Színházügyi normalitás covidőkben

2020. 08. 07. 21:56

Az esti olvasmány kezdőknek és haladóknak sorozatunkban Bartha Réka elmondja, hogyan lehet/kell színházfesztivált szervezni járvány idején, betartva az összes előírást.

 

Egyáltalán nem véletlenül szerveznek annyira kevés kulturális rendezvényt manapság. Majdnem semmit sem. Erre kellett rájönnöm minap, amikor elkezdtük szervezni egy maroknyian a negyedik Magyar Színházfesztivált Brassóban. Meg fognak lepődni: ezt nem azért mondom, mert statisztikailag csak úgy jelennek meg egymás után vagy körözik le egymást a fertőzőgócnak számító megyék (annyira sok ilyen országrész van, hogy lassan Vörös Zóna Fesztivált is tarthatunk). Hanem mert a jelenlegi törvénykezést és ezer betartandó szabályt végiggondolva a nem túl bátrak garantáltan letesznek mindenféle szervezésről. Nem is ítélem el őket, mert lassan követhetetlen (de csakis az ezelőtti normalitáshoz viszonyítva).

Miután egy brassói, úgynevezett „járványügyi” színházfesztivál szervezőjeként végigolvastam a nagyon sok kitételt és feltételt, egyetlen dolog merült fel bennem: mi van akkor, ha ez a mi új normalitásunk? Hát meg akkor mi van, ha ez lesz a következő időszakban (egy-két évben) az új keret, amelyben a kultúra mozoghat? Természetesen, be lehet zárkózni az elefántcsonttoronyba és meg lehet várni, hogy elvonuljon a vész. Ez tűnik most „racionálisnak”, ha nem számolunk azzal a sok mindennel, ami időközben végbemehet bennünk (az egyik a teljes elidegenedés, a másik a lemondás). De lehet választani egy másik utat is – hiszen a lehetőség a paplanlepedőnyi törvényben még mindig megvan rá – megmarkolni az üstökét, és szembenézni vele, a sok elénk görgetett buktatóval. Azt mondani ezeknek:

„oké, elfogadlak benneteket, nem túl kedves szabályok, alkalmazkodom hozzátok, de nem hagyom, hogy elvegyétek minden bátorságomat.”

Valójában már július elején kacérkodtunk a szervezés gondolatával, aztán felzárkóztunk az óvatos kivárók sorába (ők nagyon sokan vannak azóta is), és vártunk, csak vártunk. Néztük a statisztikákat. És közben figyeltük a történéséket. Egyikből sem tudtunk túl sok értelmes és józan követeztetést levonni. De kivártunk persze, mint mindenki, aki hasonlóan nem túl értelmes konklúziókat von le a jelenlegi helyzetből.

Július közepe után pedig megérkezett egy nagyon óvatos bólogatás az egészségügyi hatóságoktól (szervektől, ahogy szeretem őket szólítani): ha a hozzánk hasonlókhoz hasonlóan nem riadunk vissza a szervezéstől (jut eszembe erről a kolozsvári TIFF filmes seregszemle stábja), akkor a járványügyi szabályok szigorú betartásával megvalósítható ez a kulturális rendezvény, amelynek a hagyományos időpontja október harmadik hétvégéje. Na, most próbáljuk elképzelni azt az októbert időjárással, statisztikákkal, járványüggyel és választási utórezgésekkel együtt… Hát, inkább el se képzeljük, azt mondom!

Nyilván, kellett ehhez az egészhez a színházimádó főszervező őrültsége is (én elméleti emberként sokkal óvatosabb vagyok). És akkor elkezdődött a különböző társulatoknak szóló udvarlás, amelyek között vannak, akik már javában felzárkóztak a szabadtéri kiszámíthatatlanságokhoz, mások még mindig nem tértek magukhoz a megszorítások miatt (rengeteg külhoni vagy más intézményekkel való koprodukciójuk van), egy harmadik kategória meg most ismerkedik az új keretekkel. Erről nekem igazából most egyetlen mondat jut eszembe: hajaj, milyen távol vagyunk már a vásári komédiák korától, amikor egy előadó annak örült, hogy van egy deszka a talpa alatt, és még közönség is hozzá!

A 21. századi szabadtéri színházban a színházi alkotó mindent is szeretne: csendet, sötétet, fényt (amikor szükséges), megfelelő és hatásos színházi teret, és főleg… közönséget, amely közösség is. Nos, úgy érzem, az utóbbival lesz a legbonyolultabb a helyzet a következő időszakban általában, amikor ennek a „közösségnek” a tagjai egymástól kétméteres távolságra fognak ülni egy-egy maszkkal az arcukon, ami egy színésznek talán a legnagyobb megpróbáltatás. De hát ezek vagyunk most, így nézünk ki, ez a mostani formánk. Ezt kell most elfogadni, ha együtt akarunk lenni…

És akkor erről is hirtelen egy párhuzam jut eszembe: az ideális és a kompromisszumos párkapcsolat párhuzama, amelyben az ideális, általunk elképzelt párunk akkor szólal meg, amikor kell, azt mondja, ami szükséges, közben mosolyog, mindig vidám, és nagyon könnyen, megértően veszi a nagyon otromba hangulatainkat is.

Nos, a 4. Magyar (Szabadtéri) Színházfesztivál Brassóban ehhez képest olyan lesz, mint egy tíz éves házassági évforduló: örülünk, hogy van, hogy túlélt már néhány nagy bökkenőt és kihívást, hogy készen áll egy „készenléti” változatra, hellyel-közzel mintáz egy fesztivált, amelynek választéka is van, de nem lesz mindig csendje és sötétje akkor, amikor kéne, nem lesz mindenütt deszka, pont ott, ahol szokott lenni „otthon”, az anyatérben…  De ha a házaspár – a társulatok (előadók) és nézők – még mindig tudnak örülni egymásnak, akkor nyert ügyünk van. Nekünk, szervezőknek meg az lesz az érzésünk, hogy egy sikeres (bár némiképp válságban lévő) házasságnál asszisztáltunk, és megteszünk mindent, ami emberileg megtehető.  

Természetesen: 1. hamarabb kell érkezni a helyszínre, mint ahogy rendes békeidőkben 2. kell tartani a fizikai távolságot mindenütt 3. elejétől a végéig (az Áprily Lajos Főgimnázium udvarára érkezéstől a távozásig) hordani kell a maszkot 4. meg kell barátkozni a kissé későbbi kezdés különböző időpontjaival 5. jól fel kell öltözni (Brassóban még nyáron is hűvösebb van este). És még lehet néhány dolog, ami most épp nem jut eszembe…

Ami viszont engem személyesen illet: azon túl, hogy még számtalan megoldandó szervezői feladat lesz a helyszínen (és remélem, hogy lesz hozzá megfelelő kapacitású külső hardom mindenre), az foglalkoztat a leginkább: vajon hogyan tudom megállni azt, hogy a színházi világban olyannyira elterjedt és szinte magától értetődő, ösztönös ölelkezést be nem váltsam a kollégáim láttán, érkezésükkor (ez a másik: a színházi világban 500 kilométeres körzetben, vagy talán azon túl is mindenki mindenkivel kolléga, aki egyszer színházi ember)?!

Ez titáni feladat lesz, mert most minden kollegiális ölelés kvázi… szabálytalankodásnak számít.

Ilyen sem volt még! De majd alkalmasint elmondom, hogyan sikerült.

 

Illusztráció: Szűcs Balázs Dénes



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!