Jelentések a hunyadi szórványlétből
2018. 02. 21. 23:45Hunyad megye, ezen belül elsősorban Déva szolgált helyszínéül a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete legutóbbi riporttáborának. Az újságíró szakos hallgatókkal kiegészült kollégák írásai Kövek, sorsok, bányák, emberek címmel álltak össze közös kötetté. Szilágyi Aladár könyvajánlója.
A város fölé magasodó vár Déva központjából
Bevallom nektek Feleim, ahogy esztendőről esztendőre újabb és újabb gyűjteményben látnak napvilágot az immár intézményesült, rendszeressé vált MÚRE-táborok riportjai, némi irigységgel elegy örömmel veszem kézbe őket. Az örömöm, az feltétlen, hiszen ennek a sokadik kötetnek köszönhetően lassan összeáll Erdély, a Részek, Bánság szórványvidékeinek térképe, a négy világtáj felé szerterajzott kollégák és újdondásznövendékek fáradhatatlan méhekként gyűjtögetik, hordják egybe portyáik zsákmányát. Ami enyhe – hál' istennek gyorsan elillanó – invidiámat illeti, az nem valamiféle szakmai féltékenységből fakad, csupán azt sajnálom, hogy vénülő fejjel (inkább vénülő lábaimmal) nem „száguldhatok” Veletek…
Ezt a legfrissebb, a MÚRE és a Holnap Kulturális Egyesület közös munkája révén teremtett kötetet, mely a Kövek, sorsok, bányák, emberek címet viseli, nem kis érdeklődéssel vettem kézbe, hiszen annak idején, száguldhatnékom teljében volt szerencsém jónéhány benne szereplő terepet bejárhatni. Érdekelt, mi minden változott a hunyadi-dévai-zsilvölgyi régióban az elmúlt jó két évtized alatt, s azok a helyek pedig, amelyek olvasóként is nóvumot kínáltak számomra, fokozták kíváncsiságomat. A könyv bábái, a kiadásért felelős Rácz Éva, aki ez alkalommal sem rejtette véka alá érzelmeit a kötetet sommázó bevezetőjében, a szerkesztő Szűcs László, aki Évával együtt válogatta, gondozta a kínálatot, jól koncípiált munkát végzett. Időben és térben állt össze a tematikai és műfaji változatosságot kínáló gyűjtemény, a terjedelmes nagyriporttól a monografikus igényű történeti visszatekintésig, az interjútól a portréig, a társadalmi környezetleírástól az útirajzig. Mi több: szerzőink akár a „műfaji tisztátalanság” vétkébe esve, elegyítették a műnemeket, mondanivalójuk hatékonyabb megformálása érdekében. Ez is lehet az oka annak, hogy a kötet, alcíme szerint nem kizárólag riportokat kínál, hanem Hunyad megyei riportutak termését.
A történelmi adalékokban bővelkedő kötetnyitó írás, az Asszonyok a Magna Curiában Szekeres Attila műve. Heraldikusként is jeleskedő sepsiszentgyörgyi kollégánk, aki immár a Nemzetközi Címertani Akadémia levelező tagjaként tevékenykedik, alapos munkát végzett. Miközben utánajárt Déva emblematikus műemléke építéstörténetének, három ide kötődő Nagyasszony portréját szőtte melléje. Sarány István egy kevésbé közismert tanintézmény, a vajdahunyadi ferences teológia históriáját dolgozta fel, párhuzamosan az oktatásnak otthont adó kolostort, híveinek lelki menedékül szolgáló templomot kiszorító, megállíthatatlanul terpeszkedő „ipari szörnyeteg”, a Vasmű történetével. A ferencesek esete… néhány túlélő szerzetestanár megszólaltatása révén, a rend üldöztetésének, felszámolásának tragikus történetével is foglalkozik. Ambrus Melinda egy roppant „hálás”, kimeríthetetlen és Déván „elkerülhetetlen” riporttémát választott: Hosszú hajak szeretethálójában címmel a Böjte Csaba kezdeményezte és kiépített Szent Ferenc Alapítvány gyermekmentő hálózatának példátlan missziójába, belső életébe kínál betekintést. Farkas-Ráduly Melánia Elsődleges a lelki megújulás címmel a dévai református gyülekezetbe látogat, Maksay Magdolna az éppen Déva várában mártíriumot szenvedett Dávid Ferenc maroknyi hitbéli örökösének, az unitáriusok lelkipásztorának a megszólaltatója.
