Az erőszakkal nem köthető kompromisszum

2017. 03. 27. 23:36

 

Két héttel az oly nagy felbuzdulással ünnepelt nőnap után, a színházi világnapon robbant a kolozsvári színház erőszak-botránya. Nem csak az botrány, ami történt, vagy ami esetleg megtörtént, hanem az, ahogyan az erőszakról az érintettek nyilatkoznak. Parászka Boróka írása.

 

Két héttel a nemzetközi nőnap után, a színházi világnap előestéjén rendőrt hívott a Kolozsvári Állami Magyar Színház alkalmazottja: a gyanú szerint – az éppen bemutatott darab (Ibsen: Rosmelshom) rendezője Andrij Zsoldak a szünetben bántalmazta az egyik színésznőt. A rendőrség kiszállt, de a helyszínre érkezők nem találkoztak a sértettel, így azt „üzenték” neki, kérjen orvosi látleletet és tegyen feljelentést.

 Az érintett nem tett feljelentést, nem nyilatkozott, csupán annyit mondott: „belső munkafolyamat részének” tekinti a történteket és mihamarabb „szeretné elfelejteni”  az esetet. Bodolai Balázs színész a Maszol.ro portálnak azt mondta, „nem érti, a sajtó miért kerít ekkora feneket” az „incidensnek” hiszen – tette hozzá – „nem sérült meg senki”.  Tompa Gábor is hasonló módon színházi belügyre hivatkozott, és még azt is hozzátette:  „A parlamentben sokkal keményebb dolgok is történnek, amikor összeverekednek politikusok”.  Ami pedig a kolozsvári színházban zajlott – így a neves rendező – az nem tartozik a „nyilvánosságra”. Tompa leszögezte: akkor indulna eljárás, ha a sértett fél panasszal élne, és  „bizonyítható nyomai” volnának az erőszaknak.

Annál tömörebben, ahogy a kolozsvári színház művészei fogalmaztak, nem lehetne összefoglalni, mi alapozza meg, tartja fenn és működteti a hazai társadalomban a nők, beosztottak, alávetettek elleni erőszakot. Elhallgatás, felelősséghárítás, relativizálás, áldozathibáztatás. Mindez együtt, pont olyan módon, ahogy azt a kiváló erdélyi magyar művészek gyakorolják.

Tompa Gábornak mélyen igaza van. Romániában maga a politika erőszakos. Ennek egyik jele az, hogy a parlamentben is történtek már incidensek. Tegyük hozzá: az önkormányzatokban, az egyetemeken, sőt még a papilakok környékén is voltak-vannak ilyen botrányok. Tánczos Vilmos-Xantus Gábor, Tánczos Barna-Alechu Ghitaru, Szondy Zoltán-Fábián László, Ráduly Róbert-Sógor Csaba: néhány név azok közül, akik nem tudtak uralkodni az indulataikon. Valóban láttunk sok mindent már. Lökdösődést, köpködést, hajtépést, szitkozódást, verekedést, gyilkosságokat is.

Ellentétben azzal, amit Tompa állít: ez mégsem lehet sem példa, sem felmentés. Még csak ürügy sem. Az erőszakos eseteket általában egyszeriként, rendkívüliként érzékeljük, értelmezzük. S talán, éppen ezért bocsánatosként is. Csakhogy az egyszeri esetek, ezek az epizódok összeadódnak. A hazai nagy erőszaktörténet egymást erősítő elemei. Végső soron ez a politikai környezet a felelős azért, hogy olyan az erőszakcselekmények megítélése, amilyen (elfogadó, támogató, összekacsintó, macsó). Úgy működnek a nyomozó hatóságok, a büntetésvégrehajtás, ahogy. Ez a felelős azért, hogy tulajdonképpen nincs áldozatvédelem ebben az országban.

Az erőszak a társadalom minden szegletében jelen van. Ott van a mélyszegénységben élők és a törvényhozók között egyaránt – s ím elfogadó, elnéző (támogató?) ezzel a színház is, a legjobb hazai színházak egyike is. Az, amelytől joggal várhatnánk: legyen érzékenyebb, értőbb az átlagnál. Lásson, láttasson. 

Nem, az erőszak „nem belügy”. Soha sem az. Ha két ember verekszik az utcán, akkor sem belügy. Ha valaki otthon, a négy fal között veri a feleségét, a gyerekét, anyját, apját, kutyáját: akkor sem a magánéletét éli, hanem bűncselekményt követ el. A verbális agresszió, a megalázás, a zaklatás – bűncselekmény. Alapvető emberi jogokat, az emberi méltóságot sérti. Ha a színházi öltözőben, ha a sekrestyében történik, ha a kocsmában, ha a parlamentben: ugyanolyan bűncselekmény. Amellyel szemben a szemtanúknak, a hozzátartozóknak, a kollégáknak, a főnöknek, beosztottnak – bárkinek, akinek tudomása lehet róla, kötelessége fellépni. 

A legjellemzőbb, hogy nálunk a sértett nem panaszkodik – ahogy Kolozsváron sincs most panasz. Hallgat, és reménykedik, hogy többet nem lesz ilyen, vagy ha lesz is, nem lesz ennyire rossz. A kolozsvári színésznő el akarja felejteni, ami történt. Ahogy el akarja felejteni a szexuálisan zaklatott egyetemista lány, az esténként megtaposott monostori munkásasszony is. A felejteni tudás és akarás nálunk női erény és feladat. Nagyon kevesek azok a bátrak, akik nem felejtenek, de beszélnek. Ki bízna egy panaszkodó beosztottban? Milyen lenne a további sorsa egy hallgatni nem akaró feleségnek? Ez a rejtőzködők társadalma: a gyengébbek, a más nyelven beszélők, a másképp gondolkodók jobban teszik, ha elbújnak, nem látszanak. Ezt a viselkedést nevezi most a progresszív, igényes Kolozsvári Állami Magyar Színház „belügynek”.

Pedig akárhogy hallgat, aki hallgat, tény: az erőszak-trauma nem felejthető. A kár nem csak személyes sérelem, hanem rendszerhiba. Rendszerbűn. Így tehát nem kell, nem lehet felejteni és hallgatni. Ha csak felmerül a gyanú, ha csak a halvány jele van annak, hogy erőszak történt: közös felelősség, hogy beszéljünk róla. Minél bátrabban, minél egyértelműbben. Közös felelősség, hogy legyen kivizsgálás, legyenek következmények. Első-, másod- és sokadik sorban: biztosított legyen az áldozatvédelem. Nem, nem csak az számít sérülésnek, ami „látszik”. Nem fér bele sem a nő-férfi, sem a főnök-beosztott, sem semmilyen emberi viszonyba az az erőszak sem, ami nem látszik. Az sem, ha valakit megrángatnak, meglökdösnek. Nem fér bele a szidalmazás sem, a pszichikai nyomásgyakorlás sem. Sehol: a színházban sem. Az erőszakot nem lehet bagatellizálni, elhallgatni, relativizálni.

Ha a Kolozsvári Állami Magyar Színház dolgozói, alkotói számára fontos a szakmai és emberi hitelesség, akkor ebben az ügyben egy dolgot tehetnek: a társadalmi méltányosság és szolidaritás nevében testületileg állást foglalnak általában a társadalmi erőszakkal szemben és tisztázzák ezt a konkrét ügyet is. Az erőszakkal nem köthető kompromisszum.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!