Jáván vannak erdélyi tájak

2018. 03. 16. 10:07

Február végén járt Nagyváradon a Törzsasztal-est vendégeként Bartis Attila író, fotográfus. Marosvásárhelyen született, a nyolcvanas évek óta él Magyarországon, illetve az utóbbi években részben az Indonéziához tartozó Jáván, időnként a gyergyószárhegyi nagyszülői házban. Ismertebb regényei, – A nyugalom, A vége – számos fordításban megjelentek, köztük románul is. Szűcs László interjúja.

Bartis Attila író

Apró közjátékkal indul beszélgetésünk. Izgatottan készülök arra, hogy fotográfus alanyomról néhány használható portréfelvételt is készítsek. Próbálok arra figyelni, hogy jó irányból essen a fény, ne legyen zavaró a háttér, s mikor végre exponálnék, látom a digitális kijelzőn a feliratot: no memory card. A tanulság: suszter, maradj a kaptafánál! Az ügyetlen riportert végül kisegítette a telefonja.

 

Ha már fényképezni próbáltalak, akkor kezdjük innen: mitől jó egy jó portré? Láttam valahol rólad egy képet, egy kutyával az öledben ülsz egy klasszikus karosszékben, a háttérben könyvespolcok. Olyan kép, amit nem könnyen felejt el az ember. Mennyire határozza meg a környezet a jó portrét?

 

Ha megnézed a fotótörténet híres portréit, akkor rájössz arra, hogy nincs erre recept. Ugyanúgy, ahogy az irodalomban sem, a fotográfiában sincs recept.  Lehet, hogy ugyanaz a megoldás az egyik esetben gyengít a képen, a másik képet viszont lehet, hogy felerősíti. Azt a bizonyos képet, amit említesz, Szilágyi Lenke készítette, az egyik legnagyobb kortárs magyar fotográfus, ráadásul arra törekedett, hogy picit hasonlóan világítson, ahogy én készítettem a kilencvenes évek elején egy portrésorozatot, amiből 96-ban az első kiállításom lett a Dorottya Galériában. Igen, ott a képen a háttér, ott a kutya, de közben mégsem csak ezen múlik. Cartier-Bresson szerint van egy kitüntetett pillanat, azt kell meglátni. Mások szerint ez a pillanat nem odakint, hanem bennünk van. Szerintem pedig soha senki nem fog választ adni erre a kérdésre, és ez így van jól.

 

Március elsején mutatják be – a Mai Manó Házban nyíló kiállítással egybekötve – egy új albumodat, A szigeteken címmel. Amikor az ebbe a válogatásba került képeket készítetted, ez már azzal a gondolattal történt, hogy valamikor könyvben kapnak helyet?

 

Mivel fotográfus vagyok, minden kép úgy készül, hogy az ember tudja, annak valahol meglesz a helye. Másfelől kapásból ellent is kell mondjak magamnak, hiszen én is számtalan módon használom a fényképezőgépet. Van, amikor úgy, hogy tudom, most fotográfiát készítek. Van, amikor pedig úgy, hogy egy sima, családi emlékképet. S van, amikor csak jegyzetet, emlékeztetőt. A kép is olyan, mint a szó.

Ugyanazokból a szavakból lehet Háború és békét írni, de feljelentést is.

Egy eszköz, egy nyelv, amit az ember használ valamire. Fotózáskor azért megvan az emberben a tudatosság. Az új album legtöbb képe Indonéziában készült, néhány pedig itt, Európában, konkrétan a berlini Természettudományi Múzeumban, valami furcsa ellenpontként. Elég nagy hangsúlyt kapnak az anyagban a felhők, vagy mondjuk egy kőnek az árnyéka. Az életben nem mondod meg, hogy ez Budapest harmadik kerületében van egy udvaron, vagy pedig a jávai tengerparton. Ez nem dokumentarista anyag.

Bartis Attila és az őt kérdező Kőrössi P. József a februári nagyváradi Törzsasztal-esten   A szerző felvételei

 

A könyveid egy részét is Jáván írtad, s az olvasó, aki ezt nem tudja, ugyanígy nem mondja meg, ahogy a fotókról sem.

