Búcsú Trifán Lászlótól

2019. 01. 20. 09:48

Életének 64. évében elhunyt Trifán László festő, énekes-gitáros, a Metropol együttes muzsikusa, a Szigligeti Színház Lilliput Társulatának munkatársa. Szűcs László írása.

Trifán László (1955-2019)

 

Annyira magától értetődő része volt Nagyváradnak, mint a hársfák a Kanonok soron, a színház a Bémer téren, avagy a Körös a két part között. A zenész és a festő egyszemélyben, elválaszthatatlanul. Aki a hetvenes évek második felében országos ismertséget szerez a Metropol együttes tagjaként, (alig pár hete ünnepelték a zenekar alapításának ötvenedik évfordulóját), hogy aztán később muzsikusi énjét sem feledve következetesen, tehetséggel, munkával, alázattal kiépítse, megrajzolja egy másfajta művészi pálya ívét. 1990 első heteiben ott van a Tibor Ernő Stúdió alapításánál, amikor egy törmelékkel teli sötét lyukból a két kezük munkájával, minden külső támogatás nélkül pincegalériát teremtenek maguknak. Megteremtődik egy sajátos hangulatú hely, kialakul egy összetartó közösség. S a remek muzsikusról, aki annyi és annyi megnyitón és könyvbemutatón szerzett gitárjával, énekével líraian felemelő vagy játékos-derűs hangulatot, egy idő után kiderült, hogy izgalmas, a maga útját járó alkotó nem csak a hangszerrel, hanem az ecsettel is kezében, sajátos festői világot teremt, teszi teljessé az életművet.

Egy idő után már nem is úgy emlegettük, mint a muzsikust, aki mellesleg, levezetésként festeget, hanem a festőt, aki egykor a legendás banda tagja volt, de azért néha ma is a húrok közé csap, megzenésít, komponál. Mintha e két minősége közt átlényegült volna, képi világa mélyebb, komorabb, elvontabb volt, festőként tekintete is ilyen, aztán a muzsikus felcsapja a kalapját, megjelenik a derű, megszólalnak a ritmusok. Ilyenkor, a közönség előtt felszabadult a feszültség alól, amit a munkáin érezni lehetett. Emlékezetes volt, amikor vagy két évtizede megfestette akkori, igen komoly betegsége jeleit. A művész igazán érzékeny műszer.

Számomra ő jelenti a kilencvenes éveket, ő is, azt az időszakot, amikor a Kanonok sori pincegaléria valóságos kultikus hellyé vált, sokműfajú, otthonos, egyedi légkört árasztó, szerethető és szabad. Különösen néhány tematikus, csoportos, kísérletező kedvű tárlat emléke erős bennem, kreatív verniszázsokkal. S mondanom sem kell, ezeknek gyakran egyik főszereplője, ötletembere volt. A falakon pedig rendre megjelentek sajátos szín- és formavilágot hordozó festményei. Ezekkel együtt feledhetetlen az a kellemes, meleg hang, amit a dalai őriznek meg az utókornak, s azt a barátságos, meleg tekintetet, amit mi őrzünk meg, amíg lehet, azok, akik ismertük, tiszteltük, szerettük Trifán Lacit.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!