Szar Románia, avagy tudnak-e a melegek focizni?

2017. 03. 26. 14:40

Barátságos kis videó készült a szombati portugál-magyar előtt: a magyar szurkolók sétálnak Fehér Miklós – Sosem feledünk! molinóval Lisszabonban, és énekelgetnek ezt-azt. Felhangzik a szokásos ria-ria-Hungária, illetve párszor a „Cristiano homoszexuál” és az „Utálunk szar Románia!” rigmusok. Aztán a portugálok lőnek három gólt. Mondhatnánk, csak egy szokásos magyar sztori. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

Azt hiszem, már többször leírtam, nem vagyok focirajongó, olyannyira nem, hogy sosem nézek meccset. Tulajdonképpen semmiféle sportot nem követek a tévében. Kurt Vonneguttal élve: „...mozgásom rendezetlen, kivéve, ha úszom. Ez a kölcsönkapott hústömeg végzi az írást. Úszás közben gyönyörű vagyok.” Ettől függetlenül nem utálom a focit, sőt, elismerem jótékony hatásait az emberek életére, nem csak a művelőkre, hanem a nézőkre is.
A fociban megvan az, ami az európai színházból a commedia dell'arte óta kihalt (legfennebb az operettben él tovább korcs formában): a nézők által ismert szerepkörrel felruházott játékosok, és a végkifejletre is kiható improvizáció lehetősége. Annyi a különbség, hogy míg a színház (jó esetben) univerzális élmény, addig a foci kollektív öröm: aki a nézőtér egyik felének hős, az a másiknak éppen hogy antihős, és fordítva, sohasem egy, hanem mindig minimum kétféle igazság van jelen.
Általában. Az igazán jó foci esetében – felteszem – ez a kétféle igazság is egybeolvad, hiszen a nemes küzdelem élvezete és csodálata mindent felülír, pont annyira rituálé lesz, mint az igazán jó színház, ahol az antihősről is pontosan látszik, hogy sorsot tölt be, ahol még vesztesnek is jó lenni, hiszen jól látszik a rend, az életet folyton megújító küzdelem, amelyben mindig szükség van a győztes mellett áldozatra is, hiszen egymás nélkül értelmezhetetlenek.

Ehhez a jó focihoz, amiről fentebb beszélek, nem kellenek állami milliárdok, ehhez elsősorban egészséges, kereső lélek kell, amelyet nem a maga, hanem az élet igazsága érdekel, amelyik elsősorban nem győzni és bizonygatni akar mindenáron, minden más szempontot lesöpörve az asztalról, hanem érteni, élni, megélni, lehetőleg persze győztesként, de ha kell áldozatként, hiszen azt a szerepet is lehet tökéletesen, a teljességet megérintve játszani. („Itt nyugszunk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak, Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”)

Szóval a portugálok elleni zakóban messze nem a vereség, és nem is az ellenség háromból két gólt szerző hősét buzizó, egy szomszédos országot ócsároló szurkolók hatnak külön-külön szívfacsaróan, hanem ami így 2017 elején következtetésként levonható az összképből, rólunk, magyarokról:
Félelmek és frusztrációk fogságában vergődve nem látunk ki önmagunkból, nem értjük, nem is akarjuk érteni az életet. Hogy nem tudunk focizni, az csak egy szomorú tünet.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!