Egy kiebrudalt rádiós szép emlékei

2017. 03. 06. 22:29

Bár Zoltán Gábor legújabb regénye, a döbbenetes hatású Orgia bemutatása végett érkezett Váradra a Törzsasztal vendégeként, Szilágyi Aladár a megfeneklett Erdélyi Riport helyett vízre bocsátott Erport.ro fedélzetére invitálta az írót. Beszélgetésük első részében főleg rádiós múltjáról faggatta a Kossuth Rádió legendás irodalmi műsorainak hajdani szerkesztőjét.

 

Zoltán Gábor az Erport szerkesztőségében      Fotó: Szűcs László

 

Javasolom, bemelegítésként beszélgessünk rövid színházi, illetve több évtizedig tartó rádiós munkádról. Bevallom, az előbbiről nem sokat tudok, viszont a Magyar Rádió általad szerkesztett, rendezett irodalmi műsorait megtartottam jó emlékezetemben…

 

Néhány évadot kőszínházakban, hivatásos társulatokkal dolgoztam. Győrben diplomáztam, majd Nyíregyházán és Szolnokon rendeztem. Közben végig dolgoztam a Rádiónak is, ezt lehetett párhuzamosan csinálni. A Rádiónál nagyon jó lehetőséget kínáltak a tanulásra. Első rendezésem egy Weöres Sándor adaptáció volt, a Teljesség feléből, amihez aztán később visszatértem a saját színházammal is. Quadrophonban vettük fel, tehát a legelső munkám mindjárt a legmodernebb technikával készült, teljesen térhatású volt. A Rádió azért tudott beszippantani, mert tartalmilag is szabadon dolgozhattam, meg a technikai lehetőségek is nagyon jók voltak. Felszálló ágban volt ez a szakma akkoriban. Még a főiskolára jártam, amikor elkezdtem a szakmát, 1980 táján. Ha visszanézek, nyomasztóan nagy „rádiós életművem” van (ezt kérem, tegyük idézőjelek közé)… Pusztán, ha lexikálisan összerakjuk, valóban nyomasztóan nagy életmű ez, még a Rádió történetében is, hiszen az intézmény kezdeti évtizedeiből nem sok felvétel maradt fenn, az enyémek viszont majdnem mind megvannak. A külföldi és a klasszikus írókat nem számítva, ha fölsorolnám – a teljesség igénye nélkül – közel száz kortárs magyar szerző írásaiból készítettem műsorokat szerkesztőként és rendezőként.

 

Mondj még néhány nevet, Weöres Sándoron kívül kinek a műveit vitted rádióra, ki mindenkivel dolgoztál együtt?

 

Csiki László nevét például rögtön meg kell említenem, az ő Álkulcsok című darabja mérföldkő volt számomra, mert az volt az első nagyobb hangjáték, amire már akkor kértek föl, amikor diplomát szereztem, és színháznál dolgoztam. A csak általam rádióba vitt erdélyi íróknak-költőknek se szeri, se száma, Kenéz Ferenctől Kovács András Ferencig, Markó Bélától Mózes Attiláig, Szabó Róbert Csabától Visky Andrásig. Később sok összkiadás jellegű munkát készítettem, például éppen Weörestől fölvettük a Rongyszőnyeg 160 darabból álló ciklusát, teljes egészében. Ehhez nemcsak színészekkel, hanem gyerekekkel, meg kortárs költőkkel is készítettem felvételeket. A szimfóniáiból is mindet megcsináltuk.

 

Hogyan működött ez, volt egy saját rovatod, amit Te szerkesztettél?

 

Nem. Kezdetben sokáig külsős voltam, meghívtak egy-egy munkára, és eldöntöttem, vállalom-e vagy sem. Volt néhány olyan év, amikor már nem dolgoztam színházban, és másutt se voltam állásban, tulajdonképpen szellemi szabadfoglalkozású voltam – ez volt a hivatalos besorolásom, hogy ne közveszélyes munkakerülő legyek –, akkoriban még nem voltak gyerekeim, és elvállaltam egy-egy ilyen rádiós munkát. Ekkor nagyjából ennyi volt az élet, hogy ilyesmiket csináltam, meg eveztem a Dunán. Amíg külsős voltam (és ez elég sokáig eltartott), annak a szabadságnak az volt a lényege, hogy nem kellett olyasmit megcsinálnom, ami nem érdekelt, vagy ami a tartalmát tekintve közömbös volt számomra.

 

Tehát semmiféle „penzumod” nem volt?

 

