A nápolyi pacaltól az igazi Rózsa Sándorig
2019. 01. 22. 14:06Legutóbbi nagyváradi estjén nem csupán beszélt és felolvasott, hanem a közönségnek egy nagy adag milánói pacalt is főzött Cserna-Szabó András író, akit remek főztjének kóstolgatása után Szilágyi Aladár faggatott.
Cserna-Szabó András író Nagyváradon Fotók: Fried Noémi Lujza
Ígérem, nem fogunk túl sokat foglalkozni a gasztrotémával, mégis hadd kezdjük azzal. Mi ösztönzött arra, hogy irodalmárként a gasztronómia felé kanyarodj?
Már kb. másfél évtizede foglalkozom gasztrotörténettel. Úgy kezdődött, hogy az egyetem után véletlenül a Magyar Konyha szerkesztőségében kötöttem ki. Ez volt életem első és eddig egyetlen munkahelye. Az egyetlen, ahol havi fizetést kaptam, és ahová naponta be kellett volna járni. Semmi közöm nem volt a témához. Főzni nem tudtam, a gasztronómia nem érdekelt. Kis idő múlva azonban kiderült számomra, hogy a kulinária a kultúrának nagyon fontos része. Amikor három év múltán eljöttem onnan, magammal vittem a gasztronómiai érdeklődést. Rájöttem, hogy az olaszoknál, a franciáknál, a spanyoloknál – a gasztronómiailag fejlett európai országokban – micsoda kultúra ez, mennyire hozzátartozik a civilizációjukhoz, az identitásukhoz, az életükhöz. Világos lett, hogy Magyarországon ez egy elhanyagolt, feltáratlan terület, nálunk nem része a gasztronómia a kultúrának, ezért konyhánk története is csak alig-alig van feldolgozva. Akkor kezdtem el ezzel mélyebben foglalkozni. A magyar konyha múltja és az irodalommal való kapcsolata az, ami legjobban érdekel. A 77 magyar pacal, avagy a gyomor csodálatos élete című könyvemmel is ez volt a célom: fogni egy alapanyagot, és végigszaladni vele a magyar konyha századain, különös tekintettel irodalmi kapcsolataira. Azért éppen a pacalt választottam, mert ő egy rendkívül régi, érdekes, megosztó és ikonikus szereplője gasztronómiánknak, igen kalandos története van. A magyar gasztronómia Julien Sorelje, a sztorija hihetetlen csúcsokkal és szakadékokkal van tele. A mediterrán pacalsztori szinte egy folyamatos hegycsúcs, Magyarországon ez egy hullámzó kalandregény. Másrészt a pacal olyan tárgy, amihez nálunk mindenki végletes érzelemmel viszonyul: gyűlöli vagy imádja. Nem tudnék még egy olyan ételt említeni, aminek ennyire szélsőséges a megítélése.
Bőtollú szerzőnek ismerlek, mostanában több köteted látott napvilágot. Az rapszodikus, hogy mikor, mennyit foglalkozol írással, vagy vannak magaddal szemben megfogalmazott elvárásaid, amiket betartasz?
Ha kizárólag az irodalmi tevékenységemet nézed, akkor az azért nem olyan bő termés. Ezt a pacalkönyvet például nem tartom irodalomnak. Én nem vagyok „írógyár”. Ha levonod könyveim lajstromáról a gasztronómiai köteteket, amelyek valahol az újságírás, a kultúrtörténet, az ismeretterjesztés határán vannak, akkor egy szerényebb mennyiségű irodalmi termést látsz.
Ennek ellenére ezek az írások irodalmi szinten, esszéisztikus igénnyel megfogalmazott szövegek…
Remélem, hogy igazad van. Nekem két énem van (már ami az írást illeti): az egyik egy író, aki novellákat, regényeket, esszéket ír, a másik meg egy gasztrotörténettel foglalkozó újságíró, esszéista, étteremkritikus. Tulajdonképpen kulináris firkász. Ezt a kettőt próbálom különválasztani. De nem mindig sikerül. Amikor szépirodalommal foglalkozom, magyarul novellát vagy regényt írok, akkor is óhatatlanul becsúszik olykor a képbe a gasztronómia, és fordítva: a régi ételeket pedig az irodalom felől közelítem. A gasztronómiai cikkeimet különböző konyhamagazinokban közlöm, majd pár évente kötetbe gyűjtöm a jobbakat. Ez fontos megélhetési forrás is számomra, nemcsak megszállottság. Az jó, ha ezeken a cikkeken érződik, hogy nem egy tudós, hanem egy író írta őket. Véletlenül sem akarom magamat Szerb Antalhoz hasonlítani, de ő mondott valami olyasmit magáról, hogy ő egy író, aki ideiglenesen az irodalomtörténetet tekintette tárgyának. Én is így érzem, nekem íróként olykor a magyar konyha története a tárgyam. De igazából én nem vagyok gasztrotörténész. Ez valójában egy tudomány, food studies, történészeknek és más tudósoknak kellene művelniük, ahogy ez mondjuk Olaszországban vagy Franciaországban működik. E diszciplínának a leghíresebb kutatója Massimo Montanari.
