Egy másféle Hedda, Temesvárról

2019. 01. 28. 21:28

Két rendkívüli Hedda Gabler előadás van műsoron Erdélyben, az egyiket a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat játssza Keresztes Attila rendezésében, a másik a Temesvári Csiky Gergely Színház stúdiótermében látható, Tom Dugdale színpadra állításában. Az alábbiakban az utóbbiról lesz szó. Simon Judit kritikája.

Simó Emese és Mátyás Imre Zsolt   Fotók: Petru Cojocaru

Megdőlni látszik a Hedda mítosz (ha egyáltalán volt ilyen): az ezredes lánya szép, okos, tökéletességre törekvő, mások miatt szenvedő asszony. Végre a színpadon is kiderül róla, hogy önző, gyáva, képtelen a szabadságra. Az ő tragédiája, hogy retteg a botránytól, tökéletesen akar megfelelni a társadalmi elvárásoknak, de szabadságra vágyik.

Henrik Ibsen drámáiban az asszonyok menekülnének, akár mindent odadobva önmaguk szabadságáért, a férfiak uralta világban. Kivonni magukat a társadalom által rájuk rótt vagy kényszerített életformából, egyenlő volt a botránnyal, az erkölcsi megsemmisüléssel. Ibsen, akit a modern színház atyjaként aposztrofálnak, a látszatok mögöttit kereste, a motivációkat. Hősnőivel nem bánt kegyesen, iróniával, néha gúnnyal figyelte a bennünk megjelenő kettősséget: az idealizmus és a valóság ütközését.

Rendező- és színészfüggő, hogy napjainkban, amikor az idealizmus és valóság korántsem válik el annyira egymástól, milyenek ezek az asszonyok.

Molnár Bence és Simó Emese    

Temesváron, Tom Dugdale rendező Hedda Gablere önmaga áldozata.

Kezdjük az elején, mégpedig a dramaturgiai munkával. Demeter Kata nagyon közeli ismeretségbe került Heddával, és azokkal is, akik körülveszik. Pontosan értette mind az ibseni, mind a rendezői szándékot, így válhatott a szöveg pontossá, keménnyé, pengeélessé. Megtartott mindent, ami fontos, ami érthetővé teszi a szereplők drámáját, és lefaragta mindazt, ami a dráma szempontjából nem mérvadó, a mai nézőnek pedig unalmas lenne.

Beülünk a mozdulatlan szereplők mellé Hedda Gabler fehér nappalijába. Még nincs minden a helyén, még nem csomagoltak ki a nászútjukról visszaérkezett fiatalok. Rideg szoba, semmi otthonosság, semmi meghittség. Ráadásul mindenki ott van, figyelik, ami történik. Albert Alpár színpadképe a boldogtalanság tere. Carmencita Brojboiu jelmezei egyszerűségükben hangsúlyozzák a szereplők karakterét. Cári Tibor zenéje lényegében jellemrajz, a drámaiság része.

Tom Dugdale tűpontosan fogalmaz, és mert nagyon tudja, mit akar elmondani Ibsen darabjával, semmit sem bíz a véletlenre. A szeplők közötti viszonyra összpontosít, hogy tisztán érthető legyen a kapcsolatrendszer.

Alkotótársnak tekinti a színészeket, de folyamatosan figyel, hogy az önállóan felépített szerepek nyomán ne sérüljön a formanyelv, mindegyikük ugyanazt a szövegértelmezési kulcsot használja. Az amerikai rendező előadásában a szereplők problémái érvényessé válnak a mai társadalomban, a megfelelési, a teljesítménykényszer, felnőtté válás ellehetetlenülése, az élvhajhászság, képmutatás, a rettegés az egyedülléttől éppen úgy a mai ember sajátja, mint a szeretetéhség, a feltűnési vágy, az önzés, az elidegenedés.

Dugdale nem finomkodik, nem csomagolja be a kicsinységeket,

megmutat minket olyanoknak, amilyeneknek a főhőshöz hasonlóan nem akarjuk látni magunkat.

Mintha fikarcnyi empátiája sem lenne a szereplőkkel szemben, pedig van. Megérti őket, ha nem is ért egyet velük. Minden jelenet, minden színpadi helyzet egy-egy keserű történet. Semmi sem igazi, sem a szerelem, sem gyűlölet, minden megreked az illúziók világában, a szembesülés a valósággal elviselhetetlen.