 

Én viszont megtalálom a könyvben azokat a pontokat, amelyekről tudom, egészen biztosan nem írtam volna meg, ha nem Jáván lettem volna. Az olvasó, a kritikus ezt nincs honnan tudja, s nincs is miért tudnia. Ahogy egy vers olvasásakor sem kell tudjuk, hogy mi, honnan ered. Vagy lesz egy általános jelentése, ami a legtöbbünknél működik, vagy nem. Akkor már nem beszélünk irodalomról. Amúgy én abból a szempontból nem vagyok tudatos szerző, hogy a koncepció mint olyan, tőlem eléggé távol áll. Annál sokkal zsigeribben működik nálam az írás. Persze szó nincs arról, hogy ne tudnám, mit csinálok. Tudom, honnan indulok, s tudom, hova megyek. De hogy a kettő között milyen utat fogok bejárni, arról fogalmam sincs. Ha engem nem tud meglepni az, amit írok, akkor mi alapján lepne meg bárki mást?

 

Egy kritikusod a figurák hiteles megjelenítését emelte ki a regényeidben. Visszagondolva a portrékról az imént mondottakra, akkor e figurák megjelenítésében esetleg ott van valahol a fotós szeme is?

 

Ezt nem tudom. Azért ismerünk ugye az irodalomból hálistennek olyan szerzőket, akik soha nem fotóztak, mégsem papírmasé figuráik voltak, hanem hús-vér emberek.

 

Egy másfajta műhelyitokra kérdeznék rá. A regényeid kapcsán mindig szóba kerül a fikció és az önéletrajzi elem kettőssége. Mi számodra a kiindulópont? Mi a munkamódszer, az önéletrajzi elemet öltözteted fel fikcióval vagy fordítva?

 

Ez akkor működne így, akár egyik, akár másik megoldás, hogyha egy-egy szövegnek a magja alapvetően az ötlet lenne. Én azt látom, általában nem az ötlet a mag, hanem egy érzés. Ami sok esetben nem is írható le. Ha azon gondolkodom A nyugalom esetében, hogy mi volt az, amiből ez az egész indult, akkor az a fullasztó érzés volt, ami végig jelen van a könyvben valamilyen módon. Az a fajta összezártság, az anya és a fiú összezártsága egy lakásban. De nem a tény volt jelen, mint ötlet, hanem ez a fullasztó érzés, ez keresi meg a maga nyelvét, és ebből bomlik ki a történet. Ott van a kezedben bármilyen növénynek a magja, tudod, valami lesz belőle, de attól még nem látod benne sem a búzát, sem a körtefát, csak tudod, hogy ott van benne. Aztán szépen, lassan elkezd nőni. Nyilván nem magától, hiszen te dolgozol vele. És egyszer csak azt is látod, hogy hol ér véget. Így működik, legalábbis én így élem meg.

 

Tegnap este azt mondtad, s talán most ideillik ez a rövid mondat: „A szöveg, ha tetszik, ha nem, egy teljes világ.”

 

Ezt alapvetően arra vonatkoztatva mondtam, hogy egy szövegből kiragadott mondat, ami abban az eredeti szövegvilágban érvényes, annak a szereplőnek a szájából, abban a helyzetben, az nem biztos, hogy onnan büntetlenül kiszakítható és ráhúzható egy másik helyzetre.

 

„A részleteket, a mondatokat nem lehet kiszedni, mint a szentenciákat” – tetted hozzá.

 

Legalábbis ez nagyon kockázatos. Illetve másképpen működik. Ez a kontextus szentsége, hogy így mondjuk.

 

Ugyancsak a tegnapi Törzsasztal esten került szóba Kemény István költő neve – az utóbbi hónapokban azt hiszem, valamennyi íróvendégünk említette őt –, aki azt írta veled kapcsolatban, hogy Bartis Attila egy karizmatikus író. Azon gondolkodtam, ezt a karizmatikusságot külön lehet-e választani, az íróra, illetve a magánemberre vonatkoztatva? Karizmatikus vagy, amikor, ahogyan írsz, és/vagy te magad vagy karizmatikus? Amikor nem írsz, ugye, akkor is.

