Nincs szebb rész a könyvtárazásnál

2019. 01. 29. 18:29

Cserna-Szabó Andrással készített interjúja második részében Az abbé a fejével játszik című kötetből kiindulva elsősorban műhelytitkairól faggatta az írót Szilágyi Aladár.

 

Cserna-Szabó András nagyváradi estjén a Posticum központban

A beszélgetés első részét itt olvashatják.

 

Amikor elkezdtem olvasni Az abbé a fejével játszik című kötetedet, a mű indítása alapján azt mondtam: ez valóban „regény“, azután ahogy szétszálazódott egyfajta novellafüzérré, kezdtem elbizonytalanodni a műfaji besorolás tekintetében, de a végére mégis regénnyé állt össze számomra. Te hogy vagy ezzel a saját dolgoddal?

 

Megint csak az egyetemi éveimet tudom idézni. Az öt év nagy vitákkal telt. Az egyik például arról szólt, hogyan ejtjük ki Kierkegaard, Freud avagy éppen Vonnegut nevét. Egy másik nagy vitatéma pedig az volt, hogy Krúdy Szindbádja, Kosztolányi Esti Kornélja vagy Tar Sándor A mi utcánkja regény-e vagy novellafüzér. Már akkor sem láttam sok értelmét ezeknek a műfaji vitáknak. Hogy mást ne mondjak, egy novellafüzér nem lehet regény? Ha egy regény fejezetei működnek novellaként is, akkor az már nem regény? Szerintem az Abbé egy rendhagyó regény. Nem egy klasszikus regényszerkezet, hanem valamiféle összefonódások hálózata. De nem ragaszkodom foggal-körömmel a regénycímkéhez. Aki szerint nem regény, hívja könyvnek. Nem véletlenül került az Abbé mottói közé Hérakleitosz híres kijelentése: Panta rhei. A könyvem történetei átfolynak egymásba, nem egy szokásos logikai rendet követnek. Nincs fix elbeszélő, időben és térben egyaránt ugrálunk.

 

Nem beszélve arról, hogy bizonyos szövegtagok valahol folytatódnak, ugyan egy címmel, egy alcímmel megszakítod, ugyanúgy folytatódnak, átcsapnak egy másik szövegbe, máskor meg, amikor egy-egy új személy, egy-egy új epizód megjelenik, úgy tűnik, semmi köze az előzőhöz, aztán kiderül, hogy van valami köze.

 

Mindig van valami kötőanyag a fejezetek között, és a történetek egészen váratlan módon később folytatódhatnak is. Kosztolányi például három fejezetben is főszerepet kap, hol a frissen szabadult Édes Annával találkozik, hol nőgyógyász Budán, hol a kisgyerek Ottlikkal fut össze. Számomra hihetetlen élmény volt, amikor rájöttem, hogy ők tényleg egy házban laktak pár évig. Szinte naponta elmegyek az épület előtt a mai Bartók Béla úton, régen Fehérvári útnak hívták. Szóval visszatérve a szerkezetre.

Ez egy játék. Játék a struktúrával, a történettel, a műfajjal.

A nagy példa pedig Buñuel és A szabadság fantomja című filmje volt.

 

Hogyan építkeztél?

 

Voltak kész szövegeim, amiket megpróbáltam összefűzni. Eljutni az egyikből a másikig. Ilyenkor sokszor még többet kellett hozzáírni, mint a két meglevő sztori. Mondok egy példát. A Martinovics-kivégzéstől el kellett jutnom a szarajevói merénylet reggeléig egy bosnyák cukrászdába. Ehhez kellett 119 év, kb. 10 oldal és egy vak bakó. De végül megérkezik az olvasó A-ból B-be, vagyis egyik fejezetből a másikba. Ezt játszottam két-három évig, beleszerettem ebbe a mókába. Tulajdonképpen ez egy patchwork-technika, vagyis foltvarrás. Állítólag amerikai farmerek asszonyai kezdték el csinálni, az elrongyolódott ruhaneműk még használható részeiből hoztak létre egy új ruhaneműt (vagy például abroszt, takarót stb.). Én is sok kis rongyból varrtam össze a saját terítőmet, ahol a két rongy nem illett össze, ott a hiátust ki kellett töltenem, horgoltam, foltoztam, szegélyt varrtam stb.

Fotók: Fried Noémi Lujza

 

A regényben újabb és újabb elemek kerülnek elő, hogy egy kicsit metaforizáljam: ez olyasmi, mint amikor a fecske rakja a fészkét, nem? Itt még hiányzik egy darab, odarakom… Igaz, ez jórészt tudatos konstrukció is, de megkérdem: mennyire játszott közre a véletlen is?

