Belevágtunk!

2020. 08. 14. 21:56

Járványügyi kultúrdiplomácia: a sikeres rendezvény titka. Rendkívüli körülmények között, szabadtéren, az egészségügyi szabályok szigorú betartásával, a lelkes szervezőknek, a még lelkesebb közönségnek, a bátor művészeknek köszönhetően elkezdődött és három napig tart a Brassói 4. Magyar Színházfesztivál. Bartha Réka beszámolója

 

Nem szoktam és nem is szeretek folyamatok közben folyamatokat elemezni, mert azt gondolom, hogy az embernek ilyenkor nincs kellő rálátása a dolgokra. Azonban a tegnap kezdődött, rendhagyó 4. Magyar (Szabadtéri) Színházfesztivál kapcsán mégis teszek egy kivételt, és főként amiatt, mert ezekbe a sorokba becsepegtethetem burkoltan azt a szervezői lelkesedésemet (a rendezvény művészeti tanácsadója, idén egy kicsit mindenese is vagyok), amelyből szeretném, ha jutna másoknak is – olyan kultúraszervezőknek, akiket elriaszt manapság a „járványügyi” eseményszervezés perspektívája.

Tegnap megtartottuk az első előadást a 4. Magyar (Szabadtéri) Színházfesztiválon, amely az Áprily Lajos Főgimnázium, az RMDSZ Brassó megyei szervezetének és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának partnerségével jött létre.

Őlazaságom ezt az ünnepélyes napot azzal kezdte, hogy hat órával korábban érkezett meg a helyszínre, az Áprily Lajos Főgimnázium udvarára, amelyet komplett át kellett alakítani úgy, hogy legyen benne szépen lehatárolt „előcsarnok” és „színházterem”. Persze, mindez teljesen szeptikus formátumban. Magyarul: tegnap már dél körül inamba szállt a szervezés kezdetétől mostanáig kitartó bátorságom, hiszen nem tudhattam, hogy az, amit közösen elképzeltünk, lelogisztikáztunk, hogyan működik majd a helyszínen. Mert hiába szervezett az ember már három beltéri kiadást, amikor ezt, a negyediket abszolút más szabályok, feltételek között kell megszervezni. Ez egyben azt is jelenti, hogy amire eddig nagy hangsúly fektettünk (vendéglátás, helyi meghívottak), arra egyszerűen kevesebb figyelmünk jutott ezúttal, amit meg eddig hagytunk spontánul alakulni (társulatok, közönség érkezése és „mozgatása”) az a figyelmünk középpontjába került. De hát ez már ilyen, ebből is sokat tanulunk.

Szóval, hat órával korábban érkeztem a helyszínre, hogy bemérhessük az önkéntes csapattal a székek helyét a nézőtéren. Otthon már kimértem mérőszalaggal, hogy mennyi is az a két méter. Az én magasságomhoz mérten ez két hatalmas terpeszállást jelentett, tehát az öltözékemet is ehhez illesztettem (a szoknya tehát kizárva), és itthon már „elpróbáltam”, hogy a törvényes távolságot majd a helyszínen flottul be tudjam mérni, mert minden más módszer rengeteg időbe telt volna. Amikor megérkeztem az Áprily udvarára, már ott vártak az önkéntesek és azok a vasrácsok, amikkel a teret leválasztottuk bejárati és kijárati részre. Nagyon elégedett voltam a végén, amikor már elkészült, mert teljesen úgy nézett ki a terep, mint egy echte színházépület, csak tető nélkül. Őszintén, én nem is hittem, hogy ez ebben a formában megvalósítható, amikor kollégám, Toró Tamás városi tanácsos, a fesztivál főszervezője azt mondta július közepén, hogy az egészségügyi „láttamozás” után belevágunk a szinte lehetetlenbe...

