Anyaország, miért aláz? Beszélgessünk róla

2018. 03. 19. 10:26

„Anyaország gondoskodni akar, elvárja, hogy engedjék, sőt hagyják őt gondoskodni. Gyermekország, a kiskorúsított pedig elvárja, hogy gondoskodjanak róla, és még gyámkodjanak is fölötte. Micsoda kényelem, ha töretlenül megvalósulna. Már egyek is vagyunk! Csakhogy anyaországnak és gyermekországnak is vannak felnőtt, sőt az anya- és a gyermekországgal hasonló érzelmű, de független, és független gondolkodású, nem kaloda érzelmű állampolgárai. Állampolgárai, és polgárai, akik nem akarnak sem Anyaországban, sem Gyermekországban élni.” Kőrössi P. József írása.

 

Kántor Lajosra emlékezve

 

Jártam a lakásán, és megfordultam a Malom környékén, Kalotaszentkirályon. Gyakran beszélgettünk arról, ami mind a kettőnket rémesen érdekelt. Mert, ami ebben nem történik meg, az rémes. Vajon miért nem kompatibilis az erdélyi (a romániai) –, a felvidéki, a délvidéki és így tovább – magyar irodalom a magyarországival? Sem a klasszikus, sem a kortárs. A befogadóban nem akarnak azzá, eggyé válni. Miért? Az egyik oldalról – tudjuk, melyik az az oldal (nem politikáról beszélek!) –, a szakmán túl, miért nincs készség a valamikori másik oldal befogadására? (Másik oldal-e az a másik?) Megtesz-e mindent a szakma – hm, a szakma! – azért, hogy az olvasóban is megteremtődjön a szándék és az igény. Ne csak a szavakban, lózungokban, politikai lózungokban – mi szeretünk téged, édes Erdély, mi szeretünk téged drága erdélyi barátunk, nekem is van erdélyi történetem, és a többi. Hanem úgy, hogy olvassa el az olvasó a remek műveket, a remekműveket. Szándékosan nem mondok anyaországot. Hogy ott teremtődjön meg ez a szándék, és igény, mert hiszen anyaország nincs. Anyaország csak az agyafúrt agyakban van! Vagyis ami van, és odaátra került – az nem anyaország.

Hogyan lehetne egy ország anya?! Hiába vannak bratyizások – politikusi szinten – ezek mind kirakatbeli jópofizások maradnak, erre nincs szükség! Kirakatba sem valók, nemhogy egy asztalhoz, ahol értelmes emberek sorsokról dönthetnek!

Azt tapasztalom, nincs befogadva a magyar irodalom a magyar irodalomba. Egészen pontosan: szervesen még csak nem is érintkezik.

Többek között ezt, meg ezekhez hasonlókat mondtam el Kántor Lajos temetésén, Kolozsváron. És nem említettem Karácsony Benő életművét, Szilágyi Istvánét, és a Vida Gáborét, meg a sok-sok többit sem. Például Kántor Lajosét.

Voltak a beszéd után mindenféle összegyűrések, lelkészi gratulációk, költők megöleltek, politikusok és jelöltjeik hátul mosolyogtak. Fejtsem ezt ki. Kifejteném, bennem is megvan rá az igény, de fejtse ki más is. Az RMDSZ vezetője menekült mellőlem, nehogy bennünket egymás mellett lefenképezzenek.

Jogos, mert miről is van szó!

*

Beszélgessünk erről!

*

Kántor Lajos mindig tudta, hol élünk. A mindenkori politikusok nem mindig tudják. Némelyik igen. De ők a megmondhatók.

Például azt mondják, hogy mi anyaországban élünk. Ha így lenne, akkor ők, akikről szólok, gyermekországban élnek? Meg akkor hol maradt le innen az apaország?