 

Van olyan dolog az életben, amiben nem játszik közre a véletlen? Nagyon kíváncsi voltam, hogy ezt a szerkezetet meg tudom-e csinálni. Mert ez egy mutatvány. A véletlen az írásban éppen olyan fontos tényező, mint az életben. Ha nem érdekel a magyar konyha múltja, a gasztrotörténet, akkor talán sose írom meg a Sömmi.-t. Ugyanis Rézi nénit (Doleskó Teréz) kutattam sok hétig a könyvtárban, a XIX. század talán legfontosabb szakácskönyvének szerzőjét, a híres szegedi főzőasszonyt, és közben kúszott be az agyamba Rézi kortársa, Rózsa Sándor, a szegedi tájszólás, a betyárkultusz. Tekertem a mikrofilmet és közben belovagoltak a fejembe a betyárok. A nénit kutattam és a bácsiról írtam regényt végül. Ugyanis a „néni” nem feltétlenül azt jelentette, hogy „öregasszony”. A tisztelet, a megbecsülés jele is lehetett. Rézi néni könyvének borítóján egy fiatalasszony látható, de már néninek szólítják. Éppen így volt Sándor esetében is, őt azért bácsizták már huszonéves korában, mert rettegtek tőle. Persze ezek után nem hagyhattam ki, hogy Sándor bácsi és Rézi néni „véletlenül” összetalálkozzon a regényemben. 1848-ban, mikor Rózsa Sándor amnesztiát kap Kossuth-tól, és már büntetlenül belovagolhat Szegedre szegénylegényekből álló csapatával, akkor a híres Páva vendéglőben díszebédet adnak a szabadságharcos betyárok tiszteletére. Eddig a sztori színigaz. Hogy éppen Rézi főzi a díszebéd fogásait, az már az én fikcióm. De miért is ne lehetett volna így? Akkor már Doleskó Teréz 27 éves, ha bármi jelentős buli van a városban, ő főz.

Visszatérve a véletlenre.

A véletlen az Abbé szerkezetének egyik fő szervezőereje.

Ez a könyvem azt állítja a szerkezetével (is), hogy fejetlenség uralkodik az életünkben. Az életünk, mint a regény vagy a történelem: utólagos konstrukció. A fejetlenségben, a káoszban, amit nem a logika, az emberi ész, hanem a sors, a véletlen, irracionális alakít, utólag rendet rakunk. Ezt egy kocsmáros ki is mondja a könyvben: az élet csak úgy megtörténik velünk, nem mi irányítunk, mire feleszmélünk, már vége is van. Ez egy elég gyötrő tapasztalat, hiszen mi, akik saját magunkat eszes lénynek gondoljuk, egyszer csak rádöbbenünk, hogy semmi, de semmi ráhatásunk nincs a saját életünkre. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy megtörtént, és vége van. És utólag próbálunk ebben a káoszban eligazodni. Szavaink sincsenek erre a fejetlenségre, vagy csak nagyon ködösek, maszatosak. Utólag visszanézünk, és elkezdünk rendet rakni, logikát, racionalizmust vinni bele, ez azért történt így, mert…

 

Amikor a könyvön dolgoztál, mennyire tudtál előre tervezni vagy nézni, avagy a folyamat – mint olyan – alakult, alakult, alakult? Volt-e egy egységes, előre kialakított alkotói logika a könyvben?

 

A már említett buñueli szerkezet volt a sorvezető. De hát ez is sokat alakult munka közben. Úgy van ez, hogy az író beleszeret valamibe, és megpróbálja lemásolni, mert nagyon tetszik neki. De aztán persze nem sikerül neki. Legalábbis nem úgy sikerül. És tulajdonképpen jó ez így, mert így legalább van esély arra, hogy valami eredeti sikerüljön. Van egy kedvenc norvég szerzőm, Jon Fosse, amit ő művel, az a minimalizmus minimalizmusa. Az ő stílusában szerettem volna írni a Sömmi.-t, de az végül nem hagyta magát, sokoldalas mondatokat akart, burjánzó, kígyózó, végnélküli mondatokat. Heinétől tudjuk, mindenki azt ír, amit tud, kivéve Herr Goethét, aki azt ír, amit akar.

 

Jelenleg mi van a bögyödben?

 

Jelenleg Kőrössi Jóska, aki hét órakor dörömbölt az ajtómon, hogy „reggeli!!!” Az magyar idő szerint hat. Ez nekem még akkor is nagyon korai lenne, ha nem hajnali háromkor indultam volna haza a Moszkvához címzett romkocsmából. Hála nagyváradi szíves vendéglátóimnak!