„Válogattam a kendermagban”, csak azt csipegettem fel, ami nekem tetszett. Mai fejjel visszagondolva: hihetetlenül jó dolgom volt. Ott szerettek engem, értékelték, hogy tudok valamit. Ami a színészeket illeti, az volt a nagyon jó, hogy egy óriási „társulatból” válogathattam. A kőszínházi pályafutásom többek közt azért volt olyan rövid – néhány évad –, mert nem jöttem ki a mindenkori színházi vezetőkkel, de a társulatokkal sem. Egy-egy emberrel jól tudtam dolgozni, a többséggel rosszul. Budapesten sok színház van, az összes társulatból válogathattam. Nagyon nagy színészekkel dolgozhattam együtt. Gábor Miklóssal például, ő akkor fokozatosan íróként is egyre fontosabb lett, nemcsak más szerzők darabjaiban szerepelt, hanem a saját műveiből is olvasott fel az én szerkesztésemben és rendezésemben. Aztán jött a pályámon egy olyan szakasz, amikor egy új, mondhatnám alternatív színházat alapíthattam. Kaposváron az ottani főiskola és egyetem akkor hozott létre közösen egy színpadot, Csokonai Színkör lett a neve. Kicsiből indultunk, évek alatt jutottunk el oda, hogy más településekre is meghívjanak játszani, évekbe telt, míg Budapestre is eljutottunk, majd külföldre is. Egy teljesen új formákat kereső csoportosulás volt, nem hagyományos színdarabokat játszottunk, kukucskáló színpadon. Amikor odáig eljutottunk, hogy külföldre is hívtak, akkor ment szét a csoport. Viszont éppen akkoriban újult meg a Magyar Rádió, hívtak oda, már nem rendezőnek, hanem szerkesztőnek az Irodalmi Osztályra, ami lehetővé tette, hogy nagyrészt én határozzam meg, miket is csinálok. Az egyik első munkám, aminek szerkesztője, rádióra alkalmazója és rendezője voltam, Grendel Lajos Galerije volt, azt nagyon szerettem. Ez már az 1990-es évek eleje, amikor a kollégáimmal, a főnökeimmel együtt számot vetettünk azzal, hogy a megelőző évtizedekben politikai és esztétikai okokból sok szerző nem kerülhetett be a Rádióba. Olyanok, akik addigra modern klasszikusoknak számítottak, például Grendel, de Lengyel Péter, Konrád György, Kertész Imre, Nádas Péter is. Ezt a lemaradást kell behoznunk, állapítottuk meg. Egy kitűnő szerkesztő kollegával, Szebényi Cecíliával több produkciót készítettünk Kertész Imre műveiből. Az egy nagyon nagy találkozás volt. Kertész akkor ereje teljében volt, szellemes, energikus, inspiráló.

 

Mondhatni, tudatos műsorpolitikát építettetek ki, igaz?

 

Igen, igen. Mindig tudatában voltunk annak, hogy mi nem egy folyóiratot vagyunk. Akkoriban jöttek létre az „irányzatos” folyóiratok. Tudtuk, hogy a Rádióban nem csinálhatunk olyasmit, nekünk a lehető legszélesebb közönséget kell kiszolgálnunk. Az volt a megoldás, hogy sok, különböző ízlésű ember dolgozott együtt, egy szerkesztőségben. Tudtuk, hogy a Kossuthra olyasmit kell produkálni, ami több száz kilométerre is, mondjuk Erdélyben is fontos, ott is meghallgatják, és ad valamit a hallgatóknak. A kísérletező produkcióknak ott volt a Bartók Rádió, ami szűkebb területen fogható, viszont sokkal jobb hangminőségben. Oda is készítettünk adaptációkat, vagy az is előfordult, hogy elkészítettük ide is, oda is, de más formátumban, más időtartamban. Az a periódus sem volt viharoktól mentes, mert alighogy odaszerződtem, jött a médiaháború, és kirúgtak, majd visszavettek. Kialakítottunk a legjobb tudásunk szerint egy tisztességes műsorpolitikát, miközben az indulatok kezdtek elfajulni az országban. Ez érintette a Rádiót is. Egyre durvább támadások érték a produkciókat, amiket készítettünk. Úgyhogy aztán igazán nem érhetett váratlanul, hogy 2010 után elbocsátottak…

 

Ezzel kapcsolatban egyszer azt nyilatkoztad, hogy „annak lettem áldozata, hogy a 2010-ben hatalomra került kormány el tudta foglalni a médiumokat, többek között a Magyar Rádiót is. Teljes gleichschaltolást hajtottak végre”, stb., stb. Ez tehát már várható volt?

 

Igen, várható volt. Nem néhány politikus mániájáról van szó, a változó közhangulat érzékelhető volt azon is, ahogy a műsorainkat fogadták. Mondok egy példát: még meg sem jelent Závada Pál Jadviga párnája című regénye, mi már felfigyeltünk rá, és készítettem belőle egy sorozatot. 1998-ban, a bemutatásakor a hallgatók lelkesek voltak, tiltakozás nem jutott el hozzánk. Teltek az évek, és amikor a műsort megismételtük, kezdtek megjelenni a tiltakozó hangok. Hogy botrányos, pornográf, azzal vádolták, pedig szerintem az végtelenül távol áll tőle. A közhangulatot mintha egyetlen, mindegyre hangosabb csoport kezdte volna elfoglalni, valamiféle konzervatív hagyomány jegyében felszólalva. A műsorainkkal kapcsolatban mind több és több tiltakozás jelent meg, ami az egyre erősebb és hevesebb – én most nem tudom megnevezni, milyen – politikára támaszkodott. Nem minősítem, mert ha megtenném, olyan lenne, mintha szitokszót alkalmaznék. Az én életem az irodalomhoz és ezekhez a művekhez kötődött, tehát csak azt tudom mondani, ez az eset jó példa a közélet megváltozásra: amikor feltűnt Závada Pál könyve, mi örültünk neki, szépnek tartottuk, készítettünk belőle egy műsort, azt tetszés fogadta, és néhány év elteltével emberek egy csoportja följogosítva érezte magát, hogy felháborodjon miatta, és tiltakozzon ellene.

 

Tehát akkorára időzítetten háborodtak  fel… Egyfajta „késleltetett kiderülés” volt ez?

 

Igen, mindezt igazából egyfajta politika bátorította, és nem érhetett bennünket váratlanul, hogy 2011-ben kipenderítettek a Magyar Rádiótól. Akkor már határozott „igény” volt rá!…

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!