Váradtól Váradig a szatíra útján 7.

2020. 08. 10. 11:28

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának hetedik részében Nagyvárad második világháború utáni viszonyait eleveníti fel, szülei házasságkötésétől az ő 1956 szilveszteri megszületéséig.

Az egykori Nagyvásártér, későbbi Augusztus 23. park, jelenlegi December 1. tér 1968-ban

 

Fejlődések és bonyodalmak

Szüleim 1946-ban házasodtak. A háború után kezdték építeni a családi életüket, ahogy akkor lehetett. Visszatekintve, érthetőnek és egyben elképzelhetetlennek tűnik az, ahogy ez a szülőgeneráció a holokauszt, a kényszermunka, a fogság, a deportálás után, megpróbált normálisan élni. Valószínűleg tudatosan törölték a rossz emlékeket, mert arra vágytak, hogy ott folytassák életüket, ahol a tragikus események előtt abbahagyták. Eleinte úgy tűnt, visszatérhetnek a szakmáikhoz és a mindennapjaikba, de a fejlemények más irányba mutattak.

Az észak-erdélyi zsidóság fennmaradt tíz százaléka kezdetben a szovjetek vezette adminisztráció segítségével próbálta visszaszerezni az elrabolt ingatlanaikat és ingóságaikat. Ez a nehéz feladat csak részben sikerült, és csak rövid ideig tartott. Eleinte úgy tűnt, hogy a szovjet megszállók a civil életet, vagyoni helyzeteket akarják helyreállítani, és azokat a helyi lakosokat akarták bevonni a munkában, akikben megbíztak, illetve akikről nem feltételezték, hogy együttműködtek a Horthy-rezsimmel. Ezek rendszerint az addig illegalitásban tevékenykedő kommunisták vagy zsidó túlélők voltak. A város viszonylag megszabadult a fasisztáktól, és folytatódott az élet.

Akik a gettózás után beköltöztek a szabadon maradt ingatlanokba, a háború után, természetesen nem akarták elhagyni a lakásukat. Ezek amúgy csak töredékét képezték az egykori zsidó tulajdonnak. Mivel lakáshiány volt, a nagyobb házakat és lakásokat, a tulajdonosok beleegyezése nélkül, kisebb lakrészekre osztották, ahová más családokat is beköltöztettek. Kihasználva a lakásválasztás viszonylagos rugalmasságát, szüleim úgy döntöttek, hogy abba a kettéosztott lakásba költöznek, amely azelőtt apám rokonainak, Kertész Vilma és Emil tulajdona volt, a Kossuth utca 7. szám alatt. Ebben a házban egy varroda, majd később a Cotex ruhagyár működött. Az üzem az évek során egyre terjeszkedett, bekebelezte a környező házakat, lakásokat. Közel két évtizedbe telt, amíg az utolsó lakókat, nevezetesen minket hármunkat, kilakoltattak.

A háború utáni első években az újjáépítés határozta meg az életet. A szovjet megszállás hozta magával az autokratikus rendszert, érződött a diktatúra szele. Csak idő kérdése volt, hogy a megalkuvók, az opportunisták szövetkezzenek az új hatalommal, és egyre inkább meghatározó tényezővé váljanak. Véget ért az üldözés áldozatainak rövid, reményteljes tavasza, és teret engedett egy új kétnemzetiségű rezsimnek, amelyet magyarok, de főképp románok alkottak. Ebben a köztes állapotban készült politikai terep Nagyvárad visszacsatolásához az alakulóban lévő Román Népköztársasághoz. A kezdeti demokratikus kezdeményezéseket csírájában elfojtották, vele együtt a feltörekvőfélben lévő piacgazdaságot.

Gyógyszerész apám két másik kollégájával patikát nyitott, de csak rövid ideig maradhatott az övék. Jött az államosítás, minden magántulajdont megszüntettek, a vállalatokat, gyárakat, üzleteket, ingatlanokat elkobozták. Az addigi tulajdonosok és lakók a saját vállalkozásukban lettek alkalmazottak, bérlők a saját lakásukban.

