Cigányutak

2018. 11. 13. 22:40

Céltalan és tanácstalan jegyzet megtörtént események alapján. Szűcs László írása.

 

I.

Szombat délelőtt elég sokan nyüzsögnek a közeli Pennyben, három kassza is üzemel, ami ebben a boltban ilyenkor elég ritka. A középső a legrövidebb, mindjárt kiderül, nem véletlenül. Egy középkorúnak látszó nő, egy fiatalasszony és egy kisfiú várja, hogy sorra kerüljön. Nézem, hasonló vacakokat vásárolnak, mint én. Senki nem állt be mögéjük, inkább a két szélső sort választják, amelyek sokkal hosszabbak. Cigányok. Pedig közvetlenül mögöttük állva pontosan látom, érzékelem: tiszták, jólöltözöttek. Ezt meg sem kellett volna most jegyeznem.

A hatéves forma fiúcska kis gézengúz, ide-oda cikázik, akár a hatévesek döntő többsége, nyúlkál a rágógumik felé, fagyit venne, piszkálja az autóillatosítókat. Az anya folyamatosan és hangosan perlekedik vele, csodálatos harmóniában keverednek a roma, román és magyar kifejezések. Amikor szigorúbban rá-rászól, olyan mint egy háromnyelvű hangosbemondó. A fiatalabb nő, magas, csinos, ha átlagos utcai ruhákat hordana, s nem a tarka, jellegzetes roma viseletet, meg nem mondanám, milyen nemzetiségű. A fiúcskán furán hat a felnőttes szövetnadrág a kicsi zakóval. Apró felnőtt, az arca is olyan. Csak a kalap meg a bajusz hiányzik. És hiperaktív, bár az anyukája bizonyára nem ismeri ezt a kifejezést. Ő csak azt ismételgeti, néha magyarul is, jobbára a falnak beszélve, hogy rossz. És már percek óta csak én állok mögöttük, aztán egy idő után mások is, ők már mögém, én lettem a pufferzóna. Abban biztos vagyok, hogy a fiatalabb nő a gyerek anyja, bár keveset értek a szavaiból, érződik, azért szeretettel korhol. A másik nőt a nagymamának nézem, s ugyan itt-ott már őszül, alig lehet több harmincötnél. Mindenesetre egy kosárból, de külön fizetnek, talán tévedtem a közeli rokonságot illetően. Amikor sorra kerülnek, hallom, a velem rendszerint kedves pénztárosnő, – aki nekik nem is köszön – türelmetlenül és gorombán szól hozzájuk. Minden ok nélkül. Csak úgy dobálja tovább az árut, idegesen rászól a gyerekre, aki semmi olyat nem csinált, amit más, élénk, türelmetlen és kicsi zakót vásárolni sohasem viselők nem szoktak. A fiatalabb nőtől aprót követel, csörögve elő is kerül néhány tízbanis a tarka szoknya zsebéből. Egy olyan szava nincs, ami ilyenkor már csak megszokásból, céges betanításból dukál a kedves vevőnek. A két nő csendesen pakol egy-egy zacskóba. Egymáshoz alig szólnak. Közben mögöttük már ott tornyosul az idős, bajszos biztonsági őr, s durván rájuk dörren, hogy a kosarat – olyan a földön magunk után húzható kerekes – vissza kell vinni a helyére. Mindezt olyan hangon, hogy ha nekem mondaná, vagy megütném, vagy ha van időm magamban elszámolni tízig, kérem a panaszkönyvet. A két nő nem válaszol, visszaviszik a közös kosarat. Kimennek.

Én kerülök sorra. Mosoly. Jó napot! Köszönöm. Tessék! Szívesen. Kihúzhatja a kártyát. Viszlát. Zacskóban az áru, jön a teszt: szó nélkül a kassza végében hagyom az üres kosarat, mint kutya a szarát, s vonulok ki büszkén, akár egy magyar úr. Már összecsukódik mögöttem a tolóajtó, amikor visszasandítok: a bajszos szorgalmasan gurítja helyére a kosarat. Kint a parkolóban már senki, nem autóval jöttek, gyorsan befordultak az üzlet sarkán.

 

II.

Egy érmelléki tanárral beszélgetek a szerkesztőségben. Ugyan nem ezért jött, de hamar az iskolára terelődik a szó. Meséli, az előző tanévben a kisvárosi iskola felső tagozatán dolgozott, most az öt-nyolcban vannak órái. Így szokta, végigvisz egy osztályt fent, aztán lent kezd egy újat. Azt mondja, újabban számára minden nap kínszenvedés, semmi sikerélmény, csak idegösszeroppanás. Lehetetlen értelmes munkát végezni. Igazából már feladta. Azok a szülők, akik megtehetik, ötödiktől a közeli magyarországi kisvárosba viszik a gyereket. Autóval alig tíz perc. Úgyhogy itthon az alsós osztályok kétharmada, háromnegyede roma diákokból áll. Ő már mindent megpróbált, de lehetetlen tanítani ilyen körülmények közt. Azt kérdezem, odaát színvonalasabb az iskola? A válasz: nem, sőt, de ott alig vannak cigányok. A jobb képességűeket szinte mind átviszik. És ezek a határon túlra járó gyerekek végleg elvesznek a romániai magyar iskolarendszer számára, hiszen négy éven át nem tanulnak románul, így nem is tudnának kilencediktől visszajönni a felső tagozatra, pedig akár jöhetnének, hisz a felső tagozaton már lehet tanítani. Ezt nem értem, ezért megmagyarázza: – A legtöbb roma diák elvergődik valahogy nyolcadik végéig, a tanár nem bolond buktatni, hogy a nyakán maradjanak, aztán kilencediktől beiratkoznak a közeli község szakiskolájába, bár a többségük hamar kikopik onnan is. Az alsó tagozatra viszont rendszeresen járnak, ez a szülők érdeke a gyerekpénz miatt, az iskolának is a fejpénz miatt, hasonlóképpen a magyarországi iskolának is anyagi haszna származik abból, hogy a határon túlról diákokat csábítson át. Látszólag mindenki jól jár, valójában senki. Legkevésbé az iskola. Amikor azt kérdezem, mégis, tapasztalt pedagógusként mit gondol, mi a megoldás, mit lehetne tenni, a tehetetlenséget sugárzó arcot látva nem is várok választ. – Tudod, erről nem is lehet beszélni, – szól mégis – mert ha szóba hozod, akkor rasszistának mondanak.

Hallgatunk tovább, közben arra gondolok, akkor vagyunk rasszisták, ha nem beszélünk erről. Na de kivel? S kitől várjunk válaszokat?



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!