 

Erre nekem nincs, és nem is lehet válaszom. Az, hogy az ember miként éli meg önmagát, az esetek töbségében köszönőviszonyban sincs azzal, hogy mások milyennek látják. Ezt hagyjuk Kemény Istvánra, meg másokra. Belülről ezt aligha tudja valaki eldönteni. Már az pontosítást igényel, hogy mit értünk karizmatikus alatt. S akkor bajban vagyok, mert az is sokféle lehet. Nem ugyanazt jelenti egy muzsikus, mint egy politikus esetén. A maga módján mindkettő lehet karizmatikus, fogalmam nincs róla, hogy nálam mit jelent. Olyasmi, ami nem a tükörben látszik, hanem a másik szemében.

 

Erről az jut eszembe, amit te idéztél Borges-szel kapcsolatban, aki azt írja magáról, hogy időnként ő Borges.

 

Igen, valaki egyszer utánaszaladt az utcán, azzal, hogy „ugye, maga Jorge Luis Borges?” Mire azt válaszolta, „igen, néha”. Erről viszont azt gondolom, szinte általános érvényű. Folyamatosan változik az embernek az állapota. Azt is tudjuk, hogy vannak írók, akik a nap huszonnégy órájában úgy élnek, beszélnek, gondolkodnak, mint ahogy írnak. Például Tandori Dezső ilyen. Attól a pillanattól, ahogy reggel felkel, egészen addig, amíg le nem fekszik, – s valószínűleg álmában is – ugyanaz az ember, mint aki a verseiben, a szövegeiben. Ugyanazokat a mondatokat mondja.

 

Kicsit Jávára, illetve Szárhegyre visszatérve, ahová családi kötődéseid okán jársz néha –, ezek a helyek, függetlenül attól, hogy helyszínként, szituációként, témaként nem játszanak szerepet a regényeidben, mégis, milyen módon tudnak inspirációt adni?

 

Nem önmagában a hely inspirál, hanem az a létforma, amiben az ember ott az életét tudja élni. Az felszabadítóan hat. De ezt nem tudod előre. Amikor először mentem Jávára, fogalmam nem volt, hogy tudok-e majd ott dolgozni. Kint derült ki, hogy igen, együltömben sokkal többet tudok ott írni, mint Budapesten. Reménykedtem is benne, vágytam erre. Persze Budapesten sem azon múlik, hogy szól-e a telefon. A nyugalmat Budapesten írtam meg, ugyanabban a Vas utcában, ahol A végét nem tudtam, igaz, más okok miatt, megírni. Ha nem akarom felvenni a telefont, hát akkor nem veszem fel. Egyébként Jáván, s ezt Szárhegyen is tapasztaltam, egészen másként működik az idő, pontosabban az időhöz való viszony. Mire Jáván elérek az estig, már nem is emlékszem, mikor volt a reggel. Itt viszont azt érzem, elszalad az életem. Az a pár év, évtizednyi maradék, az így huss, elszalad a fürge állat. Ott viszont érzem az életnek, mint időnek a teljességét. Akár történt valami aznap, akár nem. Ezért is mondom, hogy Szárhegy sokkal közelebb van Jávához, mint Budapesthez.

Jáván vannak erdélyi tájak. Vannak olyan helyek, a vulkán oldalában, ahonnan hiába látsz jobbra is, balra is rizsföldeket, ugyanaz a hangulata a tájnak, mint amikor a Bucsin felől érkezik az ember a Gyergyói-medencébe.

És van még egy-két ilyen hely, például Dieng. Ott van a legmagasabban fekvő települése a szigetnek. Hiába vagy az Egyenlítőn, reggel bizony bebújsz a dunyha alá. No és mit termesztenek ott fent? Ugyanazt, mint Gyergyóban. Krumplit, hagymát, káposztát.