A fasizmus áldozataiként, számos túlélő rokonszenvezett eleinte a szovjet típusú szocialista táncmuzsikával, a hivatalosan magát antifasisztának nevező, még csak alakuló rendszerrel, amely fokozatosan átfordult demokráciaellenes totalitarizmusba. A kedvesnek tűnő zene a haláltánc akkordjait csiholta. Talán még az egyenlőség és a testvériség rózsaszínű ígéretein fellelkesedve, mindkét szülőm belépett a Munkáspártba, amit rövid idő múlva kezdtek megbánni. Néha képtelen pártgyűléseken kellett részt venni, végighallgatni az ostobaságokat, máskor a munkahelyen kellett reklámozni az új társadalmi rendet. Emlékszem, hogy a hatvanas években, anyám esténként gyakran számtalan példányban a gyűlések végeérhetetlen jegyzőkönyveit és határozatait gépelte. Szívből utálta ezt a feladatot, de kénytelen volt megtenni. Ezért sem csoda, hogy a szűkkörű beszélgetéseken a kivándorlást fontolgatták. A cél Ausztrália volt, ahol Kati néném láthatóan szabadságban és luxusban élt. Természetesen elképzelni sem tudtuk, hogy valójában milyen az élet a kapitalista Nyugaton. Két véglet között ingadoztunk: a médiákban terjesztett kapitalizmuskritika (amelyről jól tudtuk, hogy nagy része torzítás, de hátha mégis igaz valami belőle…) és az egyéb forrásokból származó kép. Részint a Szabad Európa Rádió adásaiból, részint a már kivándorolt barátok és rokonok leveleiben tett óvatos utalásokból kaptunk valamilyen töredékes betekintést ebbe a szféránkon kívül eső világba.

Az államosítás egyből véget vetett a magántulajdonnak, a gyarapodásnak, a fejlesztésnek. Eltűnni látszott minden, ami értéket teremtett és képviselt. Hanyatlani kezdett mindaz, ami gyermekkoromban a város képét meghatározta. A 60-as és 70-es években leromlottak az épületek, a gyönyörű homlokzatok elveszítették a vonzerejüket. A város szélén, valamint a központ egyes részein előregyártott elemekből emeltek tömbházakat, hamarosan ezek is kopottaknak tűntek. A közvetlen környezetük továbbra is rendezetlen maradt, kátyúk között és sártengereken átevickélve lehetett megközelíteni a szocreál épületeket. Mivel addig soha nem láttam mást, azt gondoltam, hogy a pattogzó vakolatok és az elpiszkolódott festékrétegek alapvetően tartoznak a városképhez. Először életemben, 1970 tavaszán jutottam el egy nyugat-európai városba, Bécsbe, ahol meglepve és csodálkozva bámultam, hogy tiszták és rendezettek is lehetnek a házak homlokzatai.   

A Bémer teret és a Szent László teret összekötő központi híd 1961-ben

 

Én és a történelem

Amikor legkorábbi emlékeimet próbálom felidézni, egy meglehetősen banális kép jut eszembe: a ketrechez hasonlító gyerekágyamban fekszem, az akkor szokásos divatjamúlt kezeslábas van rajtam, alatta textilpelenka. Természetesen abban az időben még fogalmam sem volt arról, hogy ez mennyire régimódi. Mindegy. Egy úriemberre nézek, aki mosolyogva fordul felém, és mond valamit egy harmadik személynek, akit én nem látok. Talán anyámmal, esetleg a dajkámmal beszél. Akkoriban még nem sok embert ismertem. A hozzám szólóban, most úgy vélem, hogy Bauer Laci arcvonásait láttam. Úgy beszélt rólam, mint egy állatkerti látogató, aki meglát egy aranyos kis állatkát. Valójában nem is tudom, hogy ő volt-e, vagy a későbbiekben szándékosan én úgy értelmeztem. A felnőttek beszédét még nem tudtam teljesen megérteni, megjegyzéseik tartalma nagyrészt ismeretlen maradt számomra, de már akkor érdekelt, mit mondhatnak. Tudni vélem, hogy befelé hajló, ferde lábaim alakjára utalt, és görbéknek nevezte őket. Több mint hat évtized távlatából már csak azért sem tudom ezt rossznéven venni, mert igaz volt. Eleinte valóban görbék voltak a lábacskáim, és jó időbe telt, amíg a mostani tökéletességükre fejlődtek, bár sokkal szőrösebbek, mint annak idején.

A köldökzsinórom elmetszése, és az első gyermekorvosi ellátás után, hazavittek a Kossuth utcai lakásunkba, mivelhogy túléltem a nem túl könnyű világrajöttömet. 1956. december 31-én születtem, ezért egyből arra voltam ítélve, hogy az évjáratomban mindig én legyek a legfiatalabb. Ez elsősorban a beiskolázásomra vonatkozott, és félő volt, hogy katonai besorolásomat is befolyásolni fogja. A szüleim attól tartottak, hogy esetleg éretlen leszek a várható követelményekre és vizsgákra. Szerették volna, hogy legalább egy nappal később jöjjek világra. A szülési fájdalmak viszont december 30-án éjszakán jelentkeztek, és már nem volt visszaút; a biológia törvényei ellen nem lehetett mit tenni. Szilveszter napján, hajnali kettőkor, téli sötétségben, a túl keskeny szülőcsatornán keresztül jöttem világra, és amint anyám később elmondta, majdnem „forszcsepsszel”. Könyörögve kérte a mindenre elszánt szülészorvost, hogy ne károsítsa gyermekét ezzel a durva eszközzel. Szerencsére a fogó nélkül is sikerült kibújnom, de ennek az eredménye, hogy kicsit aszimmetrikusan fejlődött az arcom.

