Egy kis séta a Páris-parti Párizsban (7.)

2017. 05. 22. 21:33

Mielőtt a címbe foglalt patak forrásvidékén elkezdett bolyongásait a Szent János utca 5. szám alatti Kis Pipánál befejezné, Szilágyi Aladár megkísérli felidézni azt a 11. szám alatt lezajlott, később szerelmi vihart okozó találkozást, mely megannyi városi legendának és főleg Ady Léda-vers lavináinak az előidézője lett.

 

A Kis Pipa vendéglő kerthelyisége, Juhász Gyula váradi törzshelye

 

Ez az ideiglenes redakció, mely a Nagyváradi Naplónak 1898-as beindulása óta immár a harmadik székhelye, kényszermegoldás volt 1901-ben a laptulajdonos-főszerkesztő Fehér Dezső részéről, hiszen magukat összébb húzva, a saját otthonából különített el egy tágas, de ablaktalan helyiséget (mely 63 esztendővel később csekélységem első váradi albérlete lett). Ezt a személyemhez kötődő adalékot nem dicsekvésképp ismételgetem, hanem mert odahurcolkodásomat követően lépten-nyomon azon kaptam magam, hogy engedve a genius loci kísértésének, újból és újból megpróbálom felidézni: ki mindenki fordulhatott meg ezen a helyen, e komor falak között hat évtizeddel azelőtt?

Állandó „szobatársaim”, Ady, Szűts Dezső és Pásztor Ede, valamint az akkori házigazda, Fehér Dezső mellett, a város szellemi elitjének a színe-java forgolódhatott itt, hiszen a Nagyváradi Napló egyik erőssége éppen a külmunkatársak népes serege volt. Már indulása pillanatától olyan váradi nevek kötődtek a laphoz, mint a rendkívül művelt, dúsgazdag jogász, Adorján Emil, a nagytudományú, jeles tárcaszerző, Várady Zsigmond, avagy a szépirodalomban, a művészettörténetben, társadalomtudományokban egyaránt kiváló – ekkor még pályakezdő – Ritoók Emma. Vettem magamnak a fáradságot és előszámláltam, hogy Ady 1903 októberében bekövetkezett távozásáig, csupán Nagyváradról közel harminc szerző kopoghatott be a Szent János utcai redakció ajtaján. Nem hiába: sikk volt és megtiszteltetés a Nagyváradi Naplóban publikálni. Korabeli feljegyzésekből tudom, hogy olyan helybéli polgárok is bejáratosak voltak a redakcióba, akik csak olvasókként kerültek a lap bűvkörébe. Mint például a szemközt lakó Aufricht Mór, „mindenki Aufricht bácsija”, az Emilia malom társtulajdonosa, aki „nagy házat” vitt elől a Szent János utcára, hátul, kertjével a Körösre néző családi rezidenciáján. Sikeres, áldozatkész vállalkozó volt, a városi közgyűlés oszlopos tagja, aki a színházépítés, a Kereskedelmi Kamara stb. ügyének előremozdítójaként is jeleskedett. Szűts Dezső jegyezte fel, hogy „naponta bejárt a Nagyváradi Napló műhelyébe dr. Friedlander Sámuel is. Nem írt ugyan egy betűt se, de zsenialitásának egész kincsestárát pazarolta az újságra. Buzdított, bátorított valamennyiünket, és olyan rettegett kritikusunk volt, hogy írás közben mindig arra gondoltunk félve: mit fog szólni hozzá dr. Friedlander Sámuel?”

Deésy Alfréd, Ritoók Emma és Várady Zsigmond

 

Ez a redakció, minden szűkössége mellett igen-igen „jó helyen” volt, hiszen három házzal odébb, az 5. szám alatt egy fontos intézmény: a Kis Pipa működött, tőle húszlépésnyire már a mitikus Bémer térre nyílott az utca. Oda, ahol a frissen emelt Szigligeti Színház működött, s amely az ide torkolló utcákkal, meg a Körösön túli ikertestvérével, a Szent László térrel és annak környékével egyetemben, csupa vendéglővel, kávéházzal, cukrászdával, kiskocsmával volt kibélelve. Ami a Kis Pipát illeti, Fehér főszerkesztő úr innen hozatta az ebédjét és a friss sörét, Adynak viszont – bár elő-előfordult benne –, közelsége ellenére, mégsem vált a kedvenc törzshelyévé. Az ő távozása után bő két esztendővel, 1906. februárjában Váradra csábult pályatársnak, Juhász Gyulának viszont a legkedvesebb időmúlató helye lett. Péter I. Zoltán barátom A Zöldfától a Kék macskáig. Nagyváradi vendéglők a Monarchia korában témájú könyve számos adalékkal bizonyítja ezt. Maga a költő Várad című versében így emlékezett: „Várad: szőlőkoszorús őszöd / Mily tarka pompa tört szememben, / S a Kispipában kék ködök közt / Hány szürke bánatot feledtem, / Mikor az élet öklelőzött, / S az évek szálltak már felettem, / S én csak daloltam s késve késtem / Aratni jégvert kis vetésem.” Juhász rendszerint itt ebédelt, elmaradhatatlan cimborája, Deésy Alfréd társaságában. Ez a páros bizarr látványt nyújthatott a váradi publikum számára: a csupa görcs, kopott ruhájú költő a válláig sem ért a rafinált eleganciájú énekes-színésznek, aki mindig maga tervezte öltözetben járt. A cirkuszi erőművész múlttal dicsekvő Deésy – aki később, a két világháború között filmrendezőként és filmszínészként híresült el – 1909-ben Atalanta címmel operettet komponált Juhász verseire. A váradi legendárium szerint, mivel nem ismerte a hangjegyeket, a Kis Pipába menet magukkal cipelte asztaltársaságába a színház valamelyik karmesterét. Ha netán eszébe jutott egy-egy motívum, egy-egy zenei frázis, elkezdte fütyörészni, a dirigens meg sebtében lekottázta a frissiben kiötlött dallamtöredéket. Ugyancsak ehelyt generálódott legenda az is, hogy Juhász annyira izgult az Atalanta prömierje miatt, hogy nem mert megjelenni a teátrumban. Deésy a színház és a kisvendéglő között ingázva jelentette a Kis Pipában szorongó költőnek a bemutató fejleményeit…