Szervezői lelkesedésemet táplálta a középiskolások önkéntes csapata, akik abszolút gyorsan és hatékonyan megértették, hogy mi a pálya, mik a szabályok, hogyan kell eljárni. Ettől fogva és egy ilyen segítséggel a háttérben, a szervezőnek már elég könnyű dolga van (előzetes terepszemlét és felkészítő találkozót is szerveztünk). Nyilván, a hatékonyság növelésére olykor-olykor lementem „tanárnősbe”, ezt onnan is lehetett tudni, hogy ilyenkor nemes egyszerűséggel „tanárnőnek” szólítottak a bűbájos, szeretnivaló ifjak, akikkel amúgy nagyon jóban vagyunk. Mindemellett azt is nagyon szeretem, hogy a tanárnős fellépésem mellett megengedik maguknak velem szemben az őszinteséget. Az egyik kis kollégám odajött hozzám egy adott pillanatban, hogy ő bemegy egy markerért az iskolába, pontosabban az osztályukba, mert valaki nagyon csúnyán írta fel egy lapra azt, hogy „Jegy” és ő korrigálni szeretné. Mondom neki, hogy „az a bizonyos valaki én voltam”, mire azt mondja: „Igen? Na, hát nagyon csúnyán lett az oda felírva”. Mondom neki, hogy: „Oké. Ha foglalkoztat a dolog, nyugodtan javítsd ki. Ennek semmi akadálya.” És lőn. Nos, így intéződik a szervezés a színfalak előtt, mögött és között.

A másik nagyon jó meglepetésem az önkéntes csapat után a közönség volt, amely első nap nem volt túl népes (ennek ezer oka van, azóta tapasztalhatóan megnőtt az igény, hiszen evés közben jön meg az étvágy), így a megnyitón családias és vidám volt a hangulat. Az előzetes szervezői kérés, amelyet minden csatornán lekommunikáltunk, úgy hangzott, hogy kérjük, az előadás előtti egy óra alatt érkezzenek meg a helyszínre, hogy elkerüljük a bejáratnál esedékes tolongást. És ez hajszálpontosan így is történt! Hatalmas fegyelmezettséggel nyújtotta mindenki a karját hőmérőzéskor, majd a jegyet a gumikesztyűs jegykezeléskor és ismételten odatartotta a praclit a fertőtlenítős „beavatási szertartáshoz”, utána helyet foglalt a szanaszét elhelyezett nézőtéren, amit ugye nagyterpeszben méricskéltünk ki.

Ami meg az előadást illeti: nagyon jó választás volt zenés produkcióval rajtolni. Szabó Enikő csíkszeredai színművész és zenész társainak produkciójába úgy „kapaszkodtunk” mindannyian (persze, törvényes távolságra és maszkban), mintha az égi mannát hullatta volna valaki az ölünkbe zömében kortárs költők megzenésített versei formájában. A szó szoros értelmében is nemesített az énekelt vers, amelyhez nagyon jó hangosítás is párosult egy operatív és hozzáértő négyfalusi csapat, a 4 Village Sound munkatársai által. Őket azért is emelem ki külön, mert színpadot és minden hozzávalót odavarázsoltak egy színházilag teljesen kopár térbe úgy, hogy félig koncertes, félig meg színházias legyen a hangulat (mert ugye a fesztivál verskoncerttel kezdődött, és a záró napon is lesz egy ehhez hasonló, ezúttal kétnyelvű produkció).

Mondjuk, személy szerint arra soha nem számítottam, hogy a színházfesztiváli logisztika gyógytornaórával lesz egybekötve, így most jócskán izomlázam van, tegnap pedig először valamikor 17 óra táján sikerült ennem valamit főszervező kollégám jóvoltából (aki a sajtos lepény átnyújtása előtt még elsütötte azt a poént: színházfesztivál első napján nem is illik enni, mert túlságosan hozzászokunk a helyes táplálkozáshoz, s akkor meg mi lesz a további három napon, amikor ugyanígy fogunk rohangálni fel-alá). 

És még egy dolog: amennyire féltem a közönség megfelelő „mozgatásától”, annyira természetesre, gördülékenyre sikeredett az érkezése és elhelyezkedése az Áprily Lajos Főgimnázium hatalmas udvarán, amelyen gyakorlatilag nem is kell találkozni azzal, akivel nem akar az ember. A slusszpoén meg az, hogy akivel akarunk találkozni, azzal sem nagyon tudunk, mert nem ismerjük fel maszkban. És mivel a tegnapi csíkszeredai előadás briliáns zongoristájának kivételével nem ismerek olyan embert, aki a karantén ideje alatt lefogyott volna, így a testi adottságok előzetes ismeretére sem nagyon lehet alapozni, amikor valakit igyekszünk „beazonosítani”. Úgyhogy, udvariasan és törvényes távolságról – a biztonság kedvéért – mindenkinek köszönni fogok az elkövetkező három napon is. És ez nem „marketingfogás”, hanem egész konkrétan járványügyi kultúrdiplomácia. Ha létezik a műfaj (márpedig miért ne létezne?)…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!