A rendező elképzeléséhez megtalálta a tökéletes szereposztást. Hedda Gabler (Simó Emese) életét az ezredes apa, valamint a társadalmi elvárások határozzák meg. Mindenki fölött valónak, emelkedettnek, tökéletesnek véli magát, legalább annyira, amilyennek az apját akarta látni, de épp oly középszerű, mint a környezete. Önző, képtelen az együttérzésre, lemondott a szerelemről, a szabadságról, hogy megfeleljen a saját magáról alkotott képnek. Elvárja, hogy mások olyanok legyenek, amilyennek ő képzeli a környezetét. Az egyetlen, akit magához méltónak tekint, Brack bíró, apja barátja, annak talán pótlója is a nő világában, de benne is csalódnia kell. Szeretetre vágyik, de képtelen szeretni, gyáva vállalni önmagát.

Simó szinte eszköztelenül lényegül Heddává. Vad tánca, a kiábrándulás dermedtsége, rejtett öröme volt szerelme halálhírére, majd a csalódás, hogy nem úgy halt meg, ahogy ő szerette volna, a lenéző gúny, ahogy férjével és annak nagynénjével viselkedik, mind a címszereplő játékának nagyszerű pillanatai.

Jörgen Tesman (Molnár Bence), Hedda férje kisstílű, tehetségtelen, s még férfinak sem elsőrangú. A nő szerelme elől menekült, a hozzá méltatlannak tekintett házasságba. Hozzáment a felnőtté válni, felelősséget vállalni képtelen Tesmanhoz. A férfit két nagynénje nevelte puhány, szófogadó kisfiúnak. Az is maradt, úgy örül a házasságának, mint egy gyermek az új játszótársnak. Rosszul esik neki Hedda viselkedése, de mély szenvedésre képtelen. Semmit nem ért a felesége viselkedéséből, nem érzi az asszony mélységes boldogtalanságát, lázadni vágyását. Molnár hiteles játéka teszi, hogy kiderüljön, mindezek mellett, Tesman bármire képes karrierje érdekében. Elhiszi magáról, amit a vénlányok belésulykoltak: tehetséges, többre érdemes, de elnyomják, hogy aztán mégis beismerje, neki nem való az alkotó munka. Molnár Tesmanja szánni való, de nem sajnálatra méltó.

Brack bíró (Mátyás Zsolt) lehetne az aljasság szobrának modellje. Magasan áll a társadalmi létrán, magabiztos, okos, vélhetően korrupt, élvhajhász, saját szórakozására képes emberéleteket tönkretenni, talán elvenni is. Neki nem árthat a botrányt, különben is, ki merné botrányba keverni. Gúnyos, gonosz, a velejéig romlott, kihasználja a környezetét, okosabb, műveltebb a többieknél. Hedda illúziójában ő a tökéletes férfi, az apakép. Brack ellenben nem atyai érzéseket táplál holt barátja lánya iránt: nem szerelmes belé, de mérhetetlenül kívánja. A nő pillanatnyi elesettségét használná ki, Hedda megdermed, mintha az apja nyúlt volna hozzá. A bíró nem viseli el a kudarcot, a nőnek bűnhődnie kell. Megzsarolja. Mátyás alakításában Brack kedves fickónak tűnik, ám amikor elsötétül a tekintete, félni kell tőle. Tudatában van hatalmának, sérthetetlenségének. Mindenkin átlát, a valóságban él, kineveti Hedda és a többiek illúzióit. Nincsenek érzelmei, csak vágyai, mosolya néha megnyerő, máskor vérfagyasztó. Mátyás összetett, hiteles játéka nem az ősgonoszt, hanem a tudása hatalmával visszaélő embert hozza elénk.

Aszalos Géza és Lőrincz Rita

A darab és az előadás másik asszonyfigurája Thea Elvsted (Lőrincz Rita) sokban különbözik Heddától, bizonyos értelemben bátrabb, mint a barátnője, aki mélységesen lenézi. Feladja az idős férje biztosította társadalmi státusát, hogy kövesse a férfit, akinek segített, hogy visszanyerje a társadalom bizalmát és megírja nagy művét. A tehetséges, szabad, az elvárásokkal nem törődő férfi nem viszonozza szerelmét. Elvstedné képtelen egyedül élni, szüksége van egy férfira, hogy biztonságban érezze magát, és akit jóságával, látszólagos áldozatvállalásával hatalmában tarthat. Szemrebbenés nélkül csap le Tesmanra, felülkerekedik Heddán. A két tehetségtelen, kisstílű ember egymásra talál. Lőrincz játékával megmutatja Elvstedné mindkét arcát: a naiv, alázatos asszonyt és a csendben, hátulról támadó ragadozót.

Ejlert Lovborg (Aszalos Géza) tehetséges tudós, alkotó ember, testben és lélekben szabad, de az alkohol rabja. Hedda őt hagyta el, hogy ne veszítse el társadalmi rangját, Elvstedné pedig miatta áldozza fel státusát. Lovborg a saját életét éli, vállalja önmagát, nála a szerelem, a gyűlölet is igazi. Talán tőle még a bíró is tart, mert sokat tud és nincs vesztenivalója. Hedda kezébe adja a fegyvert, haljon meg szépen, legalább halálában ne csalódjon. Tönkreteszi férfit, de a fegyver mindkettőjük végzete, aki nem akar meghalni, akkor is élni akar, ha elvesztette, ellopták tőle az alkotását. Balesetben, nevetségesen, szabadon hal meg. Aszalos Géza Lovborgja nem a szépfiú, akiért rajonganak az asszonyok, hanem értelmiségi, aki szabadulni akar a társadalmi béklyóktól, bízik a tehetségében, tudja, hogy bukásra van ítélve, mégsem alkuszik meg. Aszalos játékának minden pillanatában ott van a kettőség: a látszólagos felületesség és a sorsát vállaló gondolkodó.

Julianne Tesman (Szász Enikő), rendet teremteni érkezik Jörgen házába, és rossznéven veszi, hogy Hedda lenézi, nem tekinti családjának. Büszke, hogy unokaöccsének Gabler ezredes lánya a felesége, de nem szereti a fiatalasszonyt. A nagynéni bizonyára vénlány, aki beteg nővérét ápolja, neki csak ez maradt – panaszolja –, amióta imádott és féltett unokaöccse, aki doktor (erre is nagyon büszke) elköltözött a feleségéhez.  Saját szolgálóját „adja oda” Heddának, mert az, gyerekkora óta ismeri és kényezteti Jörgent.

Julianne lényegében az idős Elderné. Utóbbinak egy férfiról, előbbinek egy nála elesettebbről, betegről, öregről gondoskodni életszükséglet. Szász alakításában a nagynéni kényszeredett mosolya, csupa jóság álarca mögött féltékenység és rosszindulat rejlik. Éppen olyan önző, mint Hedda, neki van szüksége másra, és még véletlenül sem figyel másokra.

Berte, a szolgáló (Tar Mónika) sértett, amiért már nem tegezheti, nem babusgathatja Tesmant. Gyűlöli Heddát, aki vélhetően úgy parancsol neki, ahogy annak idején az apja a katonáinak. Az asszony miatt itt nem családtag, ahogy a nagynéninél volt, de ő a „család” füle és szeme Hedda otthonában. Tar játéka visszafogott, de minden szavában, mozdulatában érezhető az indulat, a sértettség.

A temesvári Hedda Gabler szereplői mobiltelefonoznak, adathordozón tárolják a dokumentumokat, modern zenét hallgatnak, csak a mentalitásuk, a gondolkodásuk 19. századi. Képtelenek szembesülni a valóságukkal, a világ változásaival. Ismerős?  

  

Temesvári Csiky Gergely Színház

Henrik Ibsen: Hedda Gabler

 

Rendező: Tom Dugdale

Dramaturg: Demeter Kata

Díszlettervező: Albert Alpár

Jelmeztervező: Carmencita Brojboiu

Zeneszerző: Cári Tibor

Szereplők:

Jörgen Tesman: Molnár Bence

Hedda Gabler: Simó Emese

Juliane Tesman: Szász Enikő

Ejlert Løvborg: Aszalos Géza

Thea Elvsted: Lőrincz Rita

Brack bíró: Mátyás Zsolt Imre

Berte: Tar Mónika



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!