Bűn és büntetlenség

2017. 10. 21. 18:43

Az egyetlen elfogadható magatartásforma, amit a hatalommal szemben ismerünk, az a fal mellett osonás, és a tökéletes megadás. Aki nem így viselkedik, az már kihívó, azaz hatalmi igénnyel lép fel, ne csodálkozzon, ha az erősebb kutya magáévá teszi. A rendszert sokkal kevesebben akarják felszámolni, mint ahányan szívük szerint maguk is erősebb kutyák lennének… Tasnádi-Sáhy Péter jegyzete.

 

Még mindig a Winstein-, vagy inkább már Marton-ügy. A napokban, amikor Harvey Weinstein nőket hatalmi helyzetből molesztáló hollywoodi producer lelepleződéséről és bukásáról írtam, az ügynek még nem igazán volt magyar vonatkozása. Azóta lett, nem is akármilyen. Sárosdi Lilla magyar színésznő állt elő egy húsz évvel ezelőtti történettel, amikor is még növendékként bekéredzkedett egy „nagy rendező” próbájára, aki aztán a barátjával együtt elvitte kocsikázni, és félreérthetetlen ráutaló magatartással megpróbálta rábírni, hogy orálisan elégítse ki őt, miközben a sofőr-barát „örömöt szerzett magának”. Sárosdi azóta meg is nevezte (az ártatlanság vélelmét tiszteletben tartva írom így) állítólagos zaklatóját Marton László, a Vígszínház hajdani igazgatója, később főrendezője, a Színház- és Filmművészeti Egyetem osztályvezető tanára személyében.
Amíg az eset név nélkül volt terítéken a szakma egyöntetűen elítélte az emberi méltóság megsértésének minden formáját, amióta viszont nevesült az eset, többen, főleg azok, akiknek esetleg tennivalójuk lenne az ügyben, visszakoztak, homályosan a szakmai érdemekre, Marton úriemberségére hivatkozva.

Marton először perrel fenyegetett és tagadott, később viszont – mivel, Sárosdi példáját követve két újabb állítólagos áldozata is nyilatkozott, illetve az egyetem diákjai is aláírást gyűjtöttek a felfüggesztését kérve – az ügy tisztázásáig „felfüggesztette” oktatói munkáját, illetve lemondott főrendezői posztjáról a Vígszínházban. Hogy az ügy miként fog tisztázódni, egyelőre nem tudni, hiszen mind az egyetem, mind a Vígszínház első körben elzárkóztak etikai bizottság összehívásától, gyanítom, hacsak nem kerül elő még több áldozat, hagyják a „nagy rendezőt” csendben nyugdíjba vonulni, és gondolom Martonnak sem érdeke, hogy a téma sokáig terítéken legyen. Bár az ügyben minden nap érkeznek újabb hírek, és lehet, hogy az esetleges áldozatok közül annyian vállalják a nyilvánosságot, hogy tisztázni kelljen a helyzetet, de személy szerint nem csodálkoznék, ha megoldásként megmaradnánk a jó öreg kelet-európai elkenésnél. Hiszen ebben van a legnagyobb gyakorlatunk, elég csak az ügynökaktákra, vagy az elmúlt évtizedek bármilyen nagy disznóságára gondolni, a túlélésnek mifelénk még mindig ez a módszere a legnépszerűbb. Akkor pedig különösen így van ez, ha a hatalmasok vannak terítéken.

Míg az Egyesült Államok, persze komoly megkötésekkel, illetve csúnya kitérőkkel tarkítva, de mégiscsak az egyéni szabadság és felelősség egyensúlyára épül, valami ilyesmit hívnak demokráciának, mifelénk egy egyén vagy csoport totális hatalmának legfeljebb egy másik egyén vagy csoport hataloméhsége szabhat határt. A gondolkodásunkat még mindig a totalitárius logika határozza meg: a győztes mindent visz. Ami különösen szomorú, hogy az elvet nem csak a győztesek diktálják, hanem a társadalom szinte egésze aláírja. Miért? Mert a szabadság feladásával a felelősségtől is meg lehet szabadulni. „Megadják a vizet, elvették a fűtést, emelték vagy éppen levágták a béreket” – halljuk nap mint nap az utcán a titokzatos többes harmadikra vonatkozó állításokat, amit persze sokan szívesen behelyettesítenek a cáratyuska aktuális reinkarnációjával. Ha lehetőség adódik, hogy hatékony propaganda segítségével, a cáratyuskához csak a jó cselekedeteket társítsuk, a megtestesített gonoszhoz pedig minden rosszat, akkor minden kerek, nyugodtan lehet csücsülni a kellemes dualista világképben, a teljesítmény nem számít, csak a régiség nőjön.

Biztos „kihívóan öltözött”, halljuk sokszor nemi erőszak esetén az áldozathibáztató hangokat. Az egyetlen elfogadható magatartásforma, amit a hatalommal szemben ismerünk, az a fal mellett osonás, és a tökéletes megadás. Aki nem így viselkedik, az már kihívó, azaz hatalmi igénnyel lép fel, ne csodálkozzon, ha az erősebb kutya magáévá teszi. A rendszert sokkal kevesebben akarják felszámolni, mint ahányan szívük szerint maguk is erősebb kutyák lennének…
Nincsen min csodálkozni, az Egyesült Államok több mint 240 éve próbálkozik a demokráciával – az egyéni szabadság és felelősség egyensúlyának kidolgozásával – (egy nép kvázi kiirtásának árát fizetve a tiszta lapért, az új földért), mi pedig 27 éve csak kapálózunk felé egy még mindig rothadó diktatúra drapériája alá temetve. Az igazi változáshoz tiszta lap kell és idő, ezt Mózes óta tudjuk, hiszen Egyiptom és Kánaán között alig tizengynéhány napnyi járás az út, az Ószövetség tanúsága szerint ő mégis 40 évig vezette a népét a pusztában. Fel kellett nőjön egy generáció, ami már nem ismerte a szolgaságot, és a drasztikusan megváltozott körülmények miatt még csak gondolatban sem örökölhette.

Persze van rövidebb út is, de ez inkább, sőt teljes bizonyossággal utópia: a hatalmasok egy napon ráébrednek, hogy az önkorlátozás, a lehetőségek tökéletes kimerítéséről való lemondás (nem lógatom a micsodámat bárkinek az orra elé, akinek csak hatalmamban áll) még a hatalmi mámorhoz képest is minőségi ugrást jelent, hiszen az elégedettséghez elengedhetetlenül szükséges az elég fogalma, illetve a valóban korlátlan hatalom csak és kizárólag önmagunk felett gyakorolható, hiszen egyedül az lehet független a (felettünk hatalmat gyakorló) külső körülményektől.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!