Neked viszont megvan az a gyakorlatod, hogy beleszőj olyan kulturális elemeket is, amelyek a valamiképpen a gasztronómiához tapadnak.
Igen. Engem a kultúra és az étel kapcsolata érdekel nagyon. Például akkor, ha utazom. Ilyenkor már hónapokkal indulás előtt elkezdem a szellemi felkészülést: szakácskönyvek, útinaplók, regények… Amikor például Nápolyba mentem, fél évvel előtte elkezdtem Nápolyt olvasni. Nyilván, az én nézőszögem egyszerre irodalmi és gasztronómiai, nekem elsősorban irodalmi és gasztronómiai céljaim vannak egy városban. Még el se indultunk, és rájöttem, hogy az a cikk, amit Nápolyban akartam megírni, már kész van a fejemben. A helyszínen már csak lecsekkoltam, hogy tényleg minden úgy van-e, ahogy olvastam Montanarinál, Márainál, Füst Milánnál, Váncsánál, Megyer Józsefnél stb. Mivel pacalspecialista vagyok, első dolgom, ha megérkezem valahová, hogy megkóstoljam a helyi pacalt vagy pacalokat. Ez Milánótól Bukarestig így van. Persze Nápolynak is van egy speciális pacalja. Megírtam.
Váltsunk témát… Amióta utoljára találkoztunk, azóta nagy siker lett Rózsa Sándorról szóló regényed, a Sömmi. Hogyan fogtál hozzá a megírásához? Régóta foglalkoztatott a téma, vagy egyszer csak bekattant, és akkor ugrottál neki?
Régóta izgatott ez a téma. Ahogy minden alföldi embert. Móra Ferenc (aki nemcsak író, de a szegedi múzeum igazgatója is volt) írja, hogy egyszer felkérték az amerikai filmesek, hogy küldje el az összes Rózsa Sándorra vonatkozó iratot, mert filmet akarnak csinálni Sándorból. Móra azért nem volt hajlandó elküldeni ezt az anyagot, mert nem akarta, hogy az ő világából, az ő hatalmas Alföld-hazájából pont ez az ember legyen világhírű, akiről a korabeli vizsgálati aktákból kiderül, terhes asszonyok hasát vágta fel betyártársaival, hogy a magzat ujját levágják, mert úgy hitték, akinek ilyen a birtokában van, azt nem fogja a golyó. Móra szomorkodik, felháborodik azon, hogy a betyárkirály a legnagyobb hírű alföldi, de végül ő is nekiáll egy Rózsáról szóló regénynek. A nyolcadik fejezetig jut, aztán meghal. Móricz Zsigmondnak két kötetre tellett Sándorból, s aztán „halt bele”, a harmadik már nem született meg. Egyébként én négy olyan esetről tudok, amikor amerikai filmet akartak készíteni Rózsa Sándorból, ez a téma egy külön könyvet érdemelne.
Alakját nem véletlenül próbálkoztak annyian megörökíteni a magyar irodalomban, hiszen hihetetlenül érdekes sors a Rózsa Sándoré!
Itt van egy ember, egy betyár, akinek könyvtárnyi irodalma van. Ezt a könyvtárnyi irodalmat osszuk három részre: van a legendák, a népköltészet Rózsa Sándora. Hatalmas anyag. Ettől nem teljesen függetlenül működik az irodalmi Rózsa Sándor: a Krúdy-, a Móricz-, a Tömörkény-féle. És így tovább. Még Arany János is írt verset róla. Mind majdnem ugyanaz, egy romantizált szabadsághős, egy kedves csirkefogó története. És van a harmadik, az igazi, a történelmi Rózsa Sándor. Róla egyetlen könyvet írtak, egy jól sikerült ismeretterjesztő művet, amelyik megpróbálja Rózsa Sándor történetét valós források alapján követni. Hát, azt kell mondjam, a valóság és a legenda között alig van fedés. A legerősebb kép, ami bennünk, a népben él Rózsa Sándorról, az az, hogy itt van egy betyár, aki amikor hívja a haza, beáll Kossuth seregébe, és szabadsághős lesz belőle. Megjavul. De aki meg tud javulni, az nem is lehetett igazán rossz. Még mindig az a Rózsa Sándor él a lelkünkben, aki magyar Robin Hoodként elvesz a gazdagoktól és odaadja a szegényembernek. De ez nem igaz. Vagy nem csak ez igaz. Sándor csapatának szabadságharcos története például inkább egy szégyenteljes, véres, brutális ámokfutás, mint hősi diadalmenet. Hogy pontosan mi történt a pusztában, azt nehéz kinyomozni. De hogy mi történt a szabadságharcban, azt pontosan lehet tudni, kiválóan dokumentált időszak. A Sömmi. kilencedik fejezete egy az egyben a „történelmi” Rózsa Sándor szabadságharcos pályafutását meséli el. Nagyon-nagyon kevés fikcióval. Kegyetlenkedések, mészárlások, gyújtogatások stb. Közben szabadcsapata fokozatosan elolvad, egyik katonai vezető dobálja a másikhoz, senki nem tudja fegyelemre fogni. Ő meg nem érti, mi a gond: elhajtottam a marhákat, kiirtottam a falut… Végül kiiktatják a seregből, Kossuth Pestre rendeli. Érdekes, hogy legtöbben ezt a kilencedik fejezetet kifogásolták a Sömmi.-ben, mondván, fantáziámat végletesen elragadta a véres-tarantinós mámor. Pedig ez az egyetlen fejezet, ami szinte maradéktalanul a történelmi Rózsát adja. Én egy halottat nem tettem hozzá, egy hullát nem vettem el. Úgy tűnik: a valóság minket nem érdekel. Jó nekünk a legenda, úgy ahogy van!