 

Jáváról szemlélve, hogyan látod azokat az inkább címkézésként ható identitás-meghatározásokat, ami veled kapcsolatban különböző módon elhangzik: erdélyi származású író, Romániában született magyar író, vagy ahogy egy bukaresti televíziós beszélgetésben megneveztek: román író, aki magyar nyelven ír külföldön. Ráadásul, teszem hozzá, olyan ez az író, akinek a művei más nyelveken is megjelennek, románul is.

 

Onnan nézve nincs jelentősége, de az ember nem csak onnan nézi az életét. Annak van jelentősége, ami aktuálisan meghatározza az életedet. Az a természetes, hogy innen nézve van jelentősége. Ez mindenek előtt az identitás érzetéről szól. Arról, hogy hol, mikor, milyen élethelyzetben mi erősödik fel. Hol erősödik fel az erdélyiségem, hol erősödik fel a magyarságom, hol erősödik fel az európaiságom, hol erősödik fel a kereszténységem, mikor erősödik fel az egésztől való távolságtartásom. Ez a távolságtartás nem valaminek a megtagadását jelenti, hanem azt, hogy egy idegen szemével lásson az ember önmagára. Nem az, hogy köpök arra, ami a sajátom, hanem bekerüljön egy új nézőpont. Erre pedig Jáva nagyon alkalmas. Onnan jobban rá lehet látni erre a nyugati, fehér, túlcivilizált, zsidó-keresztény, demokratikus, liberális világra, ami a miénk. És ennek egyszerre látod a fényét és az árnyékát is. Elárulom: nagyon nagy árnyéka van. Azt például nehezen vagyunk hajlandóak észrevenni, hogy mi képviseljük a kisebbséget a földön. Az az individualizmus, ami létrejött Nyugaton az elmúlt kétezer évben, mérhetetlen diverzitást hozott a művészetekben. Máshol azt látod, hogy nagy, monolitikus kultúrák vannak, ahol ezer év alatt nem változott semmi. Szinte mindegy, hogy egy háromszáz éves kínai tusrajzot nézel vagy egy hatszáz éveset. Csak sajnos, ugyanezen individualizmusnak köszönhetően sikerült, egy paranoiás, túlbiztosított, gyakorlatilag ivartalanított világot létrehozni a magunk számára.

 

Ha jól érzékelem, ennek a mi teremtett világunknak nem valami jók az esélyei.

 

A túlélésre? Nulla. Ebben a formájában. Egy elképesztően egocentrikus, a befogadásra alkalmatlan, érzelmileg a sajátján kívül mást elképzelni sem tudó világot teremtettünk. Innen nézve Jáva sokkal messzebb van, mint Jáváról nézve Európa. Egy jávai számára sokkal evidensebb, hogy létezik Európa, mint számunkra a szigetvilág. Pedig a jávaiak eléggé helyhez kötött emberek, még a saját szigeteik között se nagyon vándorolnak.

 

Emögött valamiféle lokálpatriotizmus van?

 

Jó nekik ott. Vannak ottani barátaim, akik éveket töltöttek Európában vagy az Egyesült Államokban, de egy idő után azt mondták, na most gyorsan haza!

 

Az előbb úgy fogalmaztál, kisebbségben vagyunk a világban, s nulla az esélyünk a túlélésre. Akkor ez azt jelenti, hogy Orbán Viktornak igaza van?

 

Igen. Orbán Viktornak igaza van. Viszont ez a legkevésbé sem azt jelenti, hogy a módszerei, a propagandája megbocsátható. Azok bizony több mint kétesek. Az a beszédmód, ami ma meghatározza Magyarországot, egyszerűen borzalmas. Az a szürkeség, letargia és fojtott indulat, amiben ma ez az ország leledzik, nagymértékben köszönhető ennek is. Az egész magyar társadalomnak az lett a rákfenéje, a rendszerváltástól errefele, hogy egy fanatizálódott társadalom lett. Alapvetően sérelmekre, fájdalmakra, indulatokra épül minden.

Az összes racionális érv vagy ideológia mögött ott találod a dohogó indulatot.