Kilátás a nap mint nap sok száz turistát vonzó várból Rácz Éva felvételei
Sarány Orsolya a riporttábor második estéjén fellépő Szivárvány Népdalcsoport szereplésének apropóján egy másik „hálás” témakörnek, a Dévára és néhány közeli községbe a 19. század végén betelepített bukovinai székelyek kulturális életének, hagyományőrző törekvéseinek járt utána. Azzal a szomorú következtetéssel zárta riportját, hogy jószerivel már csak az idősebb nemzedékek a rendkívül gazdag örökség őrizői. Győrffy Gábor egy – éppen a szórványkörülmények miatt –különlegesnek számító, máiglan sikeres vállalkozás, a Corvin Könyv- és Lapkiadó talpon maradásának titkát feszegeti. A szerteágazó tevékenységű, tankönyvek, gyermek és ifjúsági kiadványok, népszerű magyar és világirodalmi művek, rejtvénylapok, szakácskönyvek stb. kínálata a változó piaci igények és körülmények figyelembe vételével bővül. Forró László Élő hagyománnyá tett reneszánsz cím alatt Gáspár-Barra Réka helybeli kollégánkat, a dévai Dél-Erdélyért Kulturális Társaság egyik alapítóját kérdezte a város, a megye műemlék épületeinek, kastélyainak, udvarházainak életre keltését célzó tevékenységükről. A baráti, családias jellegű társaság egyik legfontosabb és legsikeresebb kezdeményezése a reneszánsz zene- és tánccsoport működtetése. A reneszánsz táncház erősen vonzza a gyermekeket, az ifjúságot, főleg a Téglás Gábor Líceum diákjait. (Itt teszem szóvá: hiányérzetem amiatt támadt a gyűjteménnyel kapcsolatban, hogy a táborozók idejéből, még ha vakáció idején is jártak ott, éppen a Téglás Gáborra, Dél-Erdély legfontosabb szórvány-iskolaközpontjára nem futotta egy külön riport erejéig, mint ahogy Csernakeresztúr, a bukovinai székelyek legnépesebb, életerős települése is az utalásokon túl, „megért volna egy misét”!)
Külön színfolt a Sarány István jegyezte Terefere a művészetről a Mátyás stúdióban, mely műterem-látogatással egybekötött, borozgatással oldott, kötetlen eszmecsere néhány helybeli alkotóval a dévai művészek lehetőségeiről, gondjairól, elképzeléseiről. A baráti művészkávéházként is szolgáló stúdióbeli beszélgetés fő témája a névadó Mátyás József festőművész, a Zsil-völgyi Művésztelep hajdani animátora, mindannyiuk mesterére való megemlékezés volt. Szucher Ervin, a szórványkérdés értő és érző „szakriportere” Hátszegre látogatott, olyan vidékre, amely már a szórvány szórványának sem mondható, „ahol évtizedek óta nem keresztelnek a magyar papok”. Nagyriportja végképpen nem költőinek szánt kérdéssel zárul:
„Egyáltalán ki lesz az, akinek torkából tíz vagy húsz esztendő múlva ékes – vagy dél-erdélyies – magyarsággal felcsendül a zsoltár, a Miatyánk?”
Tomcsányi Mária egy hatvan esztendeje a Székelyföldről Pusztakalánra sodródott, vasöntő mesterséget űző házaspárt megszólaltatva idézi fel a szocialista acélipar hajdani fellegvárának históriáját, a nehézipari kombinát a munkásosztály elitjéhez tartozó dolgozóinak életét. A kohóműnek mára – szó szerint – hűlt helye sincs, az ócskavasat bányászó cigányok a földdel tették egyenlővé. Az iparvárosban hatvan éve gyökeret vert székely házaspárnak a gyermekei a négy elemit még elvégezhették magyarul, az unokái még értenek magyarul, a dédunokái nem.
