Barátnős összeveszés, egynapos örök-harag

2020. 08. 13. 21:43

Esti olvasmány kezdőknek és haladóknak sorozatunkban Antal Erika a nagyvonalúság szükségességére hívja fel a figyelmet.

 

Volt egy nagyon jó barátnőm, már említettem egyszer az egyik jegyzetemben, akivel óvodáskorunktól hetedik osztályig együtt jártunk, amíg én elköltöztem más helyre, más iskolába, ő pedig megsértődött, a barátság parazsa kihunyt, és soha többet nem sikerült feléleszteni. Most már, ha akarnánk se tudnánk, kettőnk közül már csak én vagyok, én emlékezem.

Szóval ezzel a barátnőmmel sokszor összevesztünk, összekarmoltuk egymás arcát, letéptük egymás fejéről a sapkát, kendőt, megszaggattuk egymás ruháját. Sírtunk és örök-haragot fogadtunk. Ami legtöbb esetben félórát tartott, de inkább annyit sem. Másnapig soha nem tartott.

Aztán volt egy másik barátnő, akivel hosszú, 10-12 oldalas leveleket írogattunk egymásnak, egy padban ültünk, aztán egyszer csak abbamaradt a levelezés, elült mellőlem, soha nem tudtam meg, hogy mi történt, de fájt nagyon. Egy másik barátnőmmel sülve-főve együtt jártunk, egy rövid ideig még ikreknek is néztek bennünket, aztán egy fél nyár sem kellett, kihűlt a barátságunk. Nem végleg, ahogy a levelezős barátnőmmel is tartjuk a kapcsolatot, vele is tudunk egymásról. És ott van a sorban az a barátnőm, akivel körülbelül háromévesen ismerkedtünk meg, aztán később osztálytársak lettünk, egy városban éltünk, aztán távolabb költöztünk egymástól, majd az élet úgy hozta, hogy megint ugyanabban, most megint 200 kilométer választ el egymástól. Mindig tartottuk a kapcsolatot, tudtunk egymásról, sokszor összeültünk, családostól, vagy csak kettesben, nagy beszélgetésekre, nevetésekre, panaszkodásokra, mikor mi volt éppen időszerű. Ha beszélünk, ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

És még folytathatnám a sort, voltak későbbi barátnők, akik lassan, vagy elég gyorsan tűntek el, a barátság nem tudott kellően elmélyülni, voltak tragikus események is, amikor az egyiket a rák, a másikat a szívinfarktus vitte el, vagy volt, aki önkezével végzett az életével. 

No de, minek apropóján írtam le mindezt? Mert látom, hogy közvetlen környezetemben a kislányok, barátnők is éppen úgy összevesznek, megharagszanak egymásra, mint évtizedekkel ezelőtt mi is. Csak ők nem tartják vissza érzelmeiket, azonnal megosztják bánatukat, szomorúságukat otthon, a család apraja-nagyjával, látványosan szenvednek, könnyeket hullatnak, panaszkodnak, hajlamosak egész nap csak erről beszélni. Hangüzeneteket küldözgetnek egymásnak és egymás szüleinek, titokban rögzített beszélgetéseket, véleményeket osztanak meg, belekevernek másokat is, kiszínezik az eseményeket, amitől aztán nemhogy nem békélnek meg, de a harag továbbgyűrűzik, a sértődés előtt nem áll semmi, már nem lehet követni, hogy ki mit mondott előbb, aztán a másik mitől sértődött meg, de kinek mi esett még rosszabbul, és a szülők is belemennek ebbe a labirintus-szerű játékba, amelynek nem látszik a kijárata.

Nem is tudom, hogy mi voltunk érzelmileg szegényebbek, egyoldalúak, szürkék? Vagy ez a most felnövekvő generáció gazdagabb érzelmileg? Mostanában sokat lehet hallani és olvasni az érzelmi intelligenciáról és nem tudom, hogy annak, amit látok, van-e köze ahhoz? Vagy talán a lassan már féléve tartó elzártság, a távolságtartás, az élő kapcsolat hiánya és a virtuális megerősödése lehet az oka? Nem csupán iskola nincsen, de elmaradt a heti három alkalom a tánciskolában, a délutáni játszótéri hintázás és mászkálás, ugrabugrálás, a közös születésnapozás, pizzázás, fagyizás, a játék és lassan csökken az alkalmazkodó képesség, az empátia készség, az, hogy meghallgassuk egymást, elfogadjuk olyannak, amilyenek vagyunk, lassúnak, ráérősnek, vagy gyorsnak, sietősnek, energikusnak, vagy mélázónak.

Változik a világ, de mégis ragaszkodni kellene az értékekhez, nagyvonalúnak kellene lenni és abbahagyni a sértődést, elfelejteni a haragot, tovább lépni, mosolyogni és megbocsátani. Azt hiszem, ez a kulcsszó, a nagyvonalúság és a megbocsátás, mint emberre jellemző tulajdonság.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!