei tanácsára, a karrierje érdekében a német hangzású Bauer nevet Bodnárra magyarosította. A névváltoztatással eltűntek a váradi Bauerek a láthatárról. Később Székesfehérvárra költözött, ahol magas beosztású káderként, megyei szinten felelt a politikai képzésért. Lászlónak született egy fia és egy lánya, akikkel később találkoztam, de akkor már sem ő, sem a felesége nem voltak életben.

Gyula második fia, Tibor viszont többek között azért is megtartotta a családnevét, hogy a székesfehérvári elektronikai iparban elért szakmai sikereit ne a bátyja befolyásának tulajdonítsák.

Nem sokkal azután, hogy Júlia rátalált Tiborra, Magyarországra utaztam, hogy felkeressem Gyula leszármazottjait. Találkoztam az unokatestvéremmel és László két gyermekével. Utóbbiakkal nem alakult ki közelebbi kapcsolat, ellenben Tiborral rendszeres és meghitt rokoni viszonyba kerültem. Halála után barátságban maradtam az özvegyével és szintén Tibor nevű fiával, aki hangmérnökként dolgozik Székesfehérváron.

Ha egy első unokatestvér és családja felfedezése nem tűnik elég valószerűtlennek, akkor beszámolhatok egy másik, még ennél is hihetetlenebb találkozásról, amely mintegy életre keltette a rég elhunyt biológiai apámat, Bauer Lacit. Persze nem fizikai értelemben, bár ezek után az sem lett volna meglepő, hanem azokról az amatőr némafilmekről van szó, amelyekben megjelent és meglehetősen élénken mozgott. Bauer Laci az „arany húszas éveiben” és az „izgalmas harmincas éveiben” Komádi környékén összebarátkozott a vele egyidős, Nagy Pista nevű fiatalemberrel, akivel aztán élete végéig tartotta a kapcsolatot. Barátok maradtak azután is, hogy feleségével, Tusi nénivel Budapestre költöztek.

A 80-as években többször jártam Budapesten, megismerkedtem Pistával és családjával. Tudtam, hogy a filmezés a szenvedélye. Évtizedeken keresztül filmezett, fekete-fehérben, majd 8 milliméteres színes filmre vette a családi eseményeket, kirándulásokat, mindent, ami felkeltette az érdeklődését. A felvételeket nem láttam, de tudtam, hogy Nagyváradon és a Nyugati-Kárpátokban tett kirándulások alkalmával is filmezett. Sokukon apám is rajta volt, ugyanis amikor Pista bácsiék Váradra jöttek, mindig ő volt a házigazda és a sofőr.

Amikor bizonyossá vált a családi kapcsolatom Bauer Lacival, egyik szereplő sem élt már: sem a filmezettek, sem a felvételeket készítő. A nyolcvanas évek vége felé, néhány hónappal Pista bácsi halálhíre után (feleségét hat hónappal korábban elgázolta egy budapesti villamos), már késő volt a filmek iránt érdeklődni. Bonyolult utánajárással megtaláltam Pista egyik rokonát, írtam neki, de válasz nem érkezett.

Ugorjunk az időben egy évtizedet a 2005-ös évig, amikor Marga F. kolléganőm megkérdezte, lenne-e kedvem találkozni két budapesti barátnőjével, akik a következő hét végén meglátogatják. Marga ugyanis NDK-s cserediákként tanult Magyarországon és tökéletesen beszélt magyarul. Nem arról vagyok híres, hogy elkerülöm a találkozásokat a budapesti hölgyekkel, így első szóra elfogadtam a meghívást.

A megbeszélt időben, a három bájos hölggyel reggeliztem a teraszon, és a szó a családi kötelékekre terelődött. Perceken belül kiderült, hogy Rita, Marga barátnőinek egyike, Komádiból származik, és nevetve állapítottuk meg, hogy mindkettőnknek vannak ősei a pannóniai puszta szélén, a kis tehenészfaluban, ahonnan apám származik. A szavam is elállt, amikor az is kiderült, hogy a hobbifilmes Nagy Pista, Bauer Laci gyermekkori barátja, Rita nagybátyja. Persze azonnal a filmekről kérdeztem, és a budapesti nő tudta, miről beszélek.

Emlékezett rá, hogy Pista bácsi esténként családi filmeket vetített, és megígérte, hogy nagynénje padlásán megkeresi a tekercseket. Remélte, hogy megtalálja, mert tudomása szerint ott tartják a nagybátyja hagyatékát

Néhány héttel később egy ismeretlen motoros, eltéveszthetetlen magyar kiejtéssel, jelentkezett a kaputelefonon, és átadta a várva várt csomagot: egy tucat filmtekercs ceruzával felcímkézett bádogdobozokban. A mellékelt papírlapon magyar nevek álltak, a „Laci” felirat reményt kellett bennem, újra láthatom a biológiai apámat.

Mint már említettem, ifjabb Bauer Tibor, az újonnan felfedezett unokatestvérem, hangmérnökként dolgozott a székesfehérvári televíziónál, ahol sikeresen digitalizálta az amatőr felvételeket, majd elküldte nekem a fájlokat.

A szabadtéri felvételeken felelevenedtek apám jellegzetes, ismerős mozdulatai, ismét láthattam kissé gúnyos mosolyát. A képernyő előtt ülve, fél évszázaddal később betekinthettem a múltba, nézhettem, ahogy Bauer Laci Félixfürdőn sétál a barátaival, piknikezik egy hegyi pataknál, jó társaságokban ül a vendéglőben, ízletes ételeket szolgálnak fel neki, és egy óvatlan pillanatban megsimogatja valamelyik fiatal hölgy kezét.  

A vak véletlen hozta, hogy 12 millió magyar közül megismertem az egyetlen embert, aki megszerezhette nekem a rég elveszettnek hitt, érzelmekkel teli filmanyagot. Ezek után most hajlandó vagyok felülvizsgálni a véleményemet az élet valószínűségéről és értelméről, a predesztinációról és a galaktikus összefüggésekről. Egyszer mégiscsak kellene vegyek egy sorsjegyet. Talán éppen Váradon…

 

Németből fordította: Szász Andrea

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.        



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!