Előző Szent János utcai sétám alkalmával szerzői önkényem előjogával (vissza)élve hagytam abba egy jelenetet: „Az »én szobám« üveges ajtaja ugyanarra az előszobára nyílott, mint a Fehérék hajdani lakása. S egyszer, amikor Ady kilépett a redakció ajtaján, megpillantott egy…” Itt szakítottam félbe – eléggé el nem ítélhető módon – a mondatot. Úgymond, az érdeklődés fokozása érdekében késleltettem a később irodalomtörténeti jelentőségűnek bizonyuló mozzanat folytatását. Nos, úgy vélem, épp itt az ideje, hogy befejezzem a félbehagyott epizódot: S egyszer, amikor Ady kilépett a redakció ajtaján, megpillantott egy, a legutolsó párizsi divat szerint öltözött hölgyet, akit Fehér Dezső kísért ki a lakásuk ajtaján, és bemutatta neki a költőt. – Gondolom, nem rejtély olvasóink számára sem, hogy ki lehetett ez a nagyvilági dáma…

Ady és Léda első találkozásának és megismerkedésének irodalma – ahogy azt már idézett kollégám, Péter I. Zoltán megállapította – kisebb könyvtárnyi terjedelmű. Sokan, sokféleképpen megírták, ahány szerző, annyiféleképpen, megannyi legenda született belőle, hitelesnek vélt szemtanúk, vallomástevők, kortársak emlékeit értelmező szerzők, irodalomtörténészek sora legalább nyolc-tíz változatban hagyta az utókorra ennek a viharos, valóban irodalomtörténeti jelentőségű szerelemnek a történetét. Maguk az érintettek – pillanatnyi hangulatuk hatására – alig, olykor önmaguknak is ellentmondva idézték fel a történteket. Zoltán barátom több szitán áteresztve, megkísérelte átszűrni és hitelesen prezentálni Ady és Léda megismerkedésének történetét:

Ady és Léda. Szerelemféltés szülte szerelem

 

„Diósyné Brüll Adél 1903 nyarán hazajött Párizsból, hogy meglátogassa édesanyját. Váradi barátnője, Fehér Dezsőné éppen nyaralt, nem tartózkodott a városban. Az elegáns párizsi asszonyt váradi gavallérok vették körül, akik közül a leghevesebben Halász Lajos hírlapíró udvarolt neki. A történethez tudni kell, hogy Halász hosszú éveken át Fehérné szeretője, leányának apja volt. Halász nem sejtette, hogy az asszonyok barátnők. Amikor Fehérné visszatért a nyaralásból, megtalálta Adél leveleit Halász lakásán, és ezekből rájött, hogy a barátja megcsalta Adéllal. Úgy tett, mintha semmit sem tudna. Derűsnek mutatkozva szervezte meg barátnője búcsúvacsoráját. Hogy ne legyenek hármasban, Fehérné megkérdezte Adélt: kit hívjanak számára partnernek. Ő mit sem sejtve Halász Lajost nevezte meg nagy ártatlanul, aki, mint mondta, hetek óta hozzá szegődött. Fehérné kíváncsi volt a férfi reakciójára, ezért amikor meghívta őt telefonon, nem mondta meg, hogy rajta és férjén kívül ki lesz még a társaságukban. Mikor a kissé késve érkező Halász a Royal kávéház bejáratánál meglátta az asztalnál Fehérrel a két asszonyt, megértette a helyzetet, majd se szó, se beszéd sarkon fordult, valósággal elmenekült. Adél elképedt, nem értette a történteket. Annál inkább Fehérné, aki ekkor az elkedvetlenedett barátnőjét megszánva felajánlotta, hogy hív majd számára egy másik partnert. Így bukkan fel Ady, bár ő Fehérné és Biró Lajos noszogatására is csak igen nehezen akarta elfogadni a meghívást. Végül engedett, a találkozás megtörtént, igaz, már az EMKE kávéházban.”

Benedek István, a sokoldalú pszichiáter, író, a lélekbúvár érzékenységével jelenítette meg az ott történteket: „Ahogy egymással szemben ültek, pillanatok alatt megváltozott a világ. Adél kivirult, mert hódítani akart, hogy kiküszöbölje a hiúságán esett csorbát (őt cserbenhagyták!), Ady pedig egy csapásra beleszeretett Lédába. Itták a pezsgőt, csillogó szemmel nézték egymást, és beszéltek összevissza. Lédának is tetszett a nagyszemű barna legény, nem a költő, hanem az áhított kisfiú a 26 évével, provinciális üdeségével. Adyt az érett, 31 éves párizsi asszony varázsolta el, az okos, a tapasztalt, a szenvedő, aki meleg hangján a sikereiről és gyötrelmeiről egyformán méltósággal beszél. Hódítás és hódolás: Adél élvezte a sikert, Ady ellenben szerelmes lett, végletesen, ahogy még soha.”

Ezek szerint el kell vetnem a magam örömére épített egyszerű és egyszeri legendámat, mely szerint Ady és Léda egymásra találásához elegendő volt az a bizonyos első mozzanat, amidőn a költő kilépett a „szobánk” ajtaján, és megpillantotta főszerkesztője oldalán a múzsájának menendő asszonyt…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!