Apám mindent elkövetett, a kórház vezetőségéhez folyamodott, hogy hivatalosan 1957. január 1-jét írják be születésem napjának. A próbálkozása sikertelennek bizonyult, holott olyan országban és időkben éltünk, ahol megvesztegetéssel szinte mindent el lehetett intézni. Most is úgy gondolom, a lefizetés sikertelensége, amely megakadályozta, hogy egy évvel fiatalabb legyek, nagyobb csodának tekinthető, mint a szerencsés megszületésem. A születési évemhez két történelmi esemény társul: az 1956-os magyar forradalom és a szuezi vállság. Gyanítom, hogy megjelenésem a világon és az említett konfliktusok között lehet ok-okozati összefüggés, de a biztonság kedvéért visszautasítok minden esetleges vádat és kitartok azon állításom mellett, hogy akkoriban még halvány fogalmam sem volt mindezekről.

A Kossuth utca központhoz közeli része a hatvanas években, ahol a szerző születése után a családjával élt

 

Próbálok felnőni

Anyám a holokausztban gyakorlatilag összes közeli rokonát elvesztette. A legközelebbi hozzátartozói, akik még éltek, Sándor, budapesti nagybátyja volt és a nála tíz évvel idősebb unokanővére, Eta, aki Haifán lakott. Egyedül volt a világon és saját gyermekre vágyott, de a férje, Bíró Laci nem nagyon akarta valóra váltani. A gyermek akadályozta volna a szokott könnyelmű életmódját. Többször is a terhessége megszakítására biztatta anyámat. Közel tíz éves inkább rossz, mint jó gyermektelen házasélet után, anyám ultimátumot adott férjének: vagy gyermek, vagy válás. A válás helyett én jöttem. Amikor Kati végül terhes lett, mindketten azt gyanították, hogy lány leszek, és már nevet is választottak a születendő lánybabának: Vera. A semmilyen konkrétumra nem támaszkodó feltételezést, az ausztráliai Kati néni is osztotta, aki még megszületésem előtt egy gyönyörű lányruhát ajándékozott a szüleimnek, álomszépet, amilyent az akkori Romániában sehol sem lehetett kapni. A ruha szempontjából csalódtak, amikor kiderült, hogy fiú vagyok, és a fodros csoda nem volt nekem való. Ennek ellenére anyámnak nem volt szíve, hogy legalább egyszer rám ne adja a drága, előkelő öltözéket és gyönyörködjön bennem.

A mostani kinézetemmel ellentétben – akkoriban meglehetősen törékeny, babaszerű lény voltam, ezért a Cuni becenevet kaptam. Szerencsére, ezt csak a legszűkebb családban használták, ami megkímélt a többi gyerek csúfolódásától. Köreinkben az emberek általában szerettek furcsa neveket adni egymásnak. A viccmester Bauer Laci két bohókás nevet is kitalált nekem, amelyek bizonyos mértékben befolyásolták korai gyermekkoromat. Az egyiknek meglehetősen negatív felhangja volt: mókásan ugyan, de arról szólt, hogy én egy bizonyos Kajtor család csemetéje volnék, csak összecseréltek a szülészeten, de nem adnak vissza, mert már megszoktam a Bíró családot. Ezek, az anyám jelenlétében is tett tréfás megjegyzések, megingathatták az önbizalmamat, esetleg identitászavart is okozhattak. Más alkalommal Laci a képzeletbeli kékvérű származásomat bizonygatta: Pötyörőfalvy Pók Lajosnak, a Pókusok titkos és egyetlen törvényes királyának nevezett. Önazonosságom ezen átértelmezése sokkal kellemesebb volt, mint a Kajtor-változat, de már akkor is sejtettem, hogy ez is csak egyike az ő kitalációinak.

Évtizedekkel később, amikor az interneten keresgéltem, rábukkantam, hogy Pókucia (tehát a Pókusok országa) valóban létezett: a ma Ukrajnához tartozó apró terület a Kárpát-hegység szélén Galícia és Bukovina között. Fölösleges megemlítenem, hogy amikor még hittem Laci állításaiban, akkor sem mertem igényt tartani a trónra. Amúgy is jobban imponált nekem a felelősségvállalás, kormányzási feladatok és palotaőrség nélküli, száműzetésben élő, titkos uralkodó voltom.  

 

Németből fordította: Szász Andrea

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!