A riportkötet borítója
A Kövek, sorsok, bányák, emberek legnagyobb, szinte kötetnyi terjedelmű riportja, A bánya volt maga az isten sokat mondó címet viseli, felcíme: A Zsil-völgyi magyarok múltja és jelene Bögözi Attila munkája. Kollégánk nem kis nosztalgiával indult útjára, hiszen három évtizede a nagymúltú bányavidék volt első riporteri kiküldetésének a színtere. Bögözi kolléga rutinos portyaszervezőként egy magyar megyei tanácsost „szegődtet” maga mellé, s együtt járják azokat az utakat, amelyeknek járhatóvá tétele Hunyad megye akkori magyar prefektusának köszönhető. Attila barátunk csokorba gyűjti a kistájhoz kapcsolódó legendákat, idézi a hozzá köthető irodalmi műveket, köztük egy Verne-regényt, majd alapos háttér-tájékozódást követően vázolja fel a Zsil-völgye betelepülésének történetét, végül a szénbányászat kezdeteit. Riporterünk megtalálta azokat a petrozsényi magyar és román szakembereket, akik a bányatelepek múltjának és jelenének alapos ismerői, akik elmagyarázták, hogyan vált a Zsil-völgye a 20. század elejére az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legjelentősebb ipari központjává. Ezek a lelkes szakemberek, akik bányamérnökök lévén kötődnek ennek a világnak a mindennapjaihoz, közösen egy kétnyelvű monográfiában dolgozták fel a bányatörténeti tudnivalókat. Bögözi Attila, aki harminc esztendeje le mert ereszkedni a bányák mélyére is, az akkor kiépített kapcsolatainak hála, „első szájból” értesült az 1977-es bányászsztrájk fejleményeiről, most egykori jegyzeteit előkotorva, beleszőtte nagyriportja szövegébe mindazt, amit a Ceauşescu érában el kellett hallgatnia. S ami kikerülhetetlen: riportalanyait arról is kifagatta, hogyan emlékeznek, hogyan vélekednek a hírhedett 1990-es bányászjárásokról, amikor a félrevezetett, manipulált, felhergelt tömegek „teremtettek rendet” Bukarestben. Amikor 1997-ben elkezdődött a széntermelés csökkenése, a bányák bezárása, az katasztrofális gazdasági és társadalmi következményekkel járt. Aki tudott, elmenekült, a még nem asszimilálódott magyarság lélekszáma rohamosan csökkent. Újságírói tapasztalat: ennek ellenére léteznek olyan csoportok, közösségek, intézményemberek, akiknek köszönhetően „a Zsil-völgyi magyarság identitását illetően nem temetésre készül, hanem hitet épít a feltámadáshoz.”
Gáspár Sándor rövid történeti látogatást tesz a nevezetes Bóli barlangban és környékén, érdekes kísérletet téve a hely nevének megfejtésére, majd annak jár utána, miként avatták fel 2011 novemberében Déva központjában a város egyetlen, Barcsay Ákos fejedelmet megörökítő magyar emlékművét, majd annak, hogyan sikerült három év elteltével jogerős törvényszéki ítélettel eltávolítani azt… Bartha Csaba egy nyolcvan esztendejét betöltött gyógyszerésszel készített portréinterjút. Zavada Emil 1959-ben került Lupény városába, majd 1975-ben Dévára. Hamar beilleszkedett, tagja lett annak az értelmiségi rétegnek, amelyik évtizedekig részt vett a magyar kulturális életben, a közéletben. Szenvedélyes fotográfus és sportember a mai napig. Farczádi Attila Az ifjúság a… jelen! cím alatt Széll Lőrinc mérnököt szólaltatta meg. A számítástechnikát végzett szakember még egyetemi hallgató korában kapcsolódott be az ifjúsági mozgalomba. A diákmozgalmár hamar szakmát, hivatást váltott: három évvel a diplomája megszerzését követően kinevezték a frissiben megalapított megyei ifjúsági igazgatóság élére, majd 2010 és 2012 között államtitkár-helyettesi tisztséget töltött be Bukarestben, ugyanebben a tevékenységi körben. Hazatérve folytatta munkáját, mely a megyei sportügyek felelősségével is bővült. Közéleti szerepvállalásának tapasztalatait szívesen osztotta meg, s minden kudarc, félsiker mellett, az elért eredményeket is mérlegre téve, derülátónak bizonyult a jövőre nézvést.
Gáspár Sándor nem a „hóhérakasztás” céljából készített interjút Déván született, Hunyad megyét szűkebb pátriájának valló kollégánkkal, Gáspár Barra Rékával.
„Erdélyiek vagyunk, s ez, hogy a szívünkben hordjuk a szülőföldünket, sokat jelent nekem, itt, a szórványban” – vallja Réka.
S a szórványlét szabta kényszerek és a szórványvilág kínálta lehetőségek elfogadása predesztinálta arra, hogy többé és mássá is váljék, mintha csupán egy napilap vidéki tudósítójaként pergetné napjait. A többletfeladatok vállalása, egy helyi újság beindítása, rádiótudósítás, kiadói munkában való részvétel, helytörténeti munkák írása, reneszánsz táncegyüttes szervezése, szerteágazó közösségi tevékenysége mind-mind egy célt szolgál: „minden alkalmat megragadok, hogy a helyi magyar közösségről beszéljek, írjak, hogy segítsek a fennmaradásban”.
A szerkesztők nem véletlenül választották kötetzáró szövegnek Ambrus Attila beszélgetését Winkler Gyula európai parlamenti képviselővel. A Brüsszelig eljutott politikus a tettek embere, olyan típusú intézményember, aki körül „mindig történik valami”. Barátunk (túlzás nélkül nevezhetjük annak, hiszen mindig is jó viszonyban volt a sajtóval, rendszeres munkakapcsolatot tart fenn újságíró egyesületünkkel is), aki a civil szférából került a politikába, előbb megyei tanácsosként, majd alprefektusi minőségben, végül – az EP-be kerülése előtt – két mandátum erejéig RMDSZ-es parlamenti képviselőként, majd miniszterként tevékenykedett. „A szórványközösségek jellegzetességeit magammal viszem – jelenti ki a képviseletünket Brüsszelben ellátó férfiú –, és természetesnek tekintem, hogy a szórványérdekeket próbáljam fölvállalni.”
Winkler Gyula felelőssége tudatában „vert riadót”, amikor észrevette, hogy „elkezdett veszélyesen naggyá válni a szakadék, amely a szórványt a Székelyföldtől elválasztotta”. Így vált egyik kezdeményezőjévé a Hunyad megye és Háromszék közötti sokoldalú együttműködésnek, mely példaértékűvé válhat más szórványvidékek és tömbmagyar régiók számára is. Reálpolitikusként vallja: „fontosnak érzem, hogy mindig megtaláljuk a közös érdeket, nem pedig a legkisebb közös minimumot. Mert ha elengedjük egymás kezét, külön-külön mindenki elvész: a magában erős Székelyföld sem elég erős ahhoz, hogy az országos politikában meg tudjon nyilvánulni. Ugyanez érvényes a Partiumra, illetve a szórványra is.” A közgazdász végzettségű képviselő az Európai Unióban, a sajátos erdélyi magyar, illetve Romániához köthető érdekeken túl, az uniós szintű kérdésekkel, fejlesztési politikákkal, az EU külkereskedelmi kapcsolatainak bővítésével is foglalkozik. Ami az utóbbi években erősödő euroszkeptikus személetet illeti, azt a kelet és nyugat közötti mélyülő szakadék, a migrációs válság és egyéb krízistényezők miatt nem tartja alaptalannak. Ennek ellenére óvatos derűlátással fogalmaz: „Az utóbbi időben nagyon berzenkedtünk az úgynevezett kétsebességes Unió ellen. Én romániai magyarként (…) úgy vélem, hogy az integráció útján tovább kell haladnunk, és hogy Romániának, tehát Erdélynek nincsen más alternatívája.”
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