Gyakorlatilag ez egy kompromisszumképtelen állapot. Már-már vetekszik a vallási fanatizmussal. És ettől lehet megfulladni Magyarországon. Ha én kimondom azt a mondatot, hogy Orbán Viktornak igaza van valamiben, az a társadalom egy része számára botrány, felháborító, elképzelhetetlen. Miközben az a botrány, hogy elképzelhetetlen igazat tudni adni valakinek valamiben, annak ellenére, hogy mi az illetőt nem szeretjük, más politikai elképzeléseink vannak, másféle társadalmat szeretnénk építeni. Attól, hogy nem szeretjük Orbán Viktort, – én legalábbis nem rajongok érte különösképpen, – abból nem az következik, hogy nem lehet egy olyan helyzet, amiben adott esetben ne lenne éppen igaza. Az persze más kérdés, hogy ő hogyan nyúl ehhez a problematikához. Tud-e mit kezdeni azzal, hogy nekünk ebben a világban már volt fasizmusunk, volt kommunizmusunk, vannak tapasztalataink bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Azzal ugye óvatosan kellene bánni, hogy a cél szentesíti az eszközt. Emiatt már sok-sok ember vesztette az életét a Földön.

Igen, Orbán Viktornak igaza van abban az állításában, hogy az, ami a világban zajlik – a migráns szótól kiver a víz – nem más, mint egy újkori népvándorlás. Hogy ezt mennyire generálják mesterségesen, s mennyire történik önmagától? Feltehetően is-is. Ekkora folyamatot pusztán mesterségesen generálni nem lehet. Ha lehetne, nem így nézne ki a világ. Lehet erősíteni, lehet fékezni. Hogy ez veszélyezteti-e az európai kultúrát, veszélyezteti-e a nemzetállamok létét – önmagában ideológiai kérdés, hogy veszélyesnek nevezem-e a változást vagy sem. Ha az ember ragaszkodik bizonyos dolgokhoz – nyelvhez, kultúrához, területhez – attól a pillanattól veszélynek él meg mindent, ami ezzel szembemegy, ami ezen változtatna. El tudom képzelni, hogy mind a kettőnek megvan a legitimitása. De az is biztos, hogy az önvédelmi reflex az egyik legtermészetesebb emberi tulajdonság. Amim van, azt megpróbálom megőrizni, azt tekintem jónak, helyesnek, igaznak, Istentől valónak. Még akkor is, ha ez szöges ellentéte mindannak, amit mások jónak, helyesnek, igaznak, Istentől valónak gondolnak. Ez az enyém, ilyennek akarom megőrizni. A kérdés az, sikerül-e ebben a folyamatban megtartani a dolgok normalitását, emberszabásúságát. Az, ami ma zajlik, kétségbeejtő. Mármint, hogy ezekről a folyamatokról milyen hangnemben szólok, milyen bel- és külpolitikai célokra használom őket. Simán el tudom képzelni, hogy a magyar kormányban akár ebben a pillanatban is hárman térdepelnek a sarokban, azért imádkozva, nehogy Soros György meghaljon az április 8-i választás előtt. Mert egy egész kampány erre lett építve. Ha meg onnan nézem, hogy az igazi erőhöz a politikában mindig is ellenségképre volt szükség, ironikusan hangzik, de mennyivel jobb, hogy egy szerencsétlen öregember az ellenség, mintsem egy másik nemzet, vagy egy másik ország. Ilyen rozoga, és mégis hatékony ellenségképet tudtommal Orbánon kívül még senkinek nem sikerült felépíteni.

 

Közben azon gondolkodom, hogy az iméntiekből hány mondatodat lehetne a szövegből kiemelve felhasználni nem feltétlenül tisztességes módon.

 

Hát, jó sokat.

 

Májusban visszamész Jávára. Viszel magaddal kész könyvtervet, vagy egy ideig inkább csak motorozgatsz?

 

Összetartozik a kettő. Nem regénnyel készülök, de van valami, amit be szeretnék fejezni. Egy karcsú, feszes könyvecske lesz, amolyan esszétöredékek a fotográfiáról.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!