Gondolom, mindezt egyfajta demitizálásnak szántad, nem?
Nem. Én nem akartam tényregényt írni a valóságos Rózsáról. Csak éppen ebbe a krúdys-móriczos romantikus vonulatba sem akartam becsatlakozni. Én a történelmi Rózsa Sándorból indultam ki, de igazából nem a történelmi Rózsa Sándor érdekelt. Hiszen én nem történész, hanem író vagyok. Nekem a valós Rózsa-sztori csak egy trambulin volt, ahonnét nagyot ugorhatok. Egy saját történetet akartam megírni, az én Rózsa Sándoromat. Az érdekelt, miért adja el a lelkét az ördögnek. És hogy vajon vissza lehet-e azt venni? Az én Rózsa Sándorom annyira nem valós, hogy például ’48-ban meg is hal, az igazi viszont még él harminc évig. A rossz útról le nem tér, megjárja Kufsteint is, részt vesz az első magyar vonatrablásban, végül a szamosújvári börtönben hal meg.
Mi igaz mindabból, amit Jókai Mór vetett papírra Rózsa Sándorral kapcsolatosan?
„E munka írója több év előtt látta az elítélt Rózsa Sándort a szamosújvári állami fegyházban. A hírhedett rablóvezér – itt szabómesterséget űzött: a fegyverek legkisebbike, a varrótű volt a kezében, katonanadrágokat varrt. Régi ismerős volt. 1848-ban a magyar kormány amnesztiát adott a már akkor is híres rablóvezérnek, azon feltétel alatt, ha cimboráival együtt a csatatérre megy, a haza védelmében keresni bűnbocsánatot. – A kormány amnesztiáját e mű szerzője vitte el Rózsa Sándorhoz a pusztai csárdába, mely a rablók tanyájául szolgált. – A másodszori találkozásnál mondá a rabnak szemrehányólag: – Hát önnek harmadszor is ide kellett kerülni? Nem tudta megbecsülni a kétszer visszakapott szabadságát?” – írja Jókai Mór A lélekidomár című könyvében. Csakhogy Jókai itt valószínűleg nem mond igazat. Vagy legalábbis legendát gyárt, romantikusan színez. Mert a második találkozás minden bizonnyal csupán az első lehetett. Ezt egy olyan levélből lehet tudni, amely csak Jókai halála után került napvilágra. A fiatal író 1848. október 4-én írt levelében ugyanis bevallotta Kossuthnak, hogy az amnesztiás papírt Kiskunfélegyházán átadta egy őrmesternek. Majd Mór angolosan távozott: Pestre. Én persze megsajnáltam szeretett, öreg és jeles kollégámat, ki így felsült halálában, ezért a Sömmi.-ben úgy intéztem, hogy mégiscsak Móric vigye a Sándornak azt a bűnbocsátó levelet. A pusztai csárda – ahol e két híres férfiú összetalálkozik – természetesen Szentesen működik, és Szamárdelelőnek hívják.
Ebben a regényedben bőven van humor is, de megjelenik benne az ördögmotívum, ami nem új a világirodalomban. Egyfajta mágikus realizmus is jellemzi ezt a könyvedet, nem?
Egyetemista koromban, aki a folyosón nem mondta ki percenként, hogy „mágikus realizmus”, azt nem is vették komolyan, szóba se álltak vele…
Akkor ez a megállapítás közhely?
Nem, csak szerintem minden igazi irodalom és minden igazi művészet mágikus realizmus. Ebből a kettőből áll. Realista, mert rokonságban áll a valósággal, de nyilván, ha csak a valósággal való viszony létezne, akkor lehetne történelem, lehetne újságírás, vagy akármicsoda. Azzal, hogy belevisszük a mágiát, attól lesz művészet. Egy nagy adag realizmus és egy nagy adag mágia van minden igazi irodalomban. Rabelais, Mozart vagy Picasso éppen annyira mágikus realista, mint Márquez.
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