El kellene felejteni ezeket az érzelmekre ható kütyürészéseket. Ezek nem vállalhatóak! Még pontosabban – nem tűrhetőek. Gyermekországban épp úgy nem él az ember, mint ahogy anyaországban sem. És apaországban sem szeretne élni. Mert akkor anyaországban szoptatnának az anyák, és gyermekországban szopnának a gyermekek. Apaországban pedig vernék mind a kettőt.  De nem gyermekországban verik a gyermekeket – hanem abban az országban, ahol a gyámkodás folyik, abban az országban, hol ennek az igényét kitermelik önös érdekekből, és tudatlanságból. Na meg, mert manipulálni jó! Tökmindegy, hogy kit, ki kit, hova, mikor: manipulálni jó. (Ez megint – hangsúlyozom: megint! – nem csupán politika: a társadalom jelentős része érez így, amennyiben erre – legyél anyaország, szeresd gyermekországbéli testvéredet, édes Erdély! – rávezetik. Rávezetik! És csak ennyi! Csak ennyi!

*

Beszélgessünk! Erről!

*

Ha létezik anyaország, akkor a mai gyakorlat szerint értelemszerűn kiskorúként kezeli gyermekországot. Gyermekország lakóit gyermekként, sőt: gyermekeként kezeli. Nem a család részeként, hanem a család tulajdonaként bánik vele – hiszen még mindig kiskorú!

Mi (még) ilyenek vagyunk. A gyermek a mai magyar családok nagy részében tulajdon: az én gyermekem, a te gyermeked! Nem csak az állam, a társadalom is így viselkedik: tulajdonának tekinti az embert (ez messzire vezet!), a gyermeket, a gyermekét. Ebből következik, hogy gyermekországként kezeli azokat a részeket, amelyek fölött nincs természetes, fizikai (történelmi) tulajdona. De teremt magának lelki, lélektani, érzelmi tulajdont fölötte. És nagyon szeretné, hogy fizikai tulajdonjoga is legyen: az enyém vagy, a tulajdonom, mert anyád, apád vagyok!  Hiszen én vagyok az anyaországod – ha akarod, ha nem!

Na, most az anyaország miért tenne másként?! Az anyaország tulajdona minden, az is, ami az ő gyermekéjé (lehetett volna). De, hát istenem, a történelem során anyaország elkapartatta gyermekországot. Elkapartatta! A történelem során ő maga, az a drága anyaország kapartatta el. Elkapartatta a későbbi gyermekét!

Mikor is?!

*

Beszélgessünk erről.

*

Ha már így alakult, iskolákat, egyéb intézményeket, sok-sok érzelemmel feltöltött intézményt adományoz neki – az anyaország a gyermekországnak – és elvárja, hogy lojális legyen a gyermek, de legalább jól viselkedjen, sok rossz jegyet ne hozzon haza (abból a másik anyaországból). Ha mégis hozza a rossz jegyeket abból a másik anyaországból, akkor azokat mind onnan hozza – ahová szervesen tartozik. Az a rossz jegy – nem ez a rossz jegy!

Ha a gyermekország és maga teremtette intézményei, amelyeket az évszázadok során soha sem ő, nem az anyaország hozott létre, ha a gyermekország intézményei nem viselkednek – az anyaország sarokba állítja őket.

Lásd az RMDSZ régi vezetőségét, lásd Bugár Béla és a Most-Híd esetét, és lásd a délvidéken sok-sok anyaország által megvásárolt gyermekországi nyomorúságot.

A magát anyaországnak tekintő, és akként működő mindenkori hatalom még azon az áron is sarokba állít évtizedekre azelőtt hagyományosan működő „gyermekországi” intézményeket, hogy ezzel azok a nemzeti közösségek veszítenek, amelyeket ő, az „anyaország” támogatna, befogadna, sőt építene – amennyiben azok az anyaország gyámhatóságát elfogadnák.

Beszélgessünk erről!

*

Anyaország gondoskodni akar, elvárja, hogy engedjék, sőt hagyják őt gondoskodni. Gyermekország, a kiskorúsított pedig elvárja, hogy gondoskodjanak róla, és még gyámkodjanak is fölötte. Micsoda kényelem, ha töretlenül megvalósulna. Már egyek is vagyunk! Csakhogy anyaországnak és gyermekországnak is vannak felnőtt, sőt az anya- és a gyermekországgal hasonló érzelmű, de független, független gondolkodású, nem kaloda érzelmű állampolgárai. Állampolgárai, és polgárai, akik nem akarnak sem Anyaországban, sem Gyermekországban élni.