Rengeteg dolog foglalkoztat. Mindig. Függő alkat vagyok. Az írásban és az olvasásban is. Ha nem írok vagy nem olvasok, elvonási tüneteim lesznek. Muszáj dolgoznom, ezért is kell nekem a gasztronómia, mert ha éppen nincs mit írnom, nekiállok valami jó kis gasztrokrimi kinyomozásának. Ezzel elfoglalom magam. Ülök a könyvtárban, és elmerülök a témában.  Nagyon szeretek olyat írni, amihez előbb könyvtárazni kell, ezért szerettem a Sömmi-t is. A megelőző könyvtárazásnál szebb rész nincsen. Újabb és újabb ajtók nyílnak ki előtted. Akkor még bármi lehet… Persze, az már egy nagyon

nehéz kérdés, hogy mennyit pakolj a könyvedbe a megszerzett tudásból.

Ha nagyon elmerülsz a témában, hajlamos vagy jó tanulóként felelni. Olvasóként sokszor találkozom olyan könyvekkel, ahol az író minden céduláját fel akarja használni, nehogy pocsékba menjen. A főhős átmegy a hídon, és az író nem állja meg, hogy közölje, ki tervezte a hidat, mikor, milyen díszek vannak rajta, hányszor robbantották fel, mennyi volt a hídpénz 1899-ben, és így tovább.

Szóval a terveim. Az új kiadómmal abban egyeztünk meg, hogy lesz két sorozatom. Az egyik a szépirodalmi, a másik a gasztronómiai munkáimból. 2018-ban megjelent a tízéves Puszibolt című könyvem, ez a negyedik kiadása, és kijött az új Abbé. Idén jön a Mérgezett hajtűk című kisesszékből álló kötetem bővített kiadása, tíz új írással. A gasztronómiai sorozat első darabja egy új írásokból álló könyv lesz, egyelőre Rézi a szószban a munkacíme. Többek között benne lesz a kolozsvári káposztáról szóló konyhatörténeti dolgozatom, amit románra is lefordítottak, erre különösen büszke vagyok. Ezt egyébként Kolozsváron írtam, még 2012-ben amikor fél évig ott éltünk. Apropó Kolozsvár! Kövi Pál Erdélyi lakoma című alapművének „újratöltött” verziójának szerkesztésére is felkért a kiadó, könyvhétre jön, a klasszikus receptek maradnak, a régi esszéket újra cseréljük, olyan szerzők írnak nekünk a transzilván kulináriáról, mint Dragomán György, Nyáry Krisztián, Saly Noémi, Ugron Zsolna vagy Váncsa István.

 

Sokat utazol, sokfelé. Ezekre a helyekre felhívja valami, valaki a figyelmedet, vagy egyszerűen eszedbe jut, hogy itt még nem jártam, ide el kellene menni?

 

Régen sokfelé utaztam. Pár éve meg olyan vagyok, mint Ulickaja. Megkérdezték tőle, ha nem dolgozna ennyit, a világ melyik három helyére utazna el. Italy, Italy, Italy – válaszolta. Olaszországot soha nem lehet megunni. Úgy tűnik, annyira egyforma, de közben minden város más. Nem akarom a pacalt példának hozni ez ügyben, mert akkor sohasem lesz vége ennek az interjúnak. Ha átmész Milanóból Nápolyba, olyan, mintha egyik földrészről a másikra repültél volna. Hogy hívják azt az írót, aki megírta A görög filozófia rendhagyó történetét?

 

Azt hiszem, Luciano De Crescenzo…

 

Igen, úgy van. Na, az egy nápolyi ürge, elmúlt 90 éves. Óriási kultusza van Nápolyban, tele vannak a könyveivel a boltok kirakatai, hatalmas posztereken hirdetik a munkáit. Őt például a Nápolyba utazásom előtt olvastam. Szóval, Luciano, mielőtt nekiáll a preszokratikusoknak, ír egy bevezetőt. Konkrétan Salvatorénak, aki a Petrarca utca 58. házmestere. (Posillipóban járunk, Márai és Kásás Tamás miatt is híres e vidék!) Szóval az előszóban Luciano kifejti, hogy Salvatore két alapvető dologban is téved. Ő nem házmester, hanem filozófus. És nem olasz, hanem görög. Sőt, athéni. Hiszen a mai Dél-Olaszország az ókori görög világ része volt. És Luciano úgy érzi, a nápolyi szellem most is inkább a görögséghez tartozik. Tőlünk északra „élnek a rómaiak, az etruszkok és a közép-európaiak, akik mind meglehetősen különböznek tőlünk, és akikkel nem mindig tudjuk megértetni magunkat” – írja. Zseniális könyv, még akkor is, ha inkább Nápolyt lehet megismerni belőle, mint a görög filozófiát.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!