Váradtól Váradig a szatíra útján

2020. 05. 13. 17:48

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán az akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, mégis régi vágyam az anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Az elkövetkezőkben többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem az életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter írása.

 

A középkori Várad egyik kis részlete, híd a Sebes-Körösön Houfnagel ismert ábrázolásáról

 

Az inspiráló Lacik

Mindig valami furcsa, feszültséggel teli szellemi közeg termékeként tekintettem magamra. Nem tudom, honnan származik ez az érzésem, de a szülővárosomról, Nagyváradról bárhol, bármikor megjelent beszámolókból a csodálat, néha túlzónak tűnő lelkesedés sugárzott, különösen akkor, amikor kiemelkedő múltját ecsetelték.    

Vélhetően a dolgok természetéből fakad, hogy ennek a különleges városnak a leszármazottjaként az ember boldogan társítja magát a hely tulajdonságaihoz, és úgy érzi: fejlődése ennek természetes eredménye. Úgy tűnik, ez jellemzi a legtöbb jelenlegi és egykori nagyváradi többségét. Fogadjuk el tehát, és ellenkezés nélkül nyugodjunk bele: Nagyvárad szellemi fellegvár volt, a művészetek, a multikulturalitás menedéke, a szecessziós építészet gyöngyszeme, és számos művelt, intelligens lakos otthona.  Megérdemelten vagy sem, de ide az ember szívesen tartozik.

Kételkedem abban, hogy a mai vagy tegnapi nagyváradiak mentalítását bármennyire is befolyásolták volna a díszes szecessziós homlokzatok, vagy a tudat, hogy Ady Endre az általa Pece-parti Párizsnak nevezett városban, lényegében a Sebes-Körös partján kezdte írni a Brüll Adél – Léda szerelmére vágyakozó verseit.  Van viszont legalább egy, a viselkedést, gondolkodást alakító tényező: a város korábbi lakosainak, elsősorban a magyarajkú zsidó származásúaknak a sajátos humora, szellemes kifejezésmódja. Szerencsémre, talán az egyik utolsó finom humorú történetmesélő befolyása alá kerültem, aki a maga módján igyekezett átadni nekem lenyűgöző nyelvi kifinomultságát. Bauer Laci nem hivatalosan a második apám volt, ugyanakkor jó barátom is – ahogyan ő az 53 évnyi korkülönbség ellenére megfogalmazta a kívülállók számára furcsa, aszimmetrikus kapcsolatunkat.

Mielőtt rátérnék a szüleim e szokatlan hármas konfigurációjára, ami engem érdekes különcként mutat be, röviden áttekintem származási helyem őstörténetét.

Köztudott, hogy a szűkebb hazámban, körülbelül húszezer évvel ezelőtt az ott élő durvább kötésű neandervölgyieket, az utolsó jégkorszak után elnyomta a sokkal modernebb és fürgébb Homo Sapiens, de néhány előbbi beolvadt utóbbi soraiba. Ez a feltételezés meglehetősen hihető, mivel – mint manapság is – akkoriban már szenvedélyesen űzött, népszerű sport volt a leányrablás. Spekulatív feltételezés ugyan, de  bizonyos keveredés ténye a többségében a város széli tömbházlakásokban élő, bérleti támogatást élvező humortalan kortársak jelenlétével kimutatható.

A bihari hegység barlangjaiban nem találtak bizonyítékokat őseink humoros indíttatására. Feltételezhetően nem hagytak hátra szatírikus megjelenítéseket, a barlangok falain nem maradtak vicces képregények, mint Lascaux-ban vagy Altamira-ban. Csupán  állati csontszilánkokat leltek, amelyek arról árulkodtak, hogy kulináris előnyben részesítették a csontvelőt, amire mai napig hajlamosak a nagyváradi ínyencek. Mi lehet finomabb, mint a közvetlenül a húslevesből kihalászott forró csontvelő, pirított kenyérszeleten egy kis sóval ízesítve? Sajnos az ősidök ínyencei és a mai kiadós ételek kedvelői között nem lehet közvetlen kapcsolatot teremteni, mert rendkívül hiányos a dokumentáció. Az étkezésekre vonatkozó írásos bizonyítékok hiányossága kiterjed a kőkorszaktól, a bronzkoron át a vaskorig, sőt, a modern időkben egészen napjainkig, a műanyagkorig.

 

Jöttek, mentek, maradtak

De vissza az őskorhoz. A jégkorszakot követő évezredek nem voltak különösebben eseménygazdagok, de bizonyára sok fűtőanyagot kellett használni. Idővel finomodtak a kőszerszámok, a leterített ellenségek koponyáit egyre szebb díszítésekkel ékesítettek. Legalábbis így volt ez, amíg a római légiók megérkeztek erre a vidékre és elkezdték élvezni a későbbi Félixfürdő meleg forrásvizét. A kiadós lubickolás a termálvízben, (melyet turisztikailag sokáig elhanyagoltak), mai napig ápolt helyi hagyomány. Még mindig vitatott, hogy a rómaiak – mielőtt összecsomagolták szandáljaikat és az Aquilát, majd visszavonultak a Dunán túlra – egyesültek-e a dákokkal a román nép alapításának szándékával vagy sem. A rómaiak távozása utáni népvándorlás elmosta az ókori civilizáció hagyatékait. Számos utazó haladt át ezen a területen: kunok, besenyők, jászok, gótok, gepidák, vandálok, alánok, a lányok, a fiúk is és egy bizonyos Hun Attila névű úr. Az átutazók gazdagon díszített lovas sírokat, kulináris jelzéseket hagytak maguk mögött, de semmilyen írásos emléket. Az írás művészetével ugyanis nem foglalkoztak, mert még nem találták fel a papírt.

Aztán következett a magyar törzsek honfoglalása, akik számára az Etelközben már unalmassá vált az élet. A bizánci császár hívta őket, hogy elűzzék a dacos bolgárokat. Ezt meg is tették, aztán lerakták a gulyás és a csirkepörkölt stílusos elkészítésének alapjait, amely étkek a regionális gasztronómia pótolhatatlan részévé váltak. Megválaszolatlan marad azonban egy fontos régészettörténeti kérdés: honnan vették a vörös paprikaport, ha annak idején még nem fedezték fel Amerikát. Esetleg a történészek újabb hihetetlen szenzációt titkolnak előlünk?

 

Mindenesetre a magyar honfoglalás nem zajlott olyan simán, ahogyan azt  Anonymus el akarta hitetni velünk. Először a magyaroknak megállapodást kellett kötniük egy őshonos avar lótenyésztővel, Ménmaróttal, aki a Nagyvárad körüli vidék tulajdonosa volt. Ez a bizonyos úr, tudtommal, az Úri utcában lakott, de további kutatások után kiderülhet, hogy tévedtem.

Időközben befejeződött a honfoglalás, a hét törzs és a különböző velük tartó csapatok szétszóródtak az országban. A magyarok nem teljesen erőszakmentes szándékkal kiruccantak Közép- és Nyugat-Európába. A kirándulások során annyira beleszerettek a középkor más vidékeinek a kulturális kincseibe, hogy sokat magukkal is vittek Pannóniába. Csak az Augsburg kapujánál elszenvedett lechfeldi vereség fékezte meg a kalandos fosztogatási kampányaikat, és késztette arra a magyarokat, hogy befogadják a humanista értékeket. Ezekhez tartották is magukat a 20. század elejéig. Utána már nem igazán, voltak es vannak még mulasztásaik ezen a téren.

A váradi Kossuth utca a 20. század első évtizedében, a háttérben a neológ zsinagóga kupolája

 

Királyi parancsra építették az erődítményeket, egyiküket Biharon. A későbbiekben a szentté avatott László király létesített egy püspökséget, majd a Sebes-Körös kanyarulatánál megalapította Várad városát, melyet az ő városának tekintenek, ott is van eltemetve – legalábbis egykor ott helyezték öröknek szánt nyugalomra. Utódai flamand kézműveseket, német lovagokat és olasz építőmestereket telepítettek be, hogy az új királyságnak egy felvilágosult arculatot kölcsönözzenek. Két körzet még ma is az utóbbiak nevét viseli: Olaszi és Velence. Betelepítettek továbbá zsidó orvosokat és kereskedőket, valószínűleg néhány névtelen ősöm közöttük lehetett.

A László király és Nagyvárad közötti kapcsolat lehet egyik oka annak, hogy a városnak és környékének számos fia viseli a nevét. Szülővárosomban, szűkebb környezetemben feltűnően gyakoriak a „Lacik”, többek között a két apámat is így hívták. A Pistik, Gyuszik, Jancsik és Tibik száma ettől messze elmarad a névstatisztikákban.

Zsidó rabszolgák, szabad emberek, veteránok és kereskedők valószínűleg már a római uralom ideje alatt is megjelentek a környéken. Néhány érme lelet és kőbe faragott felirat utal erre, de nincs semmilyen meggyőző bizonyíték. Olyan dokumentum sincs, ami érdekemben bizonyítaná az őseim jelenlétét azokban az időkben. Ismereteim szerint nem lehetett nagy kedvük letelepedni, és ha jöttek is volna, biztosan nem maradtak sokáig.

 

A nagyváradi zsidók folyamatos jelenlétét csak a 18. századtól dokumentálják, amikor a várkapitány egy kis askenázi közösségnek letelepedési engedélyt adott a Varadinum erőd külterületén, Váralján. A későbbiekben fokozatos, de jelentős volt a bevándorlás, főként északról és északnyugatról, azaz Lengyelországból, Litvániából, Fehéroroszországból, Ukrajnából és Morvaországból érkeztek többségében a zsidók. A felvilágosult II. József, Habsburg-uralkodó idején Pannónia vonzó tartózkodási hellyé vált, főleg azok számára, akiket a cári uralom rabszolgává tett, valamint  a kozákok hadjáratai sanyargattak, mert itt meglehetősen liberális szellemű törvénykezés  és bizonyos vallási tolerancia érvényesült. A honos lakosság szinte kizárólag mezőgazdasággal és kézművességgel foglalkozott, így lehetőség kínálkozott más foglalkozások űzésére, mint például korcsmárosság, vándorkereskedelem, a zálogkölcsönzés és egyéb kisvállalkozások létesítésére. A zsidók egy része így telepedett le a városban és környékén. Később, amikor már földet is birtokolhattak, kisgazdákká váltak néhányan.

(Folytatjuk)

 

Németből fordította: Szász Andrea

 

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatírikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!