*

Vannak itt – itt meg ott – polgárok is, kérem!

*

Beszélgessünk erről!

Miért szorulna, milyen alapon szorul az erdélyi – délvidéki, felvidéki, kárpátaljai és a többi – magyarság gondoskodásra, majd gyámkodásra? Megvan a maga nagy és hosszú távú történelme, ebből merített, és ebből következő tapasztalata. Tudott Anyaország bejelentkezése előtt is, és tudni fog a bejelentkezés ellenére is gondoskodni magáról. Az anyaországi agressziót mellőzve is.

A kassai polgár, vagy a pozsonyi, a kolozsvári, a nagyváradi, a szatmári milyen alapon várhatná el, hogy gondoskodjanak róla? Ja! Hogy már nem kassai, nem pozsonyi, és nem polgár? De az! Vegyük észre: az! Kassai, pozsonyi, kolozsvári, nagyváradi, szatmári, újvidéki.

Azon az érzelmi alapon, amit az „anyaország” önmaga felhatalmazásából diktál, nem lehet, és nem ildomos gondoskodni róluk, ráadásul gyámságot is fenntartani fölöttük – mindkét oldalon megalázó következményekkel jár.

Anyaország nem aláz! Ez lehetne a végszó. De nem lehet ez a végszó, mert! Anyaország aláz! Azzal, hogy van, hogy tartja magát „a fronton”, azzal, hogy kizárólag az érzelmekre akar hatni, az egyszerű emberek érzelmeire. Anyaország állampolgárságot ad, és aláz. Megaláz!

*

Beszélgessünk erről!

*

Egy könyv, a „Túlélő képek, Erdélyi írók 1989-2009. Kántor László portréival, Romániai magyar írók írásaival. Benne Balogh Edgár, Horváth Imre, Méliusz József, Bözödi György, Gáll Ernő, Sütő András, Szász János, Beke György, Fodor Sándor, Domokos Géza, Székely János, Bajor Andor, Szabó Gyula, Bálint Tibor, Pusztai János, Palocsay Zsigmond, Lászlóffy Aladár, Páll Lajos, Lászlóffy Csaba, Mózes Attila. Most meg, most meg már Kántor Lajos.”

Kértek ők valaha is az anyaországból?

*

Beszélgessünk erről!

*

Az egyik legismertebb és legolvasottabb – mert az egyetlen – irodalmi hetilap kritika rovatának vezetője egyszer azt mondta nekem, hogy

azért nem tud az erdélyi, romániai írók műveiről magyarországi kritikussal recenziót, könyvkritikát íratni, mert nincs jelentkező, senki sem vállalkozik, felkérésre sem.

Anyaország nem befogad!

Miért? Mert nem ismerik? Hozzáteszem: nem is akarják megismerni! „Nem találok a könyveikhez itthoni kritikust.” Évekkel ezelőtt sem talált, a jövőben sem fog! Ezért kénytelen a romániai magyar író művéről romániai magyar kritikus „elemzését” közölni. Teszem hozzá: mindig elfogult „elemzését”. Főjenek a sajt levükben – ezt is én gondolom. Azt meg tapasztalom, hogy főnek is!

Szóval leírva: nem kompatibilis ma sem a magyar irodalom a magyar irodalommal. Pedig a kettő, vagy a három, vagy a négy, és az ötödik is egy. És mégse.

*

Beszélgessünk erről!

*

Igaz, azt, hogy a gyermek nem tulajdon, nem tudtuk mindig, de egy ideje már tudjuk! Azt, hogy a gyermek nem alattvaló, azt is tudjuk már.

*

Anyaország, Gyermekország, Apaország! Beszélgessünk erről! Hogy lehessen kompatibilis a magyar irodalom a magyar irodalommal.

 

Az Élet és Irodalom hetilapban megjelent szöveg alapján, a szerkesztőség és a szerző